Amióta aranyárban árulják, már kicsit visszafogottabb vagyok. Vannak kedvenc szerzők, akiktől az aktuális újdonságot egyszerűen muszáj, vannak a másoktól kölcsönkapott és megragadó történetek, amiknek itthon a helyük, és vannak a különleges alkalmak, amikor lehetetlen ellenállni. Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás című kötete így került a birtokomba. Képzeld magad elé a helyzetet... Bemész egy könyvraktárba és azonnal rabul ejt a könyvek végeláthatatlan tömege, a semmihez sem hasonlítható papír és nyomdafesték illat, amely minden érintetlen könyv sajátja. Máris vágyakozol, pedig még fogalmad sincs, találsz-e valami kedvedre valót, de az mégis csak képtelenség, hogy ebből a töméntelen mennyiségből ne legyen néhány igazán neked való. Megpillantod a borítót... esélyes. Megfordítod és elveszel. Velence, a Salute, a Canal Grande... a fülszövegben Skóciát is megemlíti. Mindegy ki a szerző, mindegy, mi a téma, ez kell! A listán -80 % kedvezményt jelöl... ó, hát ez a hülyének is, hát még nekem...! :D
Nos, a Prológus megfogott:
"...vártam, hogy az életem befusson, mint valamelyik kikötni készülő nagy hajó, és széles vitorláit a gondviselés szele dagassza. ... Áttetsző lettem, mint az ablak, amelyen kinéztem, még a magam számára is veszélyesen láthatatlan. Akkor értettem meg, hogy vagy mozgásba lendítem az életem, vagy eltűnök a semmibe." - jó lesz ez!
Az 1. fejezet első mondata azonban azonnal kiakaszt. "A külföldi bélyegekből meg a leveleket beburkoló papírlapot tarkító, különféle kézírással és más-más nyelven leírt betűkből láttam, hogy apám mostani levele, mint ismeretlennek címzett küldemény, nagyon sok várost bejárt, mire célba ért."
Nyilván szakmai ártalom belekötnöm, de akkor is marhaság, hogy 1590-ben postabélyegekről, postai szolgáltatásokról írjon. A bélyegekről csak annyit, hogy a világ első hivatalos postabélyege csak 1840-ben jelent meg, a Black Penny Angliában. Jó, talán nevezhetjük postai szolgáltatásnak a 16. század futárszolgálatait, amelyek ekkorra már a magán levelezések számára is elérhetőek lettek, nemcsak a közigazgatás levelezése számára. De hogy nem volt címzett-követés, arra azért a nagyesküt akár itt is letenném.
Főhősnőnk, a velencei fiatal nő, Gabriella, aki apja mellett elsajátította a kor orvostudományának néhány fogását, mai olvasó számára kicsit nevetséges módjait a lelki panaszok kezelésének. Az apa tíz évvel ezelőtt elutazott, legutóbbi levelében pedig közli is, hogy nem is kíván visszatérni. Erre lánya a keresésére indul. Szó esik a családban örökletes elmebajról is, szeretetlen feleség-férj kapcsolatról, de ez a hajadon lány az öreg szolgálóval és annak férjével mégis útnak indul. Hogy majd útközben orvoslással keresi meg az utazás költségeit. A 16. században! Eszednél vagy Margiiiit? Amikor a velencei orvostársaság éppen most vetett ki megtűrt tagjai közül, mert mentorod (édesapád) évek óta nem felügyeli a munkádat. De jó, valamiről szólnia kell a könyvnek, utazzanak.
Ez az utazás a maga módján elképesztő. A fiatal nő, a szolgáló és annak férje öszvérek hátán járják be Európát. Orvosokhoz tartanak, akikkel a papa levelezett, talán találkozott is. Nyomait keresik, miközben boszorkányperek elől menekülnek, férfi ruhát húznak. Orvoslásról, pénzkeresetről végül is szó sincs, mégis rendre van pénzük mindenre, bár balesetet szenvednek, javaik nagy része elvész. Ezek az orvosok pedig egyenrangú félként kezelik Gabriellát, tudományos kérdésekről beszélgetnek vele. Ez azért furcsa, mert Velencei orvosai egy emberként fordítottak hátat neki és tiltották el amúgy áldásos tevékenységétől, amivel elsősorban nőket kezelt. Európa orvosai nem hiszem, hogy ennyivel haladóbbak lettek volna. Egyikük elviszi egy boncolásra is, ahol a lány rettegve ismeri fel a hullában az előző városban megismert kedves fiatal férfit, aki talán követte őt, hogy aztán ruhátlanul találják egy sötét sikátor mélyén, holtan. Skóciába érve újra megérinti őt a szerelem. Életének eddig egyetlen romantikus élménye, Mauró, halott szerelmese még Velencéből. Kettejük kapcsolatát valóban szépen fogalmazza meg:
"Megtanultam bánata kontúrjait az enyhén csapott vállában, bár a munkája iránti becsvágyában nagyon is ki tudta húzni magát. Értelmes zöld szeme mindig engem kutatott, de nemcsak a ruganyos, lágy formákat kereste, hanem azt is, amit én nem láthattam magamban. Nekem ajándékozta őket, mintha a vaknak adná vissza a látást." Hát nem csodálatos? Ez a szerelem egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik mindaddig, amíg el nem jut Skóciába, ahol a vörös hajú dr. Hamish meghódítja őt az egyetemi könyvtár magányában. Nem írja le, mi történik közöttük, csak sok-sok oldallal később tudjuk meg, hogy egy új élet rebben a szíve alatt. Kis hamis Hamish... tudnak valamit ezek a vörös hajú skót férfiak ;)
Utazásuk alatt elveszíti hű szolgálója férjét egy medvetámadásban, végül Marokkó felé veszi az irányt, miután szolgálóját is visszaküldi Velencébe. Marokkó pedig a végállomás. rátalál az apjára és szomorúan kell beismerje, végig ezt a végkifejletet várta. Az apja - talán családi örökségként - elborult aggyal, állati szintre süllyedve tengődik. Mintha csak arra várt volna, hogy a lánya rátaláljon, hamarosan feladja az élethez való ragaszkodás utolsó kis szikráját is. Gabriella pedig belenyugszik az élet kínálta megoldásba, végre el tudja engedni az apját és vissza tudja fogadni Hamisht, aki távolról, de követte őt, várva, hogy a lány is felismerje, az ő életük összefonódott.
A könyv utolsó néhány lapján már-már idillikus a befejezés. Lányuk születik, aki az állatok gyógyításának különleges képességével bír már gyerekként is. Hamish és családja Velence elismert polgáraiként éli életét, Gabriellát visszafogadja a Céh, férje az egyetemen taníthat külföldiként.
Összességében egy viszonylag könnyen olvasható - helyenként latinnal, orvosi szakzsargonnal, gyógynövények felhasználásának felsorolásával, mai szemmel talán ijesztő és kissé nevetséges javallatokkal fűszerezett írás. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a szerző a modern kori női akarattal és lehetőségekkel képzelné el az egész történetet, figyelmen kívül hagyva a 16. század férfi egyeduralmának keménységét, kikerülhetetlenségét a vallásban, a tudományokban. Ettől számomra picit hiteltelen, de hát fikció...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése