17. nap

Vasárnap reggel. A pakolás amúgy is rémes és lassan szokásommá válik, hogy pár naponta megbűvöljem kicsiny bőröndünket, hogy beleférjen minden. Közben nézzük a helyi híradót, amiben Perth képeit mutatják, ahol az időjárás jelentés szerint 39 fok van és sajnos már tűzveszély-riadó, sőt bozóttűz is. A „vicc” az, hogy a gyerekek eredetileg oda szervezték volna a kirándulást, már csak azért is, mert a nagy kedvenc, a Coldplay együttes koncertjére szerettek volna elmenni. De aztán látták, hogy Szingapúrban is fellépnek, így maradt Sydney a célpont. Az élet nagy rendező! A másik rossz hír, hogy Queensland felől tűzhangyák indultak meg New South Wales felé és már megkezdték az ellenük való hadakozást. Eszembe jut fiacskám nagy természetjáró lelkesedése és itt egy újabb ok, a skorpiók, kígyók és más életveszélyes földlakók után tartani ettől a kontinenstől. Igazság szerint veszélyes földrész ez még a legbékésebb részein is. Előttem a kép a Blue Mountainbeli botanikus kertben a sétány mellett leszúrt táblákkal, ha kígyót látunk, ne ingereljük. Ingerelni? A világból szaladnék ki.

A következő sydneyi hír egy karácsonyi kutya-jelmezverseny. A videón kis virslikutyák, bocsánat, tacskók, mindenféle maskarában versenyt futnak a gazdik felé, a győztes egy tál kolbászt kap. Amott egy versenyzőt még pórázon vezetnek, persze,, húz, mint egy ló (valahonnan ismerős a kép) és a póráz madzagján kis műanyag virslik sorakoznak.

Amúgy Ausztráliában nagyon sok kutya van, erről talán már írtam is. Többnyire uszkárszerű szőrpamacsok, bocs, ha valakinek ilyen van. Néhánynál biztos vagyok benne, hogy cockapoo. Ilyen van otthon is a parkban. Cuki kis jószág, bár a legutóbbi jövevényről pont tegnap olvastam, hogy a park réme. A cockapoo-t tartják a legrégebbi hibrid kutyafajtának, amely az 1960-as évek elején vált népszerűvé Észak-Amerikában.A hibrid kutyafajták azonnali sikert arattak, hiszen általában örökölték a szülő fajták legjellegzetesebb és legerényesebb tulajdonságait. Habár létrehozásának motívuma nem világos, talán elsősorban a szőrhullajtás elmaradása lehet az ok, köztudott, hogy a cockapoo az angol cocker spániel és az uszkár keresztezésének eredménye. Ez volt az első eset, amikor az uszkárt egy másik kutyafajtával keresztezték, azzal a szándékkal, hogy új fajtát hozzanak létre. A cockapoo örökölte az uszkár odaadását, intelligenciáját, alacsony vedlését és szagtalan szőrzetét, amely kiváló lehetőség az allergiás emberek számára. Az angol cocker spániel a cockapoo-nak aktív, szerető és könnyed természetét adta örökül. Tudományosan bizonyítják, hogy a hibrid/keverék kutyák kevésbé hajlamosak a mentális és fizikai betegségekre, mint fajtatiszta társaik. A cockapoo számára nem csak az előbb említett genetikai tulajdonság előnyös, hanem az is, hogy mindkét szülőfajta remek karakterisztikával rendelkező, bevált, tradicionális kutyafajta.

Rajtuk kív ül persze vannak itt nagytestű kutyák is, még magyar vizsla is, egy tenyésztő biztosan van Melbourne-ben, mert Marciéknak is onnan lesz kiskutyájuk hamarosan. De van golden retriever és tacskó is szép számmal, bár, szálkást pont nem láttam egyet sem.

A híradóban egyébként főleg helyi hírekkel foglalkoznak, külpolitikával alig, egyedül az izraeli háború és ritkábban az ukrajnai események kerülnek képernyőre. Az otthon sajnos egyre nagyobb teret hódító „Katasztrófa-híradó” itt szerencsére nem jellemző. Persze, foglalkoznak gondokkal, ha egy gazdaságban az állatok között fertőzés merül fel, ilyenek, de nem azzal töltik ki a műsoridőt, hogy mások mások nyomorát tárják a nézők elé. A sporthírekben is főleg a helyi hírek hódítanak. Krikett, a nőknél nem tudom, mi ez, de leginkább az amerikai focira hasonlít, autóverseny. Az időjárás jelentés pedig akkurátusan végigveszi ennek a nagy országnak minden szeletét és ebből is láthatjuk a nyugati és a keleti part között legkevesebb 10 fok a hőmérséklet-különbség. Odaát 39 fok körül perzsel – szó szerint – a hőség, itt még igazán nem ütött be a nyár, 23-29 fok között ingadozik, kis esőkkel, felhőkkel tarkítva a meleget. Amúgy szürreális ebben a melegben a karácsonyi készülődés. A tv-ben karácsonyi receptek, dekorációk, mint ahogy az utcákon, üzletekben is girlandok, arany-bordó-zöld színekben pompáró hatalmas karácsonyfák, és persze a zene. Nekünk meg folyik a víz a hátunkon. Odahaza mindeközben 2 fok körül van csak.

