Az első nap itthon, rögtön iskolával (itt így hívják még az ovit is) kezdünk. Utána Tibivel bemegyünk a városba, és elsőként a Takashimaya bevásárló központ hűvösében merülünk el. Hat emeletnyi labirintus. Amit itt nem lehet kapni, az nincs is. Kezdve a legdrágább márkáktól a köznép számára is elérhető dolgokig. Olyan játékország, ahova öngyilkosság gyerekkel érkezni, de legalábbis vastag bankszámla kell hozzá. Téblábolunk, aztán úgy döntünk, ideje egy kis frissítőnek és úgy döntünk megkeressük a kis japán teázót. De nincs az az isten, hogy rátaláljunk. Pedig az első alkalommal olyan véletlen természetességgel botlottunk bele. hiba volt kitörölni az étlapról készített fotót, mert így a nevére nem emlékszünk, és az emeletenként levő eligazító okostáblákon csak a név alapján találhatnánk rá a a helyre. De legalább hosszas keresgélés után ráakadunk a Havanianas üzletre, ahol Gyurinak terveztünk Star Warsos papucsot venni. Ennyi kóválygás után megérdemelten sóhajtunk fel, hogy sikerült az utolsó 45-ös méretet megcsípnünk. De aztán úgy tűnik, ennyi sikerélménnyel be is kell érjük mára, a nyavalyás teázó sehogy se akar felbukkanni, pedig az emlékeink szerint itt kel lennie a közelben. De mintha egy egészen más épületben járnánk, már semmi sem ismerős. Agyzsibbasztó. Otthon még az Auchanba is utálok kimenni, olyan hatalmas, ez pedig hat emeleten ... reménytelen ügy. Kitámolygunk a hőségbe, a forró napsütésben szólnak a karácsonyi dalok, az Orchard road felett mintha megduplázódott volna a rózsaszínben és világoskékben tobzódó karácsonyi dekoráció. Akkor se tetszik! A jobb lábam annyira fáj, szinte rálépni se tudok. Fogalmam sincs, mi lehet a baj, már azon a halvány lelkiismeretfurdaláson túl, hogy Sydneyben nem volt türelmem magamra rángatni az utazáshoz a spéci zoknit. Talán az bosszulja meg magát, bár semmi látványos jele nincs, amiért ennyire fájhat. Le is ülünk egy étkezőbe, ahol pulled pork-os szendvicset választunk és Tiborom Aperol spritzet és mojitót rendel hangulatjavítónak. Beválik. De már kiszívta minden energiánkat a csavargás, a legközelebbi buszmegállóban türelmesen kivárjuk a buszunkat és jó nagy kitérőt téve hazabuszozunk. Az emeletes buszon utazás általában felér egy városnézéssel és mi élvezzük ezt, mint ahogy élveztünk Londonban is a 15-ös járat útvonalát.
Én annyira kaputt vagyok, hogy Tibi egyedül megy a
gyerekekért. Igen ám, de eddig mindig ott voltam én, aki regisztrálva vagyok,
mint akinek ki lehet adni a gyerekeket, ő meg már nem fért a szűkös ötös keretbe.
És hiába látták már korábban is, most kiakadnak rajta, hogy nincs a fotója a
rendszerben. Hiába nagypapázza Levi lelkesen, azért csak felhívják a szülőket,
hogy ez a szőrös, szakállas pasi tényleg hazaviheti-e a gyerekeket. Amíg ez
zajlik, Leia a maga kezébe veszi a kezdeményezést. Felveszi a kis cipőjét és a
következő lifttel elindul lefelé. Nagyapja mostanra kap engedélyt a távozásra,
Levi megvan, Leia sehol. Lélekszakadva nyomja a lift gombját, de az éppen
nyílik és ott áll az apróság egy tanár kezét szorongatva, aki a lenti portán
szedte össze a „gazdátlan” gyereket. Két és féléves és már szökik, mi lesz itt
még? Kérdezik, hogy miért indult el... unatkozott és nem volt kedve várni
tovább, érkezik a válasz. Egyébként fiatal kora ellenére roppant választékosan
fejezi ki magát, roppant renitens és önérzetes. Azt hiszem, nem irigylem a
szüleit. Szegény fiam! Mi lesz, ha a kiscsaj majd a tinikorba ér?
A bőröndért ma nem jöttek, de telefonáltak, hogy majd holnap
déltájban. Úgy legyen. Ami azt jelenti, el is viszik, ennek már búcsút
mondhatunk.
Közben otthonról hív a nagyfiam. Helyzet van! Egérkaland. Az
előszobában a szekrényen van/volt egy ikeás kosár, benne mindenféle sütemény,
rágcsálni valók, pattogtatni való kukorica. Andi szerint mozgott az egyik doboz.
Amikor megmozgatták egy kisegér ugrott ki belőle és befutott a szekrény mögé.
Most mit csináljanak? Ő 40, a menyem is harmincon túl és én mondjam meg itt
Szingapúr-felsőn, hogy ők mit csináljanak az egérkével három kutya mellett.
Akik mellesleg megérik a pénzüket, hiszen abból kettő vadászkutya, még ha
egyikük már öregedő is. De Jamie? Aki megfogna mindent, de spec az egeret az
étkezőszék biztos magasságából figyeli. Mi itt röhögünk, ők otthon nem.
Utoljára vagy harminc évvel ezelőtt volt ilyen, az akkori kisegér a gardróbban
szeretett éjjelente rágcsálni, azt füleltük alvás helyett. Ahányszor
felkapcsoltuk a villanyt, hogy nyakon csípjük, azonnal elhallgatott, ahogy
sötét lett, újra belekezdett. De aztán belemászott egy ruháskosárba, amit
Tiborom leborított egy törülközővel, lerohant vele a kertbe és ott szélnek
eresztette a kis Jerryt. Nyilván a beállt hideg idő miatt találta jó ötletnek a
kis hamis, hogy melegebb helyre költözzön, ahol ráadásul a háziak etetik is.
Hogy a három kutya miért nem vette el a kedvét a kalandtól, azt sem értem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése