A nagy könyves kihívás 5. - Sharon Bolton: Egyikünk hazudik

Ha lenne bajszom, az alatt somolyognék, hogy az amúgy is csekély látogatói számmal "dicsekvő" blog olvasói körét a könyves posztokkal végképp sikerült padlóra vinnem. Nem baj, csak valahol mégis meglepő. Lehet, hogy az erősen spoileres írásokkal van a baj, de az is lehet, hogy csak simán érdektelenek ezek az írások.

Ez egyébként nem könyvajánló! Még csak nem is könyves kritika. Egyszerűen csak szerény vélemény, vagy még inkább az olvasás közben rám törő gondolatok megfogalmazása. Jól vagy rosszul, ebbe most ne menjünk bele. Úgy tűnik, a 2019-es év megint az "íráskényszer" éve lesz :D

Legújabb áldozatom - hogy stílszerűek legyünk - Sharon Bolton: Egyikünk hazudik c. kötete.

A hátoldali ajánló szerint Hannibal Lecter óta nem volt ilyen zseniális sorozatgyilkos/Sokkolóan okos/Levegőt sem kapsz a végső fordulatig etc.
Na, én azért ennyire nem ragadtatnám el magam. Olvasmányos, ennyit bizton állíthatok az első tíz, sőt 230 oldal után is. De utálom! Egész egyszerűen azért, mert senki nem írhat le ilyet, hogy az áldozat a maga 84 kilójával KÖVÉR! Sorozatgyilkosunk ugyanis a túlsúlyos nőkre specializálja magát. Erről a szerencsétlenről sem tudjuk, hogy alacsony-e vagy mekkora a konfekció mérete amúgy (jó, erről szó esik a regény közepe felé két sorban), hurkák övezik-e a derekát, sátorlapba öltözik-e... csak annyit, hogy 84 kilóval kövér. Ezt a magam 88 kilója nevében is kikérem az egész női nem nevében!

Oké, értem én, főleg a kötet végére érve, hogy ez miért fontos. De 84 kiló nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy nő szétfolyósan kövér. Punktum!
Azt írtam, olvasmányos. Ez igaz. Jó mondatok, lendületes szövegfűzés, helyenként szép leírások szerepelnek benne. Ha csak a stílust nézem, tetszik. De! Ugyanakkor vontatott, széttördelt. Értem persze, hogy egy bomlott elme működése is valami ilyesmi lehet, de az olvasó egy idő után megelégeli, hogy amikor már-már úgy érzi, valami rejtélyes kicsengése kezd lenni az ügynek, akkor a szerző simán témát vált és hamar feledteti a korábbi izgalmas perceket.
Összességében a 480 oldal max. 250 oldalban egy lendületes regény lehetett volna. Még akkor is, ha valahol a 360. oldal tájékán én már sejtem a megoldást, legalábbis annak egy változatát. A szerkesztő - ha volt - néhány vágási pontot újra gondoltathatott volna a szerzővel. Zavaró volt a túl sok szereplő felvonultatása, akik látszólag nem sokat tesznek hozzá a történethez. Ahogy a bűnügy egyik tanújának vallomását a bíró jellemzi: "szószátyárkodás". A végső megoldáshoz talán szükséges az általuk képviselt még oly rövidke szál felemlegetése, de el tudnék képzelni egy sokkal feszesebb történetvezetést is. Mint mondtam, a 360. oldal tájékán az olvasó - hacsak nem figyelmetlenül lapozta át a korábbi oldalakat - már sejtheti a megoldást, amely végül újabb 100 oldallal később, az utolsó öt oldalon érkezik meg. Ezzel csak az a baj, hogy a Nagy Megoldás, számomra egy cseppet erőltetett. Persze, lehet az olvasó szájába rágni, de azért mégis lehangoló, amikor az utolsó öt oldalon minden korábbi teóriának ellentmondó megoldás születik. Nem, ez nem bombasztikus befejezés, hanem egy - talán nem logikátlan - de mindenképpen erőltetett lezárása egy amúgy jó történetnek. Egy jó forgatókönyvíró és rendező egészen helyre filmecskét hozhatna össze belőle. Akit az első oldaltól kezdve a Gonosznak tartunk, természetesen jó fiú. Vagy ha az nem is, de ebben a helyzetben mégis csak ártatlan. Aki a női főhős, már az első öt oldalon sem ragad meg engem, simán érzem, hogy lóg egy deszkája, bár a végkövetkeztetést talán nem vontam volna le ilyen korán. Neki kéne drukkolnom, de komolyan mondom, hogy kezdettől nem tudok. Az egész figura beteges. Akinek látszólag lóg egy deszkája, az beépített ember. Ehhez képest elég tudathasadásos figuraként van jelen a regény egészében. Utólag belegondolva, a bűnös leleplezése után válhat csak világossá, hogy ennek ugyebár jelentősége kellett (volna) legyen végig. A jó rendőr pedig minden korábbi próbálkozás ellenére jó rendőr marad, bárhogy próbálják is különféle alakok besározni.
Azt pedig az utolsó öt oldal végképp nem magyarázza meg - hiába nevezi meg a valódi gyilkos személyét -, hogy az illető miért éppen azt az embert akarja életfogytiglani börtönbüntetésre kárhoztatni, aki valamikor a múltban szerette őt. Akik pedig - ha nem is személy szerint ellene, de a túlsúlyos nők ellen vétettek, megússzák egy erőtlen ijesztgetéssel.