5. nap

Az első hétköznap, amikor reggel együtt megyünk az óvodába és délután majd mi megyünk értük. Hogy a közte levő idő mivel telik majd, még ötletünk sincs. Legszívesebben aludnánk :D De nyilván nem fogunk ilyen messzire az otthontól.

Reggel 7 közeleg és még csend van. Gyanús. De legalább van idő megnézni az otthoni fotókat a kutyákról, akik nyilván nem értik, mi történt, hogy eltűntünk. Imádják a Gyuriékat, de azért na, a fotókon azért mindig két kis „árvagyerek” néz vissza. Egyébként a brutális párás meleg ellenére itt is sok kutya van, egészen bundásak is, meg rövid orrúak, mint Carlosunk, de nyilván azok tudják elviselni, akik itt születtek, az ideiglenesen itt dolgozó külföldiek ebei azért szenvednek. A tacskós facebook csoportban is van szálkás tacskó gyerek, akik komoly tortúra árán tudott a gazdija után eljutni Dubaiba, aztán most kiscipőben sétál, mert nem bírja a tappancsa a helyi klímát.

A tegnap este után kicsit kedvetlenül várom, hogy beinduljon itt az élet. Ez is érdekes, mert otthon ugyebár megvan a megszokott ritmusunk. Hajnalban kutyák le a kertbe, mi kávézunk, aztán még kis pihegés, majd a reggeli séta. Aztán reggeli, munkába indulás és déltájban futás haza miattuk. Mindig és mindent az ő igényeik határoznak meg, mert itt azért még az olyan örökérvényű mondatoknak is igazságuk van, miszerint „felelős vagy azért, amit megszelidítettél”. Na, hát itt Szingapúrban – bocs, ha hülyén  hangzik – a két unoka veszi át a szerepüket. Ha kinyílik a csipájuk, arról az egész ház tudomást szerez, mert nem csendben teszik. Akkor az ő reggeliztetésük a feladat, majd öltözés, még egy kis játék és végül indulás. 9-kor kell becsekkolni az oviba, úgyhogy itt más a ritmus. Otthon 9-re már annyi minden történik, itt max összerakunk egy legóházat. És a felnőttek szinte soha nem reggeliznek együtt leülve velük, amit nem igazán értek. Persze, sok mindent nem, de ez is az az eset, amibe nem illik beleszólni. Na, hát mire leadjuk őket az oviban, vagy már éhen haltunk, vagy átlendültünk a holtponton és már mi sem vagyunk éhesek. Sehogyse jó. Nagypapa – ahogy Hadházy humorista mondaná, „szívre, érre, vérre” – elég sokféle gyógyszert szed, már eleve a hétóra időeltolódás megbolondította a rendszerét, de az evés kimaradása sem segít. Oké, ő már a második gyerekkort taposva szintén elvárja, hogy eléje legyen téve az étel, itt legalábbis, mert otthon csak a vacsorával ilyen megrögzött, de ebben a reggeli bábeli zűrzavarban az ember igyekszik nem láb alatt lenni, nemhogy befoglalja a konyhát. Másrészt a két gyereknek persze semmi se sürgős, ha azt akarod, hogy legyen valami a hasukban, ott kell lenni mellettük és noszogatni őket. Ami persze megint kétesélyes vállalkozás. Komolyan, mire 9-kor becsekkolunk az oviba, én már félig ki is dőltem.

Na, a mai reggel egy újabb kihívása, Levi rolleren, nagypapa egy kiskocsival húzza a millió ovis cuccot, amit a hétvégére hazaadtak kimosni, Leia pedig apa rollerén. Igen ám, de apuci metróval megy dolgozni, lényegében ahogy feljön a föld alól, már meg is érkezett, tehát neki sem kell a roller. Azaz, mi cigeljük haza a kiskocsit, a két rollert, a bukósisakokat. Kivagyunk, mindenünkről is folyik a víz. Ezt a durva párás meleget egyszerűen nem lehet megszokni, viszont a megszökés sem opció.

Kicsit kifújjuk magunkat, aztán nekivágunk a városnak a magunk feje után. Elsőre bemegyünk a gyerek régi munkahelyéhez a Bugisra. A Bugis az ötvenes évek és 1980 között leginkább a transzvesztiták és transzszexuálisok kedvelt találkahelye volt. Nem egy hely, hanem az egész környék. De ez a környék jelentős átépítésével kiszorult. Most leginkább nagy cégek irodái, bevásárlóközpontok, elegáns és kevésbé elegáns üzletek sokaságát kínálja. Első itt tartózkodásunk idején eltölthettünk egy éjszakát az itteni Intercontinantal hotelben is, amit kifejezetten az üzletemberek kedvelnek. Hihetetlenül elegáns és számomra akkor - nemcsak a légkondi miatt - egy jéghideg helynek tűnt a mindent átható fehérségével.

Mai sétánk itt vette kezdetét, leginkább amolyan múltidéző sétaként. Vetettünk egy pillantást az IHG cég hatalmas irodaházára, ahol a gyerek dolgozott, a szomszédos Intercontinentalra, a Nemzeti Könyvtár ultramodern épületére, ahol a sokadik emeleten is fák nőnek ki az erkélyekről, a Bugis Junctionban pedig ápoltam apa lelkét, amiért a hatalmas Liverpool boltot nem találtuk nyitva délelőtt 10 órakor. Nyilván ide még vissza kell mennünk.

Az öblöt vettük célba és tulajdonképpen mentünk, amerre a lábunk vitt. Így aztán hamarosan ott találtuk magunkat a JW Marriott Hotel dupla épülete előtt, amelyben két éve a kéthetes karanténidőnket töltöttük. Aki akkoriban követte a blogot, az nagyon sok érdekességeket olvashatott az ablakból látható épületekről, elsősorban a szemközti Raffles hotelről, amely még a koloniális időkből származó, és tulajdonképpen első komoly szállodája a városnak. Gyönyörű amúgy és elég sokrétű a felhasználása is. Van egy bárja, ahol a város ikonikus italát, a Singapore Slinget rendelheted. Ezt a gin alapú koktélt 1915 előtt keverte ki a Raffles akkori bártendere, Ngiam Tong Boon, ezzel megalkotva a városállam nemzeti koktélját. Célja csupán annyi volt, hogy a szállodában megszálló elegáns hölgyek is fogyasszanak valamit, ha már az urak nyakló nélkül vedelték az erősebb italokat. Az ötlet bevált, az üzlet felpörgött és a többi már történelem. Sajnos a bár csak délben nyit, így ma lemaradtunk a koktélról, de ha a Liverpool bolt miatt visszatérünk még, akkor ezt sem hagyjuk ki.

Kikötöttünk amellett az út mellett, ami a Marina Bay Sand szintén ikonikus épületegyüttese mellett vezet el. Ez a három lábon álló, hajótestű épület mint építészeti megoldás is remek, ráadásként rengeteg üzlet, szórakozóhelyek, színház találhatóak benne. Lábainál pedig remek sétát tehetünk az öböl partján. Újfent kellemetlen meglepetés, hogy a hajós társaság, akikkel régen városnéző hajókázásra mentünk, most csak délután kettőtől üzemel. Vissza kell jönni! De ha már itt vagyunk, megnézzük az eddig csak a távolból csodált (szerintem túlságosan drabális) lótuszvirágot idéző ArtScience Múzeumot, ahol a művészet és a tudomány keveredik. Előtte hatalmas területen lótuszvirágok nyújtózkodnak a napfény felé. Az elmaradt hajózás miatti csalódottságot feledtetni egy olasz kávézóba térünk be fagyizni. Na, ez a másik bajom a mai nappal... órák óta sétálunk és nem igazán láttunk olyan kellemes és hangulatos helyet, ahol megpihenhettünk volna. Meg kellett várni, hogy majdnem dél legyen, mire például a Paolo kávézó az utunkba került. Minden, amit kínálnak, jellegzetesen olasz, legyen az szendvics vagy sütemény, de az üdítők, a sörök és más folyékony finomságok is. Erősen ellenállok a kísértésnek, hogy Aperol spritzet vagy Bellini koktélt, esetleg Campari sodát vagy csak egy Proseccot kérjek, beérem a kis lapáttal bőven adagolt eper és citrom fagylalttal, ami egyelőre áthűti a rendszeremet és képesnek érzem magam a további trappolásra. Nem jutunk túlságosan messzire, egy kellemes, a Promenádra nyíló sörözőben táborozunk le, élve a Happy hours-szal és a csodás panorámában gyönyörködve élvezzük a hideg sört, de még a hűvös, párás poharat is a nyaki ütőeremen. A panoráma részét képezi az öböl túloldalán a Mandarin Orientál szálló, ahol annak idején néhány felejthetetlen napot töltöttünk, nem mellesleg pedig ott volt az esketés hivatalos aktusa és a nagy családi vacsora is. Amikor tovább indulunk, észrevesszük, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak nevével fémjelzett kis táblák állnak a pálmafák tövében. Közelebbről megvizsgálva megtaláljuk a magyar táblácskát is, az interneten pedig világossá válik, hogy miről is van szó. Tehát, 2010-ben Szingapúr rendezte az ifjúsági olimpiát, s  a rendezvény része volt a faszentelési ceremónia is, aminek a keretében 210 pálmafát ültettek, mindegyiket megjelölve a programban együttműködő országok zászlóival. Ahogy a szervező bizottság elnöke fogalmazott: „A Marina Bay Waterfront Promenade mentén ültetett fák magasan állnak Szingapúr nemzetközi barátság és tisztelet iránti elkötelezettségének szimbólumaként.”

