3. nap

Hogy a legfontosabbal kezdjem, éjjel fél egykor megérkeztek a bőröndök. Itt csupa felkiáltó jelet kellene tennem, mert hihetetlen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre nem ezen kell az agyam egy részének görcsölnie. Gyorsan kikapkodtam belőle a kolbászokat, paprikát, süteményt, a karácsonyi ajándékokat és borokat, rögtön sokkal könnyebb lett mindegyik bőrönd. Egyetlen kár esett, a két kis hógömbből az egyik eltörött. De nagy baj nincs, csak a kézipoggyászban levő dolgok lettek csillámporosak. Végre úgy zuhanyozhattam le, hogy nem kellett a levetett holmit visszavennem és már dőltünk is be az ágyba. Az sajnos még a várakozás óráiban kiderült, hogy a laptopom akkumulátora itt és most adta meg magát, nem lehetett tölteni, ráadásul az előbbi posztnak a feltöltése közben szállt el az egész, úgyhogy kicsit aggasztott a dolog, ha netán a mentés sem sikerült, hogyan fogom újra megfogalmazni a hosszadalmas hablatyolásomat. A magam részéről viszonylag könnyen túltettem magam azon, hogy nem lesz írogatás, mert ugye én még ismerem a kockás papírt, meg a ceruzát, legfeljebb az élménybeszámolóig többet kellett volna várnotok, de apa olyan, mint egy gyerek, ha valami gond van, azt addig ismételgeti (ha már megoldani nem tudja), amíg valaki a kezébe veszi az irányítást. Most a fiacskája unta meg az állandó lamentálást és ma ebéd után elmentünk a belvárosba egy szervízbe. Ha azt hittem, egyedül leszünk a városban délben a hőségben, hát, alaposan csalatkoznom kellett, mert ennyi embert itt Szingapúrban én még talán nem is láttam. Ebben nyilván szerepe van a még tartó Dívali ünnepségeknek, mert a többség hindu volt, a nők ünnepi száriban, ahogy kell, igazán látványos. Az indulást eredetileg apa és fia tervezték, de a készülődést látva Levi még a tv-ről is lemondott, amikor meg már éppen kiléptek az ajtón, Leia is visításba kezdett, ott hagyva az anyját, aki miatt addig szokott visítani, amíg nincs velünk, és már intettek nekem is, hogy jöjjek erősítésnek. Na, hát ebben az embertömegben a két apróval, mit mondjak, igazán izzasztó móka volt. A babakocsit állandóan cipeljük mindenhova, emiatt persze állandó liftezés van a metrón meg az áruházakban, rengeteg kerülővel, de a két törpe az istennek se akar lemondani róla. Ilyenkor kell erősen befognom a számat, hogy bezzeg apátok se két- és félévesen, de főleg nem négyévesen már nem ült a gyerekkocsiba. Mint ahogy nem emlékszem arra sem, hogy ilyen kiborítóak lettek volna a fiaim, ha beszabadultunk velük valami emberekkel teli helyre. Jó, persze van egy-két emlékezetes megmozdulásuk, de nem állandóan. Ma reggel elvittük közösen Levit a rajztanfolyamára, ami egy bevásárló központban van, amiben nagyon sok gyerekprogramot szerveznek, sőt iskolai felkészítő tanfolyamokat is. Hogy a szülők se unatkozzanak, amíg a csemetékre várnak, ők vásárolhatnak, kajálhatnak közben. Leia itt kezdte, hogy nem fogadott szót és addig ügyeskedett, amíg elesett, persze ordított, mert ilyenkor azonnal kitör rajta a világfájdalom, mintha valaki fellökte volna. A fiam meg vigasztalja, ahelyett, hogy ... szóval, nehéz az, amikor egy fiús mama a régi emlékei szerint reagálna, de nem szólhat, mert úgyse kíváncsi rá senki. A második alkalom már akkor volt, amikor a városba metróztunk. Nem megyek a részletekbe, de egy kétszemélyes babakocsi ez, az egyik delikvens a végén utazik egy jópofa toldalékon és persze a vagány kis csaj az, aki ott akar ülni. A metrón meg nem kapaszkodik, feláll, a metró indul, egyensúly elvész, leányzó leesik. És ordít. Pedig hárman szóltunk, hogy kapaszkodjon.

Hogy valami jót is mondjak, bár Levi sem egy szófogadó-bajnok, próbálgatja a határait, de mivel alapvetően egy kicsit betojibb alkat, vele egész jól ki lehet jönni. Amúgy szerintem a kapcsolatunkon nagyon sokat dobott az az egy hét, amit nyáron az apjával kettestben otthon töltöttek.

Na, hát a mai nap egyelőre ennyiből állt. Ha igaz, este még elmegyünk az éjszakai állatkertet megnézni, ami nem túl késői program, mivel itt este 6 óra után lehullik az éjszaka leple, reggel 6-kor meg felhúzzák a függönyt és az élet megy tovább. Az Egyenlítőhöz közel szinte ismeretlen az alkony és a hajnalpír, rögtön a végletek jelentkeznek.

Közben az egyik kommentben kérdezte Marica, az unokákkal hogyan folyik a diskurzus. Hát, ez egy vegyes családban mindig érdekes dolog. Itt Tibi fiam keményen próbálkozik, hogy születésüktől fogva csak magyarul beszéljen velük. Így aztán mindent értenek is, amit nem, azt tulajdonképpen csak nem akarják. Viszont kizárólag angolul válaszolnak, ami azért egy kicsit megnehezíti a kommunikációt. Persze, egyes szavakat ha megkérdezel, hogy mondják magyarul, még meg is mondják, de maguktól kizárólag olyan esetekben kapsz magyar választ, ha például megkérdezed, hogy kérnek-e fagylaltot 😊 Az óvodában volt régebben egy aranyos dolog, Leviről mesélték a szülőknek, hogy egész nap énekelgetett valamit, de biztos nem angolul és nem is kínaiul. Nos, a Kiskarácsony, nagykarácsony, kisült-e már a kalácsom kezdetű dalocska volt. Az úgy látszik, valamiért jobban megfogta, mert amúgy a magyaros mondókák sajnos nem játszanak. A mesélés is inkább úgy zajlik, hogy a képekről beszél az ember, aztán vagy összeáll a kis buksijukban a történet lényege, vagy nem.

Délután főztünk. Sharon készítette a kacsacombot, én a lilakáposztát. Sharon teljesítményéből semmit sem von le, hogy félkész kacsacombokat sütött, amiket zsírral csomagoltak és alig fél óra alatt ropogósra sültek, miközben a hús vajpuha volt. Franciaországból érkezett a szárnyas, de a fiam szerint vettek már magyar kacsát is. Mivel férfi, abban már nem volt biztos, hogy az s ilyen félkész volt-e, ami meglepne, mert idehaza még sosem találkoztam olyannal. Pedig nagy találmány. A káposztát meg végül addig készítettem el, amíg az aprók aludtak, így ugyan nem tudtak a kezem alá dolgozni, de kisebb lett a kupi és nem is rontottam el :P Ők mellesleg megkóstolni sem hajlandóak az ilyesmit, nekik sült krumpli és kis sült kolbászkák voltak vacsorára.

Vacsora közben egészen meg voltak vadulva, ezért Levit magammal húztam a játszó szobába és a lelkére beszéltem, ne bosszantsa az apját, hiszen most lesz a születésnapja, legyen jó fiú. Mire a válasz végre magyarul érkezett: Nem :D De igazából onnantól kisebb volt a rumli, időben tudtunk elindulni az esti Nagy Kalandra.

