Utazunk, unokázunk, kalandozunk... 1.

 Utazunk, unokázunk, kalandozunk...

 Az indulás napja sosem könnyű, főleg, ha a géped az esti órákban indul. Mintegy védekezésül direkt erre a napra hagytam a takarítást is. Colin miatt valóságos szőrhegyekkel kell megküzdenünk, így most is tele lett a szemetes. Az idő szépen telik, az utolsó napon beszerezett apróságok – úgy, mint például 2 kiló lecsópaprika – még bekerülnek a bőröndbe, veszélyeztetve a nehezen kiharcolt 23 kilós álomhatárt. De a táskák már a bejárati ajtó közelében, a család lassan összegyűlik, az idő pedig – ha ólomlábakon is, de közeledik. Jamie egészen biztosan érez valamit a rá váró megpróbáltatásokból, mert elhelyez egy bosszúkakit a szőnyeg közepén. Ezt nem is lehet másként értelmezni, annak ellenére, hogy ilyet még soha nem csinált. A reggeli hosszú sétán kipakolt őkelme annyira, hogy még véletlenül se a szükség vegye rá erre az akcióra. Megjön Carlos is, aki a következő három hétben a magányát hivatott enyhíteni, de momentán csak a bosszantás eszközét látja benne a nyaka körül zörgő műanyag gallérban. Hát ja, Carlos is tud időzíteni, ha arról van szó, hogy megnehezítse a gazdik életét. Mindenkiben ott lapul némi feszültség a közelgő indulás miatt, de időben indulunk a reptérre, így az sem tragédia, hogy majd másfél órán át araszolunk a dugóban. Azért az is megérne egy misét, hogy a főváros nemzetközi repterére egyetlen, túlzsúfolt sávban van esélye kicsorogni az utazónak. Reptéren gyors búcsú, bennünk már az utazás izgalma. Miattam utazunk „felesleges” távot London felé, mert annyit emlegettem egy korábbi emlékünket a Heathrow-val kapcsolatban, hogy a fiunk így foglalta le a jegyeket. Még nem is sejtem, hogy ma is beigazolódik majd, felesleges régi megszokásokba kapaszkodni.

