Mielőtt bármi másról írnék, meg kell emlékeznem az íbiszről, erről a városban mindenhol felbukkanó, békésen sétálgató madárról. A szent íbisz más néven egyiptomi íbisz egykor Egyiptomban élt, ahol különösen nagy tiszteletben részesült. A nevében szerepelő szent jelzőt is itt kapta. A mezőgazdaság átalakulása és a vadászat miatt Egyiptomból kipusztult a 19. század első éveiben. Dél-Franciaországban egy betelepített félvad populációja, de élnek madarak Franciaország Földközi-tengeri partvidékén is, sőt Olaszország északnyugati részén is sikeresen költött már néhány pár. Megtelepedett Belgium és Hollandia területén is néhány pár és itt is voltak már sikeres fészkelések. A Németországban megfigyelt madarak zöme fogságból való szökevény volt, de találtak már madarakat a francia populációból is, főleg az Észak-Rajna vidéken. Tipikus élőhelyük a tavak partjai, lassan áramló folyók valamint a sűrű esőerdők, mocsarak és lápok. Néhány faj él a szavannán is. Hosszú nyakú és lábú, nagy testű gázlómadarak. Testhosszuk 50–110 centiméter. Csőrük hosszú, keskeny és ívelt, lefelé hajlik vagy kanálszerűen kiszélesedik. Ez gyakran arra szolgál hogy a sárból kiszűrjék a táplálékot. Nos, itt Sydneyben tényleg mindenhol ott vannak, a tengerparti éttermekben, a belvárosi parkokban, konkrétan a Hyde park (igen, itt is van ilyen) nevezetességei.
Nos, ma reggelre konkrétan megnémultam. Eddig is fújtam az
orrom, és már eldönteni sem tudom, hogy a légkondicionálót nem bírom, a
mennyezeti ventilátorokat vagy csak úgy általában van ilyen kripli
immunrendszerem. De már utálom, hogy minden utazásnál az idő egy jelentős
részében így elanyátlanodom. Mára csak suttogás jön ki a torkomon, ami viszont
egyáltalán nem baj a többiek szerint. És nem is fáj a torkom, lázam sincs,
taknyos vagyok ugyan, de az teljesen hétköznapi dolog egy háznál, ahol
kisgyerekek vannak.
Reggel hat óra, odakint esős, párás, ködös az idő. A mai
terv a múzeum, majd egy könnyű ebéd után a fiatalok az aprókkal barátokkal
találkoznak. Régi kollégák, akik egy ideje itt élnek és csak ezért a
találkozásért utaznak majd két órát. Mi kapunk pár szabad órát. Wow!
Közben érdekes beszélgetést folytatok a fiammal. Szerintem
ez az egész ausztrál kirándulás kellemes és érdekes, de kirándulás. Nekik
valahogy sokkal több ennél, amolyan tájékozódás, egy tervezgetés része. Ami
megijeszt. Éppen azért, amiről ő mesélt éppen, hogy az ausztrálok nem nagyon
utaznak sehova a világba, mert mindekitől nagy távol élnek és egy földrésznyi
országban, ahol éppen elég felfedezni való vár rájuk. Marciék elvileg a remek
környezet és oktatás miatt jöttek ide, a mamája viszont éppen arról mesélt,
hogy a Magyarországon élő többi unokája, azonos korúak persze, sokkal előrébb
tart az iskolában, az itteniek alig tudnak valamit hozzájuk képest. Mondom, a
szingapúri oktatás viszont világhírű, legyen elég csak a világ első néhány
egyetemét nézni, köztük ott van a szingapúri is. Tibi azonnal visszalő, hogy
itt viszont a gyerekek sokkal többet lennének a természetben, mint
Szingapúrban, ahol – lássuk be – még a természet is szinte az épített környezet
része. A Botanikus kerten túl, hiába a mindenütt ott burjánzó zöld, szinte
nincs lehetőség a természetjárásra. Inkább nem is gondolkozom előre, mert minek
stresszelni magam valamin, ami még be sem következett. Oh, de könnyű ezt így
leírni. De komolyan, végre egzisztenciálisan rendben vannak, saját ház, autó,
jó iskola, jó munkahely és mégis változtatnának. Mert a Paradicsom sem
feltétlenül az, aminek látszik.
