Néhány szubjektív vélemény az irodalomról, szavakról, írásokról...

Hóesés, nyugalom, kényeztető hétvégi reggeli, a második kávét követő kényszeres szörfözés a neten. Az ismerősök időtöltése és az ismeretlenek bájos kutyusai kipipálva, takarítani sötét van. Barátosné üzenetet küld. Háborog, mert belefutott egy írásba a mai irodalomról, akarom mondani Irodalomról. Így nagy betűvel, nem az a fajta szórakoztató betűvetés, amire a fárasztó napok után félálomban még ráveszi magát az ember lánya, hanem mély gondolatok, velőig megrázó katarzisok, megfejtésre váró hasonlatok, zsigeri gondolkodáskényszer. Vagy sznobság. Attól függ, kinek a kezében rebbennek meg a papírlapok (vagy az e-olvasó). A posztban egy mondat, ami előbb őt késztette üzenetírásra, aztán engem húzött fel. Találva érezzük magunkat? Lehet. De az is lehet, hogy csak valami nagyképű bölcsész múlatta az időt a sorok megírásával.

"Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését.... Hát akkor lehet, hogy X (most ne személyeskedjünk :D ) is azért számít magas irodalomnak, mert kurvára nem lehet érteni, mit ír. A végén meg, hogy a cikkíró lefejelné Móra Ferencet... azért több alázatot...."

csakazolvassa.hu

 Pihent aggyal ülök a háborgó üzenet felett és önkéntelenül is megnyitom a linket, pedig tudom, hogy mint oly sokszor már, most is valószínűleg azonos véleményen leszünk. Minek is húznám fel magam már korán reggel, amikor odakint éppen hófehér álruhát ölt a táj és hamarosan nekivágunk az erdőnek a kutyákkal. De mazochista aki vagyok, olvasom a lelkes sorokat és vitatkozom. Fogalmam sincs, mit értsek az olyan "követelményeken", miszerint újít, formateremtő, trükkös, elvarázsolt. Azzal már inkább tudok mit kezdeni, hogy elvont, meghökkentő mondatok, gazdag árnyalatok. Közös ismerősünk valóban tud ilyeneket, néha ugyan túlságosan is lila ködbe borítva a lényeget, de többnyire tényleg meg tudja ragadni egy hely, egy alkalom lényegét a nyakatekert hasonlataival. Viszont ... amit én rohadtul nem várok egy könyvélménytől, hogy társadalom bíráló legyen, nyomasztó, sötét téma és az emberi valót tárja fel előttem este 11-kor vagy éppen egy ilyen nyugodt hétvégi délelőttön. Éppen elég nekem az, amit magam körül tapasztalok a hét napjain. Ha ki akarok ebből szakadni, nyilván nem a könyvek lapjain akarom újra élni.

Ha van türelmetek az eredeti blogot megnyitni, ott találkozhattok a nevekkel, amik ma a cikk szerzője szerint a magas irodalmat fémjelzik. Köztük Tompa Andrea. Omerta című regényéről pedig itt olvashattok egy kritikát.

Omerta kritika

Ha ezek után még szentségtörésnek is tűnik, megint Diana Gabaldonnal jövök, mint az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb könyvélményével. Igen, ezt a könyvet élmény volt olvasni. Hogy ez az ő érdeme vagy a fordítók, Farkas Veronika és Farkas Jánosé, nem tudom eldönteni. Ehhez olyan szinten kellene beszélnem az angol nyelvet, amit nyilván nem tudok. De a fordítók egy olyan világot tártak fel előttem, amelyben ellazulok, élvezkedem. Nekem a szórakozás nem a fájdalom legmélyebb bugyraiban való vájkálást jelenti. Arra itt vannak a hétköznapok. Egy könyv szórakoztasson, minden másra ott a MasterCard. De a viccet félretéve, ez a könyv úgy tanít, hogy közben a kiváló karakterek egyik kalandból sodródnak a másikba, de ezekből a bonyodalmakból mindig van kiút. Ez a történet nem aláz meg, nem kelt bennem lelkiismeret furdalást. A nyelvi gazdagság, a szép leírások, amelyek valósággal a történet helyszínére varázsolnak időutazóvá, lelkes történésszé, szenvedélyes szerelmessé tesznek. Nem célja, hogy meggyötörjön az emberi gonoszsággal, a reménytelenséggel.

A blog szerzője által tanító célzatú rossz szöveggel (Móra Ferenc: A szánkó) megint csak nem tudok mit kezdeni. Miért baj ez? Móra Ferenc írása a harmadik osztályban tananyag, amikor egy gyermek elméjében még el lehet vetni erkölcsi normák magvait. Mint például pontosan azzal a befejező mondattal, amely miatt a cikk szerzője "le akarja fejelni Mórát". Ahogy Alessia írta: "kicsit több alázatot!" Íme a mondat: "És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel." Most próbáljunk elvonatkoztatni a közelmúlt szánkós történetétől, bár elég nehéz, amikor egy fiatal ember ilyen szavakat szájbarágósnak, idejét múltnak bélyegez. Nem értem. Nyilván a koromból (is) adódóan, de nem értem, mi a baj ezzel? Ha az a gyerek is hall ilyet, ne adj Isten, a tanára még el is magyarázza, hogy ez miért szép gondolat, aki otthon csak azt látja, hogyan kell a másikon átlépni, félre söpörni.

Hogy mi a szutyok az irodalomban? Ez megint olyan dolog, hogy kinek van joga ítélkezni ez ügyben? Miért lehet irodalom Spiró György és miért nem volt az soha Berkesi András? Mégis, ha megkérdeznénk bárkit, hányan olvasták ezt vagy azt, hát nem szegény Spiró javára billenne a mérleg. Én megvettem tőle a Feleségverseny című könyvet, mert követni akartam a kor lelki magasságait az irodalomban is, mint ahogy megvettem sok mást is, amit manapság Irodalomnak kiáltanak ki. Személyes vallomásom, ami miatt néhányan talán legkésőbb itt vesznek komolytalannak, hogy Robert Pattinson kapcsán jutottam el Martin Amis-hez, Don DeLillohoz, Michael Houellebecqhez. Ha ez a fiatal srác a forgatási szünetekben ilyen komoly írásokban mélyed el, talán ideje lenne neki is megbocsátani, amiért a jövőjét megalapozandó elvállalta a sápadt vámpírfiú szerepét. Külön posztot megérne, hogy a megbocsátás mennyire késik, pedig a Saga óta legkevesebb féltucat komoly filmet jegyzett, amikről itt Magyarországon legfeljebb a filmfesztiválokon hallunk, a mozikba el sem jutnak, azt gondolva, hogy  a nagyközönség a Marvel-adaptációk mellett úgysem lenne kíváncsi a kritikusok által is vérbeli kalandfilmnek tartott Z, az elveszett városra, vagy a Werner Herzog rendezte Sivatag királynőjére. De még mielőtt eltévednék eredeti háborgásom tárgyától...

felütöttem Michael Houellebecq Elemi részecskék című kötetét és nekikezdtem az olvasásnak. Nem élvezkedtem, kőkeményen igyekeztem kitartani az eltökéltségem mellett, hogy most "ha addig élek is, igazi irodalmat fogok olvasni". Elbuktam. Miért? Hol? Az egyik ilyen veretes mondat kapcsán: "Azt akarom ezzel mondani, hogy ontológiai szempontból alig különbözik egy egyirányú vektortól a Hilbert-féle térben. Ugye, érti, miről beszélek?"  -  Banyek, én nem értem! Mint ahogy nem értette a pap sem, akihez azért ment oda a regénybeli Michael, hogy megköszönje az egyébként nagyon egyszerű szentbeszédet. És nem akarok olyan könyvet olvasni, aminek az utolsó sorai ezek (még ha egyébként igazak, akkor sem): "Egyre kevesebben járnak misére, nagyobb a szexuális szabadság, mint néhány éve, több diszkó nyílik, és egyre többen szednek antidepresszánsokat. Vagyis minden a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik. ... A föld egész felszínén a megfáradt, kimerült, saját magában és a saját történetében kételkedő emberiség jól-rosszul felkészült arra, hogy belépjen az új évezredbe."  Nos, akkor ezerszer inkább Gabaldon, mert ezt itt a mindennapi híradóban is utálom már hallgatni, nézni.

Ja, a szutyok ... nyilván egy Szürke 50 árnyalata az, de akkor mit mondjunk egy Havas Henrik féle "interjúkötetre"? Nyilván a Twilight is az, de ha egyszer olyan átgondoltan viszi végig a történetet és törekszik a pozitív végkicsengésre, boldogságra, a jó és a rossz harcának felvállalására. Rengeteg szutyok van a faces kommentekben, sokszor a hosszú lére eresztett posztokban is, de ha valaki a nyelv szépségeit és szabályait szem előtt tartva ír egy történetet, én a magam részéről nem intézném el annyival, hogy szutyok. És ezt szerintem még Esterházy Péter sem merte volna  így megfogalmazni soha, pedig ő igazi Irodalom. Csak olyanok mernek ilyen lekezelően fogalmazni mások munkáiról, akik maguk még nem sok mindent tettek le az asztalra, de a végzettségük (most ne firtassuk, milyen mélységben értékálló) alapján feljogosítva érzik magukat az ítélkezésre. Pedig nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy ítélkezni az olvasók fognak, nem a kritikusok, ugyanis az olvasók fizetnek a könyvért, nem a tiszteletpéldányosok. "Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését..." - de senkinek nincs joga minősíteni azt, aki nem Kossuth-díjas írók, költők műveit olvassa. Volt egy nagyon érdekes kezdeményezés nem is olyan régen a Facen. Ismerősök hívták meg egymást, hogy mindenféle kommentár nélkül mutassák meg kedvenc olvasmányaik hét emlékezetes darabját. Sok volt köztük, amelyik aligha felelt volna meg az Irodalom fogalmának. Mégis, emlékezetessé tette magát Margaret Mitchell és Rejtő Jenő is. Talán azokat a szövegeket nem intellektuális feladat megfejteni, de szórakoztattak, szerették őket, és írónak, betűvetőnek ennél nagyobb elismerés aligha lehet.

Amúgy Peace és ennek kapcsán megszületett az idei évem egyetlen "fogadalma". Nem kőbe vésett, de igyekszem tartani magam hozzá. Stílszerűen ahhoz, hogy ebben az évben hetente egy könyvet el- vagy újraolvasok. Ha kíváncsiak vagytok rá, itt meg is osztom veletek az élményt. Alkalomadtán a csalódást is. Aztán lehet vitatkozni, állok elébe. Nem is vita, csak véleménykülönbség, hiszen éppen az a szép, hogy nem kell mindannyiunknak ugyanaz tetsszen.