A becsekkolásnál rákérdeznek, hogy ki ejtette meg, mondom, a fiunk, mire atyáskodó elismerés, hogy mennyire jól tette, mert akik előttünk próbálkoztak átvenni a jegyeiket, azzal kellett szembesülniük, hogy a BA túlfoglalta a helyeket. Remek. Mivel ilyen szerencsések vagyunk, hogy nekünk bezzeg a kezünkbe nyomják a beszálló kártyákat, még arra is rá tudnak beszélni, hogy a kézipoggyászként az utolsó napokban vásárolt kis bőröndünket adjuk fel. Benne az ajándékok egy része, sőt az utolsó pillanatban beletolt laptop-töltő is. Kézipoggyász, de ne kelljen már a vállamon cipelnem, ez majd gurul, menjen bele még gyorsan a két vékony dzseki is, amit villám-árvizek esetére találok jó ötletnek. Becsusszan hát ő is a nagyok után a bőrönd-elvarázsolt kastély nyílásába. Mi pedig kis táskánkban két laptoppal és egy hónapra való gyógyszerrel a családfőnek, elballagunk a biztonsági ellenőrzésre. Már nem első alkalommal akadok fenn, vagy akadnak rajtam fenn, nézőpont kérdése. A kapu megint becsörög, ahogy átlépek, így aztán némi motozgatás után mehetek a táskám után. A kiírás szerint a benne levő laptopot már nem kell kirakni a tálcára, igen ám, de ebben kettő is van, az egyiket mégis ki kellett volna rakni. Átnézik a táskát, minden rendben, végre mehetünk a terminálba. Ennyi izgalom után az ásványvíz mellé választok egy kis Mézes barack páleszt is. Itthon lesújtóan tudok nézni a parkban eldobált „félcentisek” láttán, de ez most jár nekem, ha már ilyen vegzálósan indul az út. Persze, nem számolok vele, hogy  a nyeletnyi pálinka után úgy vöröslik a fejem, mint aki itt és most akar agyvérzést kapni. Megkeressük a kapunkat, türelmesen várjuk a beszállást London felé. Már látszik, hogy késve indulunk az eredetileg meghirdetett félórához képest is. Kiderül, a bejövő gépről egy mozgássérültet szállít le a szakszemélyzet, ezért a késlekedés. A gép teljesen tele, a kézipoggyászoknak nincs is elég helyük a fejek feletti dobozokban, az indulás csúszik, mint malac a jégen, mi pedig aggódva lessük az óránkat, sikerül-e lekésnünk a csatlakozást. A pilóta azonban a jó egyórás késésből jócskán lefarag. A Heathrow azonban hatalmas. Egyik terminálról a másikra busszal, majd földalattival utazunk, közben mozgólépcsőkön emeleteket mászunk, mozgó járdákon pedig – úgy tűnik – kilométereket „sétálunk”. De minden út véget ér egyszer, így hamarosan ott vagyunk a becsekkolásnál, ahol már sokadszor van velem a probléma. Mert én Györgyné vagyok. Nem Judit, Xné. Ez pedig tőlünk nyugatabbra egy feldolgozhatatlan név. Hiába lenne egyszerű a bejelentkezés, a gép minduntalan visszadob,  amiért két „azonos” név próbál feljutni a gépre. Végül az offizer megadja magát, látva, hogy már idáig is eljutottam, ráadásul a beszálló kártyámon három csomag cetlije is lengedezik, mehetünk. A gép, megint a British Airways-é, ismét fullra töltve. A csomagokkal megint csak a baj van, az utasok nagy része a reptéren vásárolt elegáns csomagokat úgy gyűri be a felső ládákba, hogy jobb nem is odanézni. De elhelyezkedünk. A hármas ülésben utitársunk egy fiatal férfi a folyosó mellett. Beküzdjük magunkat a meglehetősen szűk helyre, lezöttyenünk, azzal a kellemetlen gondolattal, hogy innen a 13 órás út során azért nehéz lesz párszor kikecmeregni. Hogy mennyire, az idővel ki is derül, ugyanis a srác ugyan sorra rendeli a gin-tonicokat, de valahol elpárologtatja a térbe, mert leengedni nem nagyon akaródzik neki. Vagy alszik, vagy fülét bedugva relaxál, vagy csak elmélyülten nézi a 65 millió évvel ezelőtt című dinós remeket, de nehéz lenne anélkül felállásra kérni, hogy ne te magad érezd kényelmetlenül a helyzet miatt. Kapunk egy vacsorát, aztán elsötétül a gép belseje, lassan mindenki nyugovóra tér, ami tekintve az igencsak késői órát, nem is baj. Hogy mindezt ülve kell/ene megoldani, az már bajosabb. Az már sokkal inkább kényelmetlen, hogy ebből a félhomályos sötétségből nem is nagyon akarják az utasokat kiváltani majdnem a célba érésig. Tagadhatatlan, hogy az óriási gép motorjai mellett a saját hasunk morgását is hallani véljük. Emlékeink szerint annak a reggelinek már régen meg kellett volna érkeznie, de mivel erre még ráutaló jelek sincsenek, kérünk valami meleg italt. Első körben egy kávét, aztán egy óra múlva már a teával is beérjük, de a reggeli még sehol. Amikor otthoni idő szerint már a dél közeleg, a helyi idő szerint pedig a vacsora, érkezik egy angol-reggeli. Bekapjuk, miközben nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy régebben ilyenkorra ez már a harmadik étkezés kellene, hogy legyen. Egyre nehezebben telnek az órák a helyünkre beszorulva, csak az ülés alatt mozgatott lábfejünkkel, a nyilalló derekunkkal, a ténnyel, hogy semmi, de tényleg semmi nem képes már lekötni a figyelmünket. Szabadulni akarunk! Alattunk végre feltűnnek a Szingapúri öbölben parkoló kivilágított teherhajók (nagyon sok hajóról beszélek ilyenkor) és a gép is ereszkedni kezd. Az utóbbi időben engem mindig megvisel a leszállás. Nem tudom az okát, mert első alkalommal nagyon régen, kb 30 évvel ezelőtt tapasztaltam ilyet, hogy az ereszkedés alatt a szemem mintha fel akarna robbanni, a fájdalomtól pedig csurognak a könnyeim. Ijesztő élmény. Aztán feledésbe merült a dolog, igaz, nem is sokat repdestünk. De tavaly és az idén már menetrendszerűen érkezett a fájdalom a jobb ornyergem tövéből indulva, hogy a végén már összeszorított szemmel várjam a végét. Tekintettel, hogy ilyenkor egy nap alatt többször is van alkalmam megélni ezt, szinte már várom, és az a megkönnyebbülés, ha kicsit enyhébben jelentkezik. Próbálom megfejteni, szerintem ebben szerepe van annak is, hogy a pilóta milyen meredeken és gyorsan vagy szép lassan ereszkedve teszi le a gépet. De mindegy is, mert ezekben a percekben szerintem azt sem venném észre, