2. nap

Reggel 4-kor már kidobott az ágy, én bele is kezdtem az első szösszenet megfogalmazásába. Előbb Levi sírt fel, de hamar visszaaludt, aztán pontban 5-kor Leia is úgy döntött, ideje elkezdeni a napot, legalábbis rázendíteni. Ezt speciel nem is értem, mert a fiúknál ilyen sose volt. Lényegében a kezdetektől nyugodt éjszakáink voltak, ha felébredtek, átjöttek a szülői ágyba és összebújva aludtunk tovább.  A gyerekeknek van erre mindenféle tudományos és áltudományos magyarázatuk, én meg nem értem, mi a baja az élettel éjszaka ennek a két büdös kölöknek. Az, hogy jó nagymama módjára én menjek be hozzájuk, elképzelhetetlen, mert akkor emelkedne csak éteri magasságokba az üvöltés. Pedig kedvelnek, de azért vannak helyzetek, amikor kizárólag a papa és a mama felelnek meg nekik. Levinek azt is felvetettem, mivel egymás mellett van a szobánk, ha felébred, jöjjön át nyugodtan, közöttünk alhat tovább, de eddig még nem élt az ajánlattal.

Reggelire apa palacsintát sütött. Bár, felajánlottam, hogy majd én, de ez amolyan hétvégi rituálé náluk. A két gyerek hordja a keze alá a hozzávalókat, apa pedig a szabadtéri konyhában dobálja a palacsintákat. Ezt a külső konyhát egyébként komolyan irigylem. Így nem nehéz odabent a csilivili konyhát csillogónak megőrizni, ha jóformán csak teát főznek benne, minden más odakint zajlik. Mint ahogy odakint van a mosógép is, ami olyankor különösen hasznos, ha a gyerekruhához használt mosószer kihabzik a gépből, mint ma is. Olyankor aztán lehet tologatni a csúszós vizet és habot a lefolyó felé, ami egyébként a gyerekeknek igazán remek móka.

Reggeli után előkerült apa újjátékszere, a fanyűvő szerkezet, amit azért vett, hogy a szomszédból áthajló ágakat megnyesse vele. Ugyanis a fa termése átpotyog és rengeteg hangyát vonz a ház közelébe. Levi lelkesen segédkezik, Leia inkább a babakonyhában tesz-vesz. A művelethez természetesen kikérte a szomszéd engedélyét is, aki ráadásul még segíteni is akart, ezért magának is alaposan felkopasztotta a fákat. Most kicsit viharverten néz ki, de a gyerekek nem bánják, mert a madarakat és mókusokat így az étkezőasztaltól is láthatják, ahogy az ágak között ugrándoznak.

A munka után a férfiak rendet raktak, aztán elindultunk a Botanikus kert felé. Hatalmas területről beszélünk, ami egészen közel van hozzájuk. Eddig két buszmegállót mentünk az egyik bejárathoz, ma kiderült, hogy gyalogosan kb. az első megállónál is van egy bejárat az ún. Gyerek Botanikus kertbe. Ez csak attól gyerek, hogy a buján örvényló zöldrengetegben rengeteg gyerekek számára élményt nyújtó ügyességi játékokat helyeztek el. Volt is forgalom a kert sétányain! Az már korábban is kiderült, hogy a két gyerek közül Levi a művészlélek, Leia pedig az amazon. A csúszdán perszehogy ő megy a nagyoknak épített meredekebb lejtésű pályán, Levi inkább az enyhébb lankán. Alaposan elfáradtak, úgyhogy hazaérve már a zuhanyozás is kiverte a biztosítékot. Ilyenkor jön a szülők mesterterve. Tiszta gyerek a kisasztalnál, előtte az ebéd, és a tv. A tv-ben pedig J.J. kalandjai. A kis dugóhúzó fürtű óvodás nevelő történeteit szerintem már vagy százszor látták, mégis úgy kapcsolja ki őket, mint egy országos áramszünet. Levi közben szépen falatozik, Leia kikotorja a húsdarabokat. Ez is új, hogy őnagysága nem eszi a húst, esetleg a halat, de ez is kedv kérdése, viszont imádja a zöldségeket. Ezzel szemben Levi mindenevő, még az olyan borzasztó dolgokat is szívesen megeszi, mint a brokkoli, de ha a mesétől tátva a szája, akkor nem árt, ha valaki időnként figyelmezteti, hogy nyelje le, ami a szájában van.

