19. nap

Ma pihenő napot tartok, vagy inkább tartanak nekem. Pihenésre ítéltek. De ha van kedvünk a régi lakóhelyük medencéinél lazítani, akkor szóljunk, mert azt is elintézik, hogy bemehessünk. Azért ez egy csábító ajánlat, mert azt a lakást és főleg, a lakópark medencéit nagyon szerettem. A gyerekeket Tibivel vitték el, utána ő elment egy kicsit vásárolni, most érkezett meg, piheg. Én meg végre utolértem magam az írásban, hogy folyamatosan tehessem fel a blogba. Leiának fel is tűnt, hogy mit csinálok, megmutattam neki a sok betűt, ő meg egy elmeorvos joviális arckifejezésével szinte „megveregette a vállam”, hogy csak csináljam. Ő most elmegy az oviba. De hogy előtte mekkora hisztit vert ki, meg fél éjjel ébren tartotta az anyját, az most nem volt téma. Boszorkány!

Mostanra felfedeztük a yuzu üdítőjét, nagyon finom, főleg hidegen. Más nem is kell a torkomnak, igaz? Sharon reggel egy nagy üveg yuzu zselét nyomott a kezembe, tegnap vette valahol, hogy jó lesz ez a hideg téli napokon teának. Ugyan kritizálom őt is mostanában, de azért tényleg kedves gesztusokra képes.

Yuzu túltengés van. Tibor elment vásárolni és yuzu üdítővel tért haza. Mint a limonádé, hidegen isteni. Úgyhogy most teletöltöm magam életenergiával. Mit mondjak, nagyon rám fér. Közben apának elment a kedve a medencézéstől. Igaz, ma van jó idő. Meg hogy majd az unokákkal. Ők köszönik, hétvégéig óvodában vannak 5-ig, utána már nem opció a medencézés. Hétvégén meg egyrészt mindkettőnek úszás órája lesz, másrészt mi is elrepülünk haza és nem biztos, hogy egy félnapos medencézés után akarok gépre ülni, a vizes holmiról már nem is beszélve. Ah, már agyára ment a jólét. Majd otthon, ha befagy a feneke, eszébe juthat, milyen jó lett volna a langymeleg vízben úszkálni a pálmafák árnyékában. Most haragszom rá. Gyerek is befeszült, mint mindig, ha valami nem az ő elképzelései szerint zajlik, ráadásul nekem akart jót, hátha használ a lábamnak egy kis víz alatti torna. De apa ma lustálkodni akar.

Az élet – mint mondtam – nagy rendező. Végül apának lett igaza. Először délben szakadt az eső, aztán kisütött a nap, hogy három körül aztán teljes pályás letámadással ontsa a vizet majd egy órán át. Nem igazán élveztük volna a medencét, de ezt ő korábban nem tudhatta, úgyhogy azért még orrolok rá egy kicsit. Bár, nem jogos, mert ahogy alszunk, azt nem is lehet alvásnak nevezni. Én kb, mint a jancsiszög ülök föl negyedóránként orrot fújni és köhögni, amit nyilván hall ő is, aki szép lassan kikeveredik már a nyavalyából. Én nem tudom, nálam miért ilyen ragadós ez, de néha már (bocs) az öklendezésig fajul a dolog és nagyon nem akar javulni. És közben morgok, szentségelek, néha sírdogálok is, nagyon anyátlannak érzem magam. Abban bíztam, hogy a délutáni özönvíz alatti szunyókálásom már a javulás jele, de nem az volt. Egyszerűen csak már atomfáradt vagyok. Ráadásként a lábam is töretlenül fájdogál, ami egyrészt ciki, mert nem látszik semmi, ami indokolná, így meg akár sima hisztinek is tűnhet. Apa meg jön azzal, hogy pszichéesen fáj a talpam, ettől meg én forgatom a szemem, mert ma már minden pszichésen ver oda, amire hirtelenjében nincs magyarázat. Ezzel letudják, nem is kutakodnak tovább. Én is kb. 15 éve szedek szteroidot az asztmatikus köhögésemre, amit elvileg semmi nem indokol, aztán ha nem inhalálom a tubust, akkor mégis befulladok egy idő után. Az is igaz, ha felhúznak, akkor is, ha olyan vörösbort iszom, aminek túl erős a tannintartalma, attól is, meg nagyjából attól is, ha a sarki rendőr rám köszön. Így a hatvanharmadikat elhagyva azért már erősen érzem a korpuszom elnyüvését. Persze, vannak technikák ez ellen, nekem meg állandó kifogásaim, hogy éppen miért nem élek velük. Na, majd egyszer. Ha megjön az eszem. Vagy ha majd teljesen elmegy.

A nap így telt el, itthon, lustulással. De igazság szerint kelett már ez is, mert az elmúlt 2 hét nagyon intenzív volt. Megkockáztatom még fizikai terhelés szempontjából is, mert az idegit most ne is emlegessük. Bár, Ausztrália jelentett egy cseppnyi felüdülést, itt Szingapúrban fura ám az élet. Legalábbis nekünk, akik Európa közepéből érkezünk. Egyrészt elvarázsol a zöld buja tobzódása, a kertvárosban, a belvárosban, az autópályák mentén, mindenhol IS olyan zölderdő vesz körül, mint egy botanikus kertben. A növények jól érzik magukat, a virágok szinte ragyognak, üdítő a szemnek, léleknek egyaránt. De ennek azért komoly ára van. Hogy ők jól érzik magukat, az belépő ahhoz, hogy mi meg nem annyira. Egyrészt az állandó meleg, hiszen itt a tél és a nyár között lényegében nincs is kimutatható különbség, talán csak a csapadék mennyiségében. Ami egyben a borzasztó páratartalmat jelenti. A hőmérséklet szinte mindig a 28-30 fok között váltakozik, meg sem érzed, ha „hűvösebb” nap van. Emiatt aztán a lakásoknak, irodáknak, üzleteknek, taxiknak, tömegközlekedésnek, egyáltalán bármiféle zárt helyiségnek elengedhetetlen tartozéka a légkondicionáló és a mennyezeti ventilátor. Ezt megszokni sem kis kihívás. Azt pedig még nehezebb, hogy ha ezt nem kapcsolod be, hiába nyitsz ablakot, nem fogod jobban érezni magad. Engem speciel rettentően zavar, hogy éjszaka nem tudok nyitott ablaknál aludni. Csak a fullasztó meleg jönne be. Egész egyszerűen a felfrissülés egyetlen kellemes módja a zuhany alatt állás. Ezt duplán is élvezem, mert az otthoni vízvezetékkel valami gebasz lehet, alig csorog belőle a víz, a Vízművek már széttárta a kezét, nekünk meg maradnak a félmegoldások, amíg meg nem válunk szeretett lakásunktól. Itt viszont bőven ömlik, ráadásul ún. esőztető zuhany is van, mintha egy vízesés alatt állnál, mennyei érzés. Az már nem annyira, hogy bár iható a csapvíz, mégis ihatatlan, mert langyosan folyik ki a csőből. Ezért van a konyhában olyan gép is, amellyel lehűtheted és szűrheted a vezetékes vizet.

Napközben persze nyitva a lakás ajtaja, ablakai, de csak odabent lehet kibírni a ventilátor alatt, odakint fojtogat a meleg. De persze nem azért szeli át az ember a fél világot, hogy a lakásban ücsörögjön, úgyhogy mindennap azzal az elhatározással indulunk útnak, hogy ma úrrá leszünk ezen a nyomorult időjáráson, juszt is kibírjuk. Aztán lesznek félsikerek, itt egy koktail, ott egy sör, odahaza a zuhany. Majd 5 órakor elmegyünk a gyerekekért frissen-üdén, hogy negyedóra múltán úgy érjünk haza, mint akit lelocsoltak.

Itt az a menetrend,hogy ovi után itthon rögtön fürdés, minden holmi megy a mosóba, friss ruhácskákban játszás, vacsora, játszás és az esti lefekvés. Amihez nem igazán igénylik a mi segítségünket, és akkor még szépen is fogalmaztam. A két kis törpeterrorista nem könnyíti meg szüleik életét, hol az egyikhez ragaszkodnak az esti ceremónia alatt, hol a másikhoz, hol mindkettőhöz, hozzánk a legkevésbé. Még a fürdés az, ahol partner lehetek, meg a játék, természetesen az ő szabályaik szerint.

A bőrönddel meg az történt, hogy elvitték,megállapították, hogy eltörött és ezért jár a kedves utasnak egy új bőrönd, amit majd küldenek. Édesek. Mondjuk, a gyerekek adnának kabinbőröndöt az útra, majd visszakapják alapon, de igazából hazafelé – most úgy tűnik – nincs is rá szükség, beleférünk a két nagy feladott bőröndbe. De azért csak hozzák. Amúgy meg nézegettük a városban. Ezt a nagyságot és minőséget féláron kapnánk meg, mint otthon a kínainál. Ki érti ezt?