A hírek szerint mostantól az állatkertben a Mikulás várja mindennap a gyerekcsoportokat egészen karácsonyig. Mindenféle karácsonyi játékkal, fejtörőkkel, meglepetésekkel. A reggelit ma egy újabb öbölben, a RushCutters-ben fogyasztjuk el egy krikettpálya szomszédságában. Hátunk mögött a vízen kis yachtok ringatóznak, a parkban pedig olyan élénk kutyás élet zajlik, hogy még otthon se ilyen, talán csak a Hajógyári szigeten. Rengeteg a kutya, gazdáik bent ülnek a kévézókban, a kutyák mellettük játszanak, béke, rend és nyugalom mindenfelé. Örö,m nézni és most – talán először – egy kis irigység is elfog, így kellene ezt otthon is. Tudom, van ennél nagyobb gondunk is, de ez olyan könnyen megvalósítható lenne, és tényleg nem szabadna luxusnak érezni, ha egy vasárnapi reggelit a kedvenceddel fogyasztasz el a parkban. Erről jut eszembe, egész utunk során egyetlen egyszer sem találkoztam olyan táblával, hogy „Fűre lépni tilos”, mert itt azért van a fű, hogy Te jól érezd magad, a látványával, a tapintásával, a puha szőnyeggel a talpad alatt, vagy a hátán fetrengő kutyád alatt. A kuyták egyébként itt mind póráz nélkül, de engedelmesen, és ami meglepő, játékosak, nem a jelölgetéssel, szaglászással vanak elfoglalva. Mint akik tudják, ez az ő játszóterük is.

Egy újabb erős beszélgetésre kerül sor a fiammal, mialatt a kicsik a játszótéren rohangálnak. Hogy nekem láthatóan nincs türelmem a kicsikhez, hamar felemelem a hangom. Na, hát ebben igaza lehet. Egyrészt a koromnál fogva sem, mert kicsit későn jött az áldás a picik személyében, másrészt elég sok dolog feszít így a távolból az otthoniak miatt is és valóban nehezen tolerálom a hisztiket, amiket a szüleik láthatóan megadóan elviselnek. Szerintem meg kezdeniük kellene vele valamit, mert hosszú távon ez nem vezet semmi jóra. Szerintem. A fiam érzi, hogy mit kritizálok, de láthatóan nem érti, hogy az ő érdekükben mondom el a véleményem, nem azért, hogy rossz szülőnek érezze magát, hanem hogy idő előtt ne essen a saját csapdájába. Az érte való aggódás mondatja velem, hogy egy gyerek nem a barátom, hanem a gyerekem, akinek ezt a pozíciót el kell fogadnia, nem irányíthat, nem manipulálhat és főleg nem fújhatja ő a passzát szelet a családban. Mert az senkinek sem jó. Ő a maga részéről úgy érzi, jól csinálja a dolgát, mert az este végén csak hozzábújik a gyerek (aki amúgy a nap részében simán hülyét csinált belőle). És nem emlékszik, hogy az ő gyerekkorukban én ilyen türelmetlen lettem volna. Most mondjam, hogy idejekorán elejét vettem annak, hogy kiabálnunk kelljen. Előfordult persze, és alkalomadtán a fiaim fenekére is csaptam, amit mostanában maga a gyerekbántalmazás. Szerintem meg hülyeség. Ha egy kétéves vagy négyéves gyereket észérvekkel nem tudsz meggyőzni, meg a fene nagy „szeressük egymást” hozzáállással sem, akkor ez az eszközöd marad, hogy a jövőben esetleg egy sérüléstől védd meg őt vagy magadat. Ez nem türelmetlenség, ez nevelés. Hogy jó vagy rossz, azt az idő dönti el, de szerintem az enyém bevált, mert két remek srácot adtam a világnak. Akik most mégis elbizonytalanodnak, ha nekik kell hasonló döntéseket meghozniuk. Erre mi a végső tőrdöfése a srácnak, hogy úgyis olyan ritkán látjuk egymást, ne úgy emlékezzenek már rám a gyerekek, hogy a nagyi, akitől félni kell. Hát, kösz! Nem, majd a nagyi leszek, aki nyugodtan számol magában hétezernyolcszázötvenhatig, amíg a gyerek kiüvölti magát. Értem én, hogy az oviben egymást túl kiabálják, hogy felhívják magukra a figyelmét, de itthona családban erre nincs szükség, és erre a szüleinek kellene felhívnia a figyelmet, nem pedig hagyni ezt a kakofóniát. Amíg egy gyereknek elfogadhatatlanfogalom a nem és a nincs, addig miről beszélünk? Nincs nutellás croissant? Akkor visítás. Hogy van helyette bármi más Nutellával? Azért csak visítsunk előtte egy kicsit, mielőtt kegyesen elfogadnánk. Vagy az eper a nap bármely szakában királylánynak, úton-vízen-levegőben, mert mi az, hogy most nem. Akkor jön a visítás, de nem amolyan himi-humi, hanem az üveg reped meg tőle. Hogy amikor a reggeli óvodába induláskor a királylány nem hajlandó készülni, apának viszont sietnie kel és elviszi a bátyust, akkor a leányzó ne visítva követelje vissza a papát, hanem csipkedje magát és majd a sarkon utolérjük a többieket. Meg ez az állandó variálás, hogy ma kit részesítek abban a megtiszteltetésben, hogy hagyom, hogy elvigyen az oviba, vagy ha megyünk érte, és nincs nálunk valami falatka (komolyan, mint Jamievel a jutifalat), akkor haza se akarok menni, legalábbis normálisan nem. Meg ma menjünk rollerral, holnap biciklivel, holnapután űrhajóval. Mi a fenének? Itt az ovi öt percre, elsétálunk, annyi. Aztán majd délután rollerezünk. Nem, itt az van, amit a kicsik éppen óhajtanak. De hát nyilvánvaló, hogy nem látjuk egyformán a világot, ő úgy hiszi, én valami romantikus hiszti-mentes gyerekkorra emlékszem. Ő meg nem emlékszik rá, hogy türelmetlen voltam. Vajon miért? Mert nem volt hiszti. Nem mondom, hogy mintagyerekek voltak, de ég és föld ezekhez a kis ördögfiókákhoz képest. Uff, én szóltam.

Még összefutunk a yacht klubban Marciékkal egy utolsó proseccóra, de már futni kell, mert hamarosan indulni kell a reptérre. A megrendelt taxi éppen olyan, mint amit nemrégen béreltek, úgyhogy gegész biztosan elférünk benne számtalan csomagunkkal. Én igyekeztem a lehető legjobban összenyomorítani a magunk holmiját, hogy a gyerekekét is kezelni tudjuk. Jók ezek az angol helységnevek, a reptér felé éppen Liverpool van kiírva. Hello, Dominik! A beszállási procedúra viszonylag sima, annak ellenére, hogy a sok hasonló hangzású névvel megint sikerül kiütnünk az alkalmazottat. Kicsit gonoszkodva gondolok rá, ha még Gyuri is itt lenne, biztos KO-val győznénk.

Ugyanis van itt Tibor Zoltán, Tibor György és Tibor Györgyné, ami már önmagában feldolgozhatatlan név a külhoniak számára. Hogy én attól a né-től vagyok a feleség. Na, ehhez kéne még Gyuri a György Tiborral, aztán lehet inkább törölnék is a járatot. Most is azt javasolta viccesen az alkalmazott, hogy legközelebb három különböző ablaknál csekkoljunk be. Feladjuk bőröndjeinket, szám szerint ötöt és a megmaradt vagy hét kézipoggyásszal araszolunk a biztonsági ellenőrzés felé. Persze, a gyerekeknek KELL a saját kézipoggyász, hogy aztán az is a szülőnek jelentsen gondot, mert ők is húzni akarnak valamit, a hátizsák már rég nem játszik. A gépen végében kaptunk helyet, konkrétan az utolsó előtti sorban. Nem tudom, hogy a farokrész miatt, vagy más okból, de eléggé zötyögősen indulunk és repülés közben is többször érzem, hogy kicsit rázósabb az út, mint máskor a szárnyak közelében ülve szokott lenni. Mögöttünk egy lécső vezet fel a felső emeletre, ahol a kivételes helyzetben és platinakártyával utazók ülnek az első osztályok és „lakosztályokban”.

A monitor menüjében kiválasztom az aktuális repülési információkat és látom, hogy éppen az Uluru, a benszülöttek szent hegye fölött haladunk el. Sajnos a felhőzettől nem látszik a hatalmas vörös szikla a mélyben, de itt éppen kicsit megdobál a gép, talán az istenek haragja, amiért dübörgésünkkel megzavarjuk az álmukat.

A stewardessek egész úton lelkesen itatnak bennünket, itt egy kis víz, ott egy narancslé, kér egy kávét, esetleg egy pohár bort. És koktélt természetesen. Egy Singapore Slinget, majd az út vége felé felém nyújtanak egy nagy adag Baileyst jéggel. Csodálkozom, de aztán látom a menyemet, ahogy nevetve emeli koccintásra a szomszédos sorból a poharát. Ő rendelte meggyötört anyósának. A vscora után még fagyit is kapunk a gyerekek nagy örömére, de igazság szerint két orrfújás között nekem is nagyon jól esik. Szerencsére mindenki fülében ott a fülhallgató, így nem olyan zavaró, hogy nagyjából az egész utat végig trombitálom. Aludni viszont csak nagyon keveset tudok. Az előttem ülő indiai család lendületesen az ölembe dönti az ülését, és így is maradnak majdnem egész úton, alíg lehet emiatt kikecmeregni az ülésből. Hát, fogalmam sincs, mennyibe kerülhet egy Business class út, de lehet, legközelebb inkább bankot rabolok, hogy ne kelljen kínlódnom a majd 8 órás úton. Oh, és lesz ez még hazafelé 13 + 2 is, halleluja! Amúgy Leiával kevés a gond, ha megfelelő időben mindig elé raknak valami kaját. Persze, válogat, de a lényeg, hogy tömhesse a pocakját, amíg előtte a mesefilm pereg. Levit is lefoglalja a képernyő, de őt etetni kell, mert annyira kikapcsol, hogy a keze már nem mozog, ha a szeme igen. Hát, pasi a lelkem, na. Aztán végre elálmosodnak, jobbra-balra dőlnek a szüleiknek és már alszanak is. Annyit repült már ez a két gyerek, sokan egész életükben nem repdesnek ennyit. Kicsit, azt hiszem, már meg is szokták.

Végre leszállunk, a pilóta megteszi nekem azt a szívességet, hogy a tenger felett lassan ereszkedik, így aztán nem ugrik ki a szemem a földetéréskor. villámgyorsan jutunk át a beléptetésen. Mi. Mert a fiatalok a gyerekek miatt egy másik sorban kénytelenek sorban állni és az rettentően lassan halad. Mondjuk, nem is csodálom. Levinek egyhetes kori képe van az útlevelében, mit mondjak, nem is hasonlít rá. Leiának meg haja nem volt a a fotózáskor, most mneg göndör fürtöcskék keretezik az egyébként felismerhető arcot. Előre is megyek, hogy a bőröndöket összeszedjem, remélve, hogy megismerem az ő csomagjaikat is és nem valaki másét emelem le a szalagról. érkeznek is lassan, megvan mind az öt. Na, hát lehet ezt így is, nem kell, hogy minden alkalommal elkallódjon valamelyik vagy éppenséggel az egész rakomány. De... Fiam, aki időközben odaér, kérdezi, hogy ez a törés itt a bőrönd szélén már megvolt? És rámutat – természetesen – a mi kis bőröndünkre. Ami még nincs egy hónapos, de már annyi atrocitás érte, mint sok társát évek alatt sem. Hát, nem, nem volt rajta törés. Na, akkor ő erről felveteti a kárbejelentést és már tolja is az iroda felé. Mondanám, hogy hagyd a fenébe, de látom, hogy egy kereke is hiányzik. Amit egyébként megtalálok a földön, úgyhogy lehet, csak akkor esett ki, amikor kivette a többi csomag közül a trolleyból. Kivehető, vissza is pattintható, de a gyerek már bejelentette, hogy egy láb is eltűnt, úgyhogy inkább elsüllyesztem a kézitáskám mélyén. Felveszik a jegyzőkönyvet, a gyerek csinál pár fotót, mert az alkalmazott nem. Majd valamelyik nap kijönnek házhoz a bőröndért és elviszik, aztán majd érkezik a kártérítés. De az már biztos nem ezzel a bőrönddel térünk haza. Ah, az idei út – úgy látszik – csomag szempontjából kicsit el van átkozva, vagy csak ez a kis szerencsétlen gördült le rossz csillagzat alatt egy kínai gyártósorról.

Két taxiba férünk bele, hamarosan mindkettő már a ház előtt parkol. Talán már írtam róla, hogy itt soha nincs dugó. Na, hát a reptérről kifelé haladva olyan igazi, budapesti araszolásra emlékeztető dugóba kerültünk. Hiába, na ... itt éjszaka – mostanra éjjel 11 óra van – is óriási a forgalom a reptéren.