Közben meg megőrjítenek, mert a lassan szemerkélő esőben
„kedvenc” reggeliző helyet keresünk. A szobához direkt nem kértek reggelit,
mert így újra felfedezhetik az emlékezetes helyeket, ahol már jártak. Igen ám,
de közben lett két babájuk, akik most éppen eléggé nyűgös hangulatban vannak. A
piac szuper lenne napos időben, bár leülni kihívás a kevés padok egyikére.
Esőben esélytelen. A „Cigény kávézó” lesz a kiválasztott, fel nem foghatom,
miért éppen ez, hiszen kicsi, tömött, várni kell az asztalra és nem ketten
vannak, hanem hatan vagyunk. Nagy különbség. Félórányi ácsorgás után kapunk
asztalt, de igazság szerint az avokádós szendvics egy remekmű. A mindenütt
kapható Flatwhite kávé itt is jó, már megszoktam, hogy cukor nélkül iszom,
igazából nem is hiányzik. Oh, milyen aszkéta vagyok!
Egy kis kitérőt teszünk a szállásunkra, aztán irány a Hyde
park és a St. Mary katedrális. Egy fenséges épület, amelyet 1838-ban adtak át.
Gótikus, katolikus székesegyház, amely homokkőből épült és fantasztikus
üvegablakait álló nap elnézegetné az ember. Kifelé jövet elválnak útjaink, úők
mennek a találkozóra, mi végig sétálunk a parkon, ami ... lehet, csak nem
vagyok jó passzban, de már magamat unom a sok fantasztikus, hatalmas jelzővel.
Nos, ez a park lehengerlő. Egyrészt itt vannak az íbiszek, békésen
„legelésznek” a füves területeken, a turisták úgy fotózzák őket, mintha sehol a
világon nem láthatnának máshol. Aztán ott a szökőkút, ami elképesztő. A
központi alak körül legyezőszerűen szóródó víz, körben a fekvő – nyilván -
szimbolikus alakok. Kétszer is körbejárom, de már nem akarok nevetséges lenni
további körökkel, inkább beleveszem magam a zöld rengeteg alagútjába, amit a
sétány útja fölé hajló fák lombkoronája alkot. Egyszerűen káprázatos a
természetnek és nyilván egy ügyes kező kertépítőnek köszönhetően. Mintha egy
hatalmas zöld alagútban sétálna az ember. a parkot kettészeli az úttest, a másik
részben már nem tombol ilyen erőteljesen a növényzet, de ott meg épített
emlékművek sorakoznak, szobrok, köztük Cook kapitányé.
A park szélén visszasétálva úgy döntünk, megnézzük a
Ramszesz kiállítást. Végül is, hol nézzen egyiptomi múmiákat az ember, ha nem
Ausztráliában? Aham, ahogy azt Móricka elképzelte. A kiállításra online lehet
jegyet foglalni, de a nagy érdeklődés miatt esélytelen, hogy itt töltött
napjaink bármelyikére sikerüljön szerezni. Viszont, ha már itt vagyunk, a
múzeum többi részét ingyenesen megtekinthetjük. Egy kis időutazás a múltba, egy
kis természettudomány, igazság szerint már elég fáradtak vagyunk hozzá, hogy
már csak egy kis vásárolgatásra jusson erőnk a múzeum shopjában, aztán
induljunk is vissza a szállodába. Vásárolunk egy kis könnyű ebédnek valót, mert
már beülni sincs kedvünk sehova, aztán a szobánk hűvösében elmajszoljuk a
szendvicseinket és lazitunk, pihenünk. Hiába na, a mi korunkban már kell ez is.
Megjönnek a gyerekek, kenguru-steak vacsorát terveznek.
Kicsit felemásan állok az ötlethez, mert azt a hosszú szempillást elképzelni a
tányéron... , de a sors megoldja, mert szombat van, a város újfent bulizik,
étterembe megy, előfoglalás nélkül reménytelen hatunknak asztalt szerezni a
Wooloomooloo-ban, ami egy városrész lent a parton, a sokadik hely után feladjuk
és a közeli japán étteremben eszünk, szemben a szállodával. A vacsorához
yuzushut kapok, ami jelen esetben yuzut és szakét jelent sok jéggel. Nem
tiltakozom, jól esik, rá tudnék szokni. Szake-ni... értitek 😊
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése