Hóesés, nyugalom, kényeztető hétvégi reggeli, a második
kávét követő kényszeres szörfözés a neten. Az ismerősök időtöltése és az
ismeretlenek bájos kutyusai kipipálva, takarítani sötét van. Barátosné üzenetet
küld. Háborog, mert belefutott egy írásba a mai irodalomról, akarom mondani
Irodalomról. Így nagy betűvel, nem az a fajta szórakoztató betűvetés, amire a
fárasztó napok után félálomban még ráveszi magát az ember lánya, hanem mély
gondolatok, velőig megrázó katarzisok, megfejtésre váró hasonlatok, zsigeri
gondolkodáskényszer. Vagy sznobság. Attól függ, kinek a kezében rebbennek meg a
papírlapok (vagy az e-olvasó). A posztban egy mondat, ami előbb őt késztette
üzenetírásra, aztán engem húzött fel. Találva érezzük magunkat? Lehet. De az is
lehet, hogy csak valami nagyképű bölcsész múlatta az időt a sorok megírásával.
"Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat
megfejteni a jelentését.... Hát akkor lehet, hogy X (most ne személyeskedjünk
:D ) is azért számít magas irodalomnak, mert kurvára nem lehet érteni, mit ír.
A végén meg, hogy a cikkíró lefejelné Móra Ferencet... azért több
alázatot...."
Pihent aggyal ülök a
háborgó üzenet felett és önkéntelenül is megnyitom a linket, pedig tudom, hogy
mint oly sokszor már, most is valószínűleg azonos véleményen leszünk. Minek is
húznám fel magam már korán reggel, amikor odakint éppen hófehér álruhát ölt a
táj és hamarosan nekivágunk az erdőnek a kutyákkal. De mazochista aki vagyok,
olvasom a lelkes sorokat és vitatkozom. Fogalmam sincs, mit értsek az olyan
"követelményeken", miszerint újít, formateremtő, trükkös,
elvarázsolt. Azzal már inkább tudok mit kezdeni, hogy elvont, meghökkentő
mondatok, gazdag árnyalatok. Közös ismerősünk valóban tud ilyeneket, néha ugyan
túlságosan is lila ködbe borítva a lényeget, de többnyire tényleg meg tudja
ragadni egy hely, egy alkalom lényegét a nyakatekert hasonlataival. Viszont ...
amit én rohadtul nem várok egy könyvélménytől, hogy társadalom bíráló legyen,
nyomasztó, sötét téma és az emberi valót tárja fel előttem este 11-kor vagy
éppen egy ilyen nyugodt hétvégi délelőttön. Éppen elég nekem az, amit magam
körül tapasztalok a hét napjain. Ha ki akarok ebből szakadni, nyilván nem a
könyvek lapjain akarom újra élni.
Ha van türelmetek az eredeti blogot megnyitni, ott
találkozhattok a nevekkel, amik ma a cikk szerzője szerint a magas irodalmat
fémjelzik. Köztük Tompa Andrea. Omerta című regényéről pedig itt olvashattok
egy kritikát.
Ha ezek után még szentségtörésnek is tűnik, megint Diana
Gabaldonnal jövök, mint az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb könyvélményével.
Igen, ezt a könyvet élmény volt olvasni. Hogy ez az ő érdeme vagy a fordítók,
Farkas Veronika és Farkas Jánosé, nem tudom eldönteni. Ehhez olyan szinten
kellene beszélnem az angol nyelvet, amit nyilván nem tudok. De a fordítók egy
olyan világot tártak fel előttem, amelyben ellazulok, élvezkedem. Nekem a
szórakozás nem a fájdalom legmélyebb bugyraiban való vájkálást jelenti. Arra
itt vannak a hétköznapok. Egy könyv szórakoztasson, minden másra ott a
MasterCard. De a viccet félretéve, ez a könyv úgy tanít, hogy közben a kiváló
karakterek egyik kalandból sodródnak a másikba, de ezekből a bonyodalmakból
mindig van kiút. Ez a történet nem aláz meg, nem kelt bennem lelkiismeret
furdalást. A nyelvi gazdagság, a szép leírások, amelyek valósággal a történet
helyszínére varázsolnak időutazóvá, lelkes történésszé, szenvedélyes
szerelmessé tesznek. Nem célja, hogy meggyötörjön az emberi gonoszsággal, a
reménytelenséggel.
A blog szerzője által tanító célzatú rossz szöveggel (Móra
Ferenc: A szánkó) megint csak nem tudok mit kezdeni. Miért baj ez? Móra Ferenc
írása a harmadik osztályban tananyag, amikor egy gyermek elméjében még el lehet
vetni erkölcsi normák magvait. Mint például pontosan azzal a befejező
mondattal, amely miatt a cikk szerzője "le akarja fejelni Mórát".
Ahogy Alessia írta: "kicsit több alázatot!" Íme a mondat: "És
egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik
repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel."
Most próbáljunk elvonatkoztatni a közelmúlt szánkós történetétől, bár elég
nehéz, amikor egy fiatal ember ilyen szavakat szájbarágósnak, idejét múltnak
bélyegez. Nem értem. Nyilván a koromból (is) adódóan, de nem értem, mi a baj
ezzel? Ha az a gyerek is hall ilyet, ne adj Isten, a tanára még el is
magyarázza, hogy ez miért szép gondolat, aki otthon csak azt látja, hogyan kell
a másikon átlépni, félre söpörni.
