9. nap

Ilyen is régen fordult elő. Ugyan a vendégek nagyon későn mentek el, mi már rég aludtunk, de a két gyerek persze pörgött, ahogy kell. Úgyhogy 9 előtt senki szeme nem nyílt ki.

Reggeli az öbölben. Hogy pontosan milyen névre hallgatóban, azt sajnos nem jegyeztem fel, de itt annyi van, hogy nem is lenne könnyű. Mindenesetre ez egy kisebb yacht-kikötő, a hajók mellett a mólón apartmanok hosszú épületei. Beéegondolni is szédítő, mennyibe kerülne itt egy aprócska lakás, de láthatóan nem lakatlanok. Nem indul jól a nap, mert Levi nemes egyszerűséggel visszaadja a reggelijét. Kicsit aggódunk, hogy ez minek a jele lehet, de aztán elég hamar magára talál és kezdetét veheti a hosszú  séta a parton, a fantasztikus homokkövekből épített sétányon. Valami aboriginal spirituális kapcsolódása van, amit igyekszem a google-fordítóval nem túlságosan eltorzítva visszaadni: „yanala ngarala gadinurada. Yururala, yana yuramirung. ... sétálj, gondolkodj, hallgass, hallj Gadi országában. Érezd erősen, járj velünk!”

A homokkövekről pedig az alábbiakat lehet tudni: „Homokkő tengeri fal... 1900 előtt a Millers Point az 1830-as és 40-es években épült, magántulajdonban lévő farakpartokkal volt tele, amelyek 1900-ra lepusztultak és patkányok fertőzték meg. A bubópestis kitörése után a rakpartokat a Sydney Harbour Trust folytatta. A helyben bányászott kőből épített 120 m hosszú homokkő támfalat használták fel újra, amely a pont nyugati szélét "négyszögesítette".”

A sétány egészen a kikötői elforgatható hídig tart, amelynek túlpartján a Tengerészeti Múzeum található. Itt megismerhettük a leggyorsabban vízen repesztő férfi, Ken Ward, vagy éppen az első, magányosan az óceánt átszelő nő, Kay Cottee történetét, utóbbinak a kis lélekvesztőnek tűnő hajójával együtt. Közel 30 évvel ezelőtt Kay a 11 méteres Blackmores First Ladyvel 189 nap alatt tette meg az utat. Csodás fotókat láthattunk a tenger élővilágának és az embereknek a kapcsolatát híven bemutatva, egyaránt a jó tetteket és a borzamasakat is. A kikötőben pedig felmehettünk Cook kapitány legendás hajójának, a HMS Endeavour másolatára, amivel Új-Zélandot és Ausztrália keleti partját térképezte fel. Megdöbbentően apró hajó, ami a belsejét illeti. A legénységi szálláson például elképzelhetetlen szűk helyen kellett mozogniuk. Mi lényegében négykézláb jártuk be, egyedül Leiának volt kompatibilis a hely. Felejtsd el a filmeket, ahol a délceg hajóskapitány hatalmas kabinjában gondterhelten méregeti a tengeri mérföldeket, miközben inasa egy brandyt hoz az esti vacsora előtt. A délceg kapitány ágya kisebb volt, mint Levié, akinek épp a napokban kell megtoldani a gyerekágyát így négyévesen. Tényleg, mintha Liliputban járna az ember. És ez az érzés nem sokat változik, amikor átmegyünk a szomszédos tengeralattjáró, amit 1967-ben bocsátottak vízre. Rettentően zsúfolt, főleg persze a merüléshez szükséges műszaki eszközökkel, de minden mással is. Elképzelni is nehéz, hány ember szolgálhatott ezen a hajón, mert a hajótestben 3 emeleten megágyazott kis fülkékben szinte csak tucatnyian férhettek el. Igaz, váltották egymást, aki nem volt szolgálatban, aludt, aztán csere.

Valóságos felüdülés kiszabadulni a szűk terekből és a halpiac bőséges kínálatában elmerülni. Persze, rögtön meg is lehet kóstolni a garantáltan friss fogásokat, csak éppen nem árt résen lenni, a mindenhol ott vadászó sirályokra, íbiszekre és pelikánokra figyelni, akik csak óvatlan pillanatra várnak, hogy elorozhassák az ebédedet.

A mai napba már annyi minden fért bele, nem is értjük, az apróságok hogy bírják. De még elmegyünk a kürtösh-höz, aki mára egész hálózattá nőtte ki magát, friss kürtőskalácsot enni és fagyizni. Eltöltünk egy kis időt a vizes játszótéren, ahol általában erre felkészülten játszanak a gyerekek, mi meg „így” jártunk. De meleg van, nem fáznak meg. Végül elválnak útjaink Marciéktól, de még nem hazafelé vesszük az irányt, hanem villamossal az Operaházhoz, hogy a naplementében elfogyasszunk egy italt. Persze, óriási a tömeg, szombat is van, elég nehéz helyet találni. Elsőre minket ültetnek le Tibivel egy barátságos helyi házaspár mellé. Akikkel hamarosan vidám standuppolásba kezd az én férjem, dőlünk a nevetéstől. Lassan azonban sikerült újra egyesíteni a családot, megisszuk azt a bizonyos naplementés italt és elkészítünk pár közös fotót. A Harbour bridgen merész turisták másszák meg a híd hatalmas ívét, nyilván borsos belépti díjért. Nekem nem tudnának annyit fizetni, hogy neki induljak. Végre hazafelé vesszük az irányt, ma se senkit ringatni, hogy elaludjon. Útközben jó néhány party-hajó mellett megyünk el, a szombati vigasság itt népszerű időtöltés kortól függetlenül. Az egyiknél fehér-party van, szinte világít a közönség a lassan ránk boruló félhomályban.