Eleget sétáltunk, meleg is van, jól esik majd a metró hűvöse, úgyhogy le is szállunk a mélybe, hogy hamarosan már otthon élvezzük a zuhanyt. Hazaértünk és még ki sem léptem a zuhany alól, amikor leszakadt az ég. Soha jobb időzítést 😊 Kicsit pihentünk, összevágtam a lecsóhoz valókat, aztán indultunk is a gyerekekért. Az esőhöz méltóan alaposan felszerelkezve. A babakocsin műanyag huzat, hogy Leia ne ázzon el, Levinek meg esőkabát. Mi csak úgy legényesen, hiszen a kutyasétáltatásnál már hozzászoktunk, hogy időnként elázunk. Alig értünk a csatorna felett átívelő hídra, amikor a vízben mozgásra lettem figyelmes. Némi pislogás után hat kis fejet számoltam össze, ahogy egyértelműen az irányunkba úsztak. Otters! – jutott eszembe azonnal az angol nevük, mert a fontos dolgokat persze rendre elfelejti az ember, de hát a vidra angol megfelelője megragad a szürkeállományban. A vidraformák a menyétfélék családjának egy alcsaládja. A vidrákon látszik, hogy nagyon jól alkalmazkodtak a vízi életmódhoz. Az úszóhártyás láb is ezt mutatja. Főleg halakat, rákokat, kagylókat esznek. A világ minden táján megtalálhatók. Szingapúrban és a régióban őshonos. 2014-ben még a kihalás szélén állónak tartották, majd feltűnt néhány egyed. Hogy a figyelmet és a gondoskodás erejét rájuk fordítsák, még Sir David Attenborough is forgatott róluk dokumentumfilmet. Aztán az utóbbi években ugrásszerűen megnövekedett a létszámuk és egyre gyakrabban jelennek meg a városi utcákon is. Alkalmanként ez a jelenlét fenyegetővé válhat. Tavalyelőtt egy Szingapúrban élő brit férfi azt mondta, hogy „azt hitte, meg fog halni”, amikor egy amúgy békésnek ismert vidrafalka üldözőbe vette a Botanikus Kertben, a földre teperte és néhány másodperc alatt 26-szor megharapta. Az igazsághoz tartozik, az illető a sötétben futott és valószínűleg rálépett vagy megrúgta egyiküket.

Na, de a vidráktól navigáljunk vissza az óvodáig. Levi nagyon lelkesen fogadott minket, Leia azonban olyan kis visszafogott volt, hogy ha a bátyja nem mesélte volna el minden szembejövőnek, hogy a nagypapa és a nagymama jöttek értük, talán oda sem adják a gyereket. Persze ez vicc, mert van egy be- és kiléptető rendszerük, érkezésre és távozásra. Ott mindenkinek az arca be lett regisztrálva, akinek kiadható a gyerek, így mi is. De Levio tényleg mindenkinek elmeséli, hogy kik vagyunk, még a közértben a pénztárosnak is. Ráadásul magyarul mondva a nagyszülői kapcsolatot, így aztán a többségnek fogalma sincs, miről hablatyol a gyerek.

Hazatérve Pinky megfürdette őket, én megfőztem a lecsót és mire végeztünk, megjött Apa is, volt nagy boldogság. Be sem állt a szájuk, annyi élmény érte őket reggel óta. Vacsora után még a játszószobában játszottak, meglepően jó párost alkotva, aztán apa vezényletével elvonultak aludni. Egyetlen hisztis nyavalygás nélkül. Azóta is hatása alatt vagyunk ennek a földöntúli élménynek.