10. nap

Egy távoli földrészre – de megkockáztatom, akár Európán belül is – mindig nagy fejtörést okoz a ruhatár összeállítása. Egyrészt a hosszabb idő, aztán az extra páratartalommal súlyosbított meleg (amikor itthon már kezd befagyni a fenekünk), nem mellesleg az eléggé behatárolt 23 kilós feladott bőrönd (ami mint tudjuk, el is veszhet, ráadásul a ruháinkon kívül ezer más dolgot is tartalmaz), aztán itt van még fiú gyermekünk titkolódzós kis szervezkedése a programokat illetően. Soha nem tudhatjuk, mikor megyünk ismerősökkel vagy rokonokkal egy elegánsabb étterembe. Tehát mindenre fel kell készülni. És akkor arról a meglepiről már nem is beszélek, hogy a családi kirándulást egy újabb földrészre szervezi meg, ahol ugyan most kezdődik a nyár, de az időjárás még inkább tavaszias, hogy aztán egyik napról a másikra már a legvadabb nyarakat idézze. Szóval a csomagokat összeállítani nem egyszerű. És persze az ember lánya felkészül, ha netán lebetegszünk, megsérülünk, meg a kiehészítúő kis ezmegaz, mint vizes palackok, amikben nem lesz 5 percen belül a víz, strandkendők, papaucsok, szandálok, félcipők, sapkák a nap ellen védekezve... és még hosszan sorolhatnám. Két nagy bőrönd simán megtelik, és jut még a kabinbőröndbe az ajándékokon túl. Mert ugye a gépen is be kell venni a gyógyszereket, laptopot nem adunk fel, nem árt, ha van egy váltás ruha, mert ugye az ördög nem alszik, és így tovább. Lényegében, mint a málhás szamarak. Ezt jobban már csak két kisgyerekkel és az ő mindenre IS kiterjedő holmijukkal lehet. Képzelhetitek azt a szekérkaravánt, amit 4 felnőtt, két kisgyerekkel képes előadni.

Hogy a hosszúra nyúlt bevezető után a lényegre térjek, általában sikerül v ennem az akadályt, bár, mai napig kacarásznak rajtam közeli ismerősök, akik látták, hogy az olaszországi kempingbe még a szeretettel ápolgatott hatalmas kaspóban terjeszkedő muskátlimat is vittem magammal. Fel is dobta az elősátrat. Védekezésül csak annyit mondhatok, hogy lakókocsival mentünk és  bár a súlyoptimalizálásnál kikerült néhány konyharuha a kocsiból, de a muskátli maradt. De ez egy msik történet. És következzen a vallomás... az idén totális idióta módjára csomagoltam, legalábbis az útnak ausztráliai szakaszára. Volt nálam minden, ami ott jól jöhetett volna, csak éppen Szingapúrban. Olyan triviális dolgot nem vittem magammal, mint egy melltartó, mert az utazáshoz nem szeretem felvenni, az is csak kiszorítja az emberből a lelket a repülőn. De leszállva minden más ruhadarabomhoz elengedhetetlen lett volna. De valahogy nem is tudom, mire számítottam, mert mindenből kevesett vittem, pedig a mosás előreláthatóan nem volt reális opció. Ez azért megalapozza az ember általános hangulatát. Így viszont volt nálam egy csomó hordhatatlan holmi, csak hogy a bosszantás teljes legyen.

Ma Marciékat látogattuk meg. Egy csodaszép öbölben laknak,  amit Rose baynek hívnak. Ebédre a szülők ebédelni indulnak egy elegáns étterembe, a nagyszülők és unokák pedig próbálják megoldani a délelőttöt sírás-rívás nélkül. Meg kell mondjam, druszámnak, Juditnak van könnyebb dolga. De végül találunk remek játszóteret, aztán elmegyünk a közeli könyvtárba, ahol a gyerekeknek valóságos interaktív sarok van kialakítva, Levit itt lényegében „el is vesztettük”, annyira lekötötte, Leia pedig szerencsére békésen szunyókált nagypapája pocakján. Beültünk velük egy kis süteményre, üdítőre egy kávézóba, aztán irány haza, hogy még az utca elején levő játszóteret is kipróbálhassák. Ez tulajdonképpen egy óvoda udvara, de a hétvégékre megnyitják a környék beliek előtt. Közben megérkeztek a szülők, a gyerekek tele élménnyel, így aztán jöhetett a nap fénypontja, a strand.

A közeli kis strandon múlattuk az időt a gyerekek és apukáik nagy örömére. Pedig a víz... hát, a Balaton kb április táján ilyen hideg, ami azért is volt meglepetés, mert Szingapúrban Sentosán a víz 27 fok körüli. Itt egy tízessel kevesebb volt. Úgyhogy a kicsik is inkább a homokozást, sározást választották a nagy pacsálások helyett. Én addig Marci ideiglenesen itt állomásozó anyukájával beszélgettem. Sok egyéb mellett elmondta, hogy 17 éves kis westieje otthon várja. Néhány nappal később sajnos kiderült, hogy nem várta meg szeretett gazdija hazaérkezését. Erről persze drága Colinom jutott eszembe, aki az idén már kétszer került a megváltoztathatatlan közelébe és még mindig otthon heverészik a nagyszoba közepén, békésen tűrva Carlos és Jamie majomkodását.

A strand egyébként a cápaveszély miatt alaposan körbe van kerítve. Ezt olyan helyeken alkalmazzák, ahol nincsenek vízi mentők. A nagy partszakaszokon, amiket még volt alkalmunk később látni, csak egy keskeny sáv van fürdésre kijelölve, azt figyelik és egyébként is a víz elsősorban a szörfösöké.

A délután még a meséké a tv-ben, a borozásé a felnőtteknek, ami egyben búcsú is ettől a remek kis lakástól, mert nemsokára elköltöznek egy nagyobb, de talán kevésbé jó helyen levőbe. Aztán hívjuk a taxit, de még a második is alig akar elvinni minket, hiszen nincsenek velünk a gyerekülések, neki sincs, így meg nem meri bevállalni a fuvart. Végül Marciék kölcsön ülésével félmegoldás születik és végre hamarosan bedőlhetünk az ágyunkba.