Hogy mi a szutyok az irodalomban? Ez megint olyan dolog,
hogy kinek van joga ítélkezni ez ügyben? Miért lehet irodalom Spiró György és
miért nem volt az soha Berkesi András? Mégis, ha megkérdeznénk bárkit, hányan
olvasták ezt vagy azt, hát nem szegény Spiró javára billenne a mérleg. Én
megvettem tőle a Feleségverseny című könyvet, mert követni akartam a kor lelki
magasságait az irodalomban is, mint ahogy megvettem sok mást is, amit manapság
Irodalomnak kiáltanak ki. Személyes vallomásom, ami miatt néhányan talán
legkésőbb itt vesznek komolytalannak, hogy Robert Pattinson kapcsán jutottam el
Martin Amis-hez, Don DeLillohoz, Michael Houellebecqhez. Ha ez a fiatal srác a
forgatási szünetekben ilyen komoly írásokban mélyed el, talán ideje lenne neki
is megbocsátani, amiért a jövőjét megalapozandó elvállalta a sápadt vámpírfiú
szerepét. Külön posztot megérne, hogy a megbocsátás mennyire késik, pedig a
Saga óta legkevesebb féltucat komoly filmet jegyzett, amikről itt
Magyarországon legfeljebb a filmfesztiválokon hallunk, a mozikba el sem jutnak,
azt gondolva, hogy a nagyközönség a
Marvel-adaptációk mellett úgysem lenne kíváncsi a kritikusok által is vérbeli
kalandfilmnek tartott Z, az elveszett városra, vagy a Werner Herzog rendezte
Sivatag királynőjére. De még mielőtt eltévednék eredeti háborgásom tárgyától...
felütöttem Michael Houellebecq Elemi részecskék című kötetét
és nekikezdtem az olvasásnak. Nem élvezkedtem, kőkeményen igyekeztem kitartani
az eltökéltségem mellett, hogy most "ha addig élek is, igazi irodalmat
fogok olvasni". Elbuktam. Miért? Hol? Az egyik ilyen veretes mondat
kapcsán: "Azt akarom ezzel mondani, hogy ontológiai szempontból alig
különbözik egy egyirányú vektortól a Hilbert-féle térben. Ugye, érti, miről
beszélek?" - Banyek, én nem értem! Mint ahogy nem értette
a pap sem, akihez azért ment oda a regénybeli Michael, hogy megköszönje az
egyébként nagyon egyszerű szentbeszédet. És nem akarok olyan könyvet olvasni,
aminek az utolsó sorai ezek (még ha egyébként igazak, akkor sem): "Egyre
kevesebben járnak misére, nagyobb a szexuális szabadság, mint néhány éve, több
diszkó nyílik, és egyre többen szednek antidepresszánsokat. Vagyis minden a
klasszikus forgatókönyv szerint zajlik. ... A föld egész felszínén a megfáradt,
kimerült, saját magában és a saját történetében kételkedő emberiség jól-rosszul
felkészült arra, hogy belépjen az új évezredbe." Nos, akkor ezerszer inkább Gabaldon, mert ezt
itt a mindennapi híradóban is utálom már hallgatni, nézni.
Ja, a szutyok ... nyilván egy Szürke 50 árnyalata az, de
akkor mit mondjunk egy Havas Henrik féle "interjúkötetre"? Nyilván a
Twilight is az, de ha egyszer olyan átgondoltan viszi végig a történetet és
törekszik a pozitív végkicsengésre, boldogságra, a jó és a rossz harcának
felvállalására. Rengeteg szutyok van a faces kommentekben, sokszor a hosszú
lére eresztett posztokban is, de ha valaki a nyelv szépségeit és szabályait
szem előtt tartva ír egy történetet, én a magam részéről nem intézném el
annyival, hogy szutyok. És ezt szerintem még Esterházy Péter sem merte
volna így megfogalmazni soha, pedig ő
igazi Irodalom. Csak olyanok mernek ilyen lekezelően fogalmazni mások
munkáiról, akik maguk még nem sok mindent tettek le az asztalra, de a
végzettségük (most ne firtassuk, milyen mélységben értékálló) alapján
feljogosítva érzik magukat az ítélkezésre. Pedig nekik kellene a legjobban
tudniuk, hogy ítélkezni az olvasók fognak, nem a kritikusok, ugyanis az olvasók
fizetnek a könyvért, nem a tiszteletpéldányosok. "Az irodalom szöveg,
amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését..." - de senkinek
nincs joga minősíteni azt, aki nem Kossuth-díjas írók, költők műveit olvassa.
Volt egy nagyon érdekes kezdeményezés nem is olyan régen a Facen. Ismerősök
hívták meg egymást, hogy mindenféle kommentár nélkül mutassák meg kedvenc
olvasmányaik hét emlékezetes darabját. Sok volt köztük, amelyik aligha felelt volna
meg az Irodalom fogalmának. Mégis, emlékezetessé tette magát Margaret Mitchell
és Rejtő Jenő is. Talán azokat a szövegeket nem intellektuális feladat
megfejteni, de szórakoztattak, szerették őket, és írónak, betűvetőnek ennél
nagyobb elismerés aligha lehet.
Amúgy Peace és ennek kapcsán megszületett az idei évem
egyetlen "fogadalma". Nem kőbe vésett, de igyekszem tartani magam
hozzá. Stílszerűen ahhoz, hogy ebben az évben hetente egy könyvet el- vagy
újraolvasok. Ha kíváncsiak vagytok rá, itt meg is osztom veletek az élményt.
Alkalomadtán a csalódást is. Aztán lehet vitatkozni, állok elébe. Nem is vita,
csak véleménykülönbség, hiszen éppen az a szép, hogy nem kell mindannyiunknak
ugyanaz tetsszen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése