Lehet, hogy ehhez a könyvhöz szeretni kell Velencét! Nem azzal az augusztusi napfényben verejtékező "Imádom Velencét!" sóhajtással, amikor van fél napja az utazónak, hogy megnézzen mindent, vagy legalább a legemblematikusabb látnivalóit a városnak. Nem. A zsigerek szintjén szeretni kell. Egyszerre nézni és látni, rajongani és aggódni érte. Látni a sómarta falakat, a megkopott fényét egy valaha volt Szépasszonynak, és mindezek ellenére is szeretni. Szeretni a kínai árusokat és a tradíciókat nem is annyira apró pénzre váltó gondoliereket. Szeretni a perzselő forróságban, szakadó esőben, szélviharban, egy langyos délutánon, kékidőben és sötét éjszakán. Szeretni a szagát, amely ritkán illat. Szeretni a zajokat, neszeket. Szeretni a tárcádból kalmármódon kiénekelt eurókat. Igazság szerint, fogalmam sincs, hogy ennek a mélyen gyökerező szeretetnek a hiánya mennyiben befolyásolná az olvasás élményét.
Brodsky 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezt tudom róla, de hogy munkásságai melyik ékes darabjáért kapta, azt nem. Valószínűleg a kötlészete okán, de tudni nem tudom. Így van ez, ha valaki csak a felszínen tájékozódik. De esetemben ennek a díjnak semmiféle befolyásoló szerepe nem volt. Kertész Imre Sorstalanságát csak azért olvastam el, mert hát mégis csak egy magyar irodalmi Nobel-díjas. Illik. De ebben az esetben elég volt a cím: Velence vízjele. 125 oldal A5-ösnél kisebb, óriási betűkkel. A terjedelem már-már ijesztően kicsi. De a tartalom... Ha nem félnék, hogy betelik a blog rendelkezésére bocsátott tárhely, minden idézett mondatához mellékelnék saját fotókat. Soronként lehet élvezkedni Brodsky személyes élménybeszámolóján, amely egy velős összefoglalása az itt töltött majd 20 telének.
Nem hagyhatom ki, hogy példákat ne hozzak:
"Különböző okokból ejthetünk itt könnyet. Ha feltesszük, hogy a szépség a fény elosztása, pontosan olyan módon, ahogy a retina teszi, akkor a könny annak beismerése, hogy sem a retina, sem a könny nem képes a szépséget megtartani. Voltaképpen a szerelem fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel. A gyorsabb sebességről a lassabbra váltás nedvesíti be a szemünket. Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni. A távozás a szem száműzetése más érzékek távoli vidékére, a legjobb esetben az agy hasadékaiba és szakadékaiba. Mert a szem nem az testtel azonosítja magát, amelyhez tartozik, hanem a tárggyal, amelyre figyel. ... A helyzet az, hogy Velence a szem szerelmese."
"Hadd ismételjem el: A víz egyenlő az idővel, és a hasonmásával gondoskodik a szépségről. Merthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben."
1 megjegyzés:
Arra a bizonyos lakatlan szigetre az Outlandert vinném és Brodskyt. :-)
Megjegyzés küldése