Na, hát úgy feldobott ez az éjszakai Szafari, hogy be is fejezem a mai nap élménybeszámolóját. A szingapúri állatkert messze híres arról, hogy mennyire igyekeznek az állatoknak a megfelelő életteret biztosítani, erről már minden itt tartózkodásunkkor sikerült is meggyőződni, de a mai látogatás mindent visz. Az igazsághoz tartozik, hogy a gyerekeknek bérletük van az egyébként elég drága helyhez, és ezzel olyan előnyök is járnak, hogy a különböző programokra biztosan sikerül helyet szerezniük. Ma tényleg itt voltunk este hétkor, de végül fél tizenegy volt, mire hazaértünk. Először is megnéztük a show-t, amiben egyszerű kis feladatokat hajtottak végre az állatok, például egxy hatalmas bagoly szállt el a nézők felett, hogy a gondozója kezére térjen vissza, vagy bejöttek a pekari disznók, hogy elégedetten felszedegessék az előre kiszúrt falatkákat. De volt cibet macska, aki a magasba ugorva csente el a falatkáját vagy tarajos sül, akinek egy lyukas fatorzsön átbújva megcsodálhattuk, mennyire a testére tudja szorítani hatalmas tüskéit, máskor meg pávaként borzolja fel őket. Aztán végigsétáltunk az útvonalon. Az éjszakai állapothoz képest nagyon sok állatot láttunk. Ugyan délután a zabszem beszorult, amikor az a hatalmas vihar ránk tört, hogy elmarad a túra, de szerencsére már csak a növényzetről csepegett a víz. Persze a páratartalom tombolt, de igazság szerint, most valahogy észre se vettem, csak azt, hogy indokolatlanul csöpög rólam a víz. Rengetegen voltak, amiben talán az ünnep is ludas, vagy csak simán a vasárnapi móka miatt. Itt holnap még tart az ünnep, óvoda sem lesz, ráadásul kisfiam születésnapja, le sem írom hányadik, mert úgysem hiszem el. A gyerekek aranyosak voltak, mert azt mondták, apa születésnapja ünnep, azért nem lesz óvoda 😊 Szóval, végig jártuk a szokásos útvonalat. A sötétben elég sok helyeztek el apró fényfüzéreket, de nem amolyan bazári módon, hanem inkább olyan, mintha megannyi apró szempár lesne a növényzetből. A magasban pedig olyan reflektorok világítottak, amelyek inkább sejtelmesé tették a környezetet, mintsem világossá. Mindehhez olyan ciripelés társult, hogy időnként majd megsüketült az ember. Amikor melletted a kis vízben valami loccsant vagy egy ág roppant, nem mondom,hogy nem állt meg bennem az ütő. A gyerekek azonban rettentően élvezték. Az egyik kifutóban a parkőr - látva a két kicsit, kis türelmet kért tőlünk, hozott a cibetmacskának jutalomfalatot, és tényleg, az apró állat meglátva az esélyt egy kis nassolásra, tőlünk két méterre produkálta magát az ágak között a gyerekek nagy örömére. Vittünk magunkkal egy kiskocsit, ha elfáradnak, abban húzzuk őket, de mondanom se kell, senki nem ült benne egész idő alatt. Levi az apja nyakában, Leiai a mamája kezét fogva mendegéltek az újabb látnivalók felé. Egy ponton  Sharon előre ment felfedezni az útvonalat, mert már-már arra gondoltunk, hogy letévedtünk a tervezett körről, Leia pedig még hisztizni is elfelejtett, csak csendesen a kezem után nyúlt és vidáman jött velem. Egészen el voltam képedve. Amikor az út végére értünk, már nem álltak kilométernyi sorban a kisvonat előtt, ami az igazi Szafari része, olyan helyekre is elvisz, ahova gyalog nem jutottunk el, kerítés nélküli állatok közé is. Hát, ez is frenetikusra sikerült, az állatok gyönyörűen megmutatták magukat, sokszor napvilágnál nem látni ennyi példányt. Az állatok királya pedig egyenesen olyan tartást vett fel, mintha kinézte volna a szerelvény utolsó kocsijának valamelyik utasát 😊 Hazaérve már nem is volt kérdés, hogy alvás lesz, mind a két csöppség a holnapi strand ígéretével szenderült el rekord gyorsasággal.