Erre a célra most remekül megfelel a nagymama is, de a csendes hétköznapokon ez is a házvezetőnő feladatai közé tartozik. Mert itt egy kétdolgozós családban a velük lakó házvezetőnő alkalmazása alap. Főz, mos, takarít, ha kell, hazahozza a gyereket az oviból, segít az etetésnél. Tavaly mi magunk is megtapasztalhattuk, mekkora segítség egy anyja után síró beteg gyerek ellátásánál is. Egyszerűen Pinkyben van valami, amitől az amúgy elég bizalmatlan Leia képes valamiféle elfogadható mama-pótlékot látni. A házvezetőnők általában a Fülöp-szigetekről érkeznek. Nincs könnyű életük, mert csak nagyon ritkán látogathatnak haza. Ezzel szemben az otthoni viszonyokhoz képest nagyon jól keresnek és sok család vállalja ezt az áldozatot, hogy odahaza boldoguljanak. Sokszor kisgyerekekre v igyáz a nagymama évekig, amíg a mama a pénzt küldi haza a családnak. Kemény dolog.

A délután hamar elszaladt. Leiát sikerült lenyomni, Levi a nagypapával olyan kacagást rendezett játék közben, hogy a második emeletről kellett lemennem hozzájuk, hogy halkabbak legyenek. Szingapúr drága hely, ezt kár is lenne tagadni. Az ingatlanokat, noha öröklakásnak, háznak hívják, mégsem azok, hiszen csak 99 évre lehet a tied, utána elbontják és modernebb épületeket húznak a helyére. Mivel területben szűken vannak és a házak miatt nem áldozzák fel a természeti szépségeiket, szükség is van erre a kikötésre, így nem tud az épített környezet túlterjeszkedni. A gyerekek is ilyen öröklakásban, egy kis sorházban laknak. Szélső lakók, így az épület mellett van egy igazán csak nyúlfarknyi kis füves terület. Füves... hát, igen. Műfüves. Itt érdekes fű nő, széles levelekkel, ha valahol jól érzi magát és bedúsul, akkor igazán olyan, mint egy puha szőnyeg, de náluk nem akaródzott megindulni a friss telepítés, úgyhogy egy évnyi kínlódás után műfű került a helyére. A ház pedig viszonylag keskeny és felfelé terjeszkedik. A földszinti nappali, étkező, konyha és egy kis vendégszoba felett csak a szülői lakosztály van, és a második emeleten kapott helyet a két gyerekszoba, fürdőszoba és az alkalmazott kis szobácskája, ami sokkal inkább csak egy kis kamrára hasonlít. A gyerekek egyelőre még közös szobában vannak, így egyelőre a mellettük levő szoba áll a mi rendelkezésünkre. Minden szobában ott a mennyezeti ventillátor és a légkondi. Ezek nélkül nehéz is lenne kibírni az igazán forró és párás napokat. Erről már tavaly írtam, de azért újra elmondom, itt lényegében egyetlen évszak van, a tél és a nyár között talán két fok különbség van. Ami sokkal inkább felosztja az évet, az a monszun időszak, aminek az elején már vagyunk, de igazából akkor lendül be, ha majd hazatérünk. Az eső elképesztő erővel bír esni, ilyenkor sötétlő áradatként száguld a főutak melletti csatornában a víz a tenger felé, aztán az eső eláll, a csatorna pedig, amely addig folyóként rohant, visszaszelídül, néha el is tűnik. A Balatonon mindig eldicsekszünk vele, hogy a balatoni vihar milyen sebességgel érkezik, hát, ez itt is igaz. Emlékszem arra a napra, amikor a szálloda tetején levő medencében úszkáltunk, amikor a távolban az ikonikus Marina Bay Sand épülete előbb csak beleveszett a szürkeségbe, majd néhány percen belül óriási cseppekben ömleni kezdett az eső. Épp csak annyi időnk volt, hogy a holminkat összekapkodva fedett tető alá meneküljünk.

Visszatérve a mai naphoz, délután a fiúk felfújták a medencét, amiben aztán a gyerekek és szüleik óriási vízicsatát rendeztek. Mi ebből most kimaradtunk, miután a fürdőruhák is valahol a messzi távolban keringenek. Estére étterembe akartunk menni, végül inkább a közeli pizzáriából hoztak pizzát a fiúk, utána pedig letelepedtünk a tv  elé, hogy megnézzük Aladdin kalandjait. Nem azért mondom, de Jafar alakjától nekem felnőttként is zabszem szorul a fenekembe, nem is értem, miért kell egy gyerekrajzfilmben ennyire félelmetesre venni a gonosz figuráját. Közben folyamatosan az órát lestük, mert tegnap azt ígérték, ma este 8-9 között hozzák a hazatalált csomagokat. De amikor ezeket a sorokat kalapálom, már tíz óra is jócskán elmúlt, a gyerekek rég ágyba dugva, és még sehol semmi. A gyerek kapott ugyan egy üzenetet, hogy bocs, tíz és tizenkettő között várhatóak, de jó lenne már megnyugodni, hogy a következő három hetet nem ebben a pólóban és kisgatyában kell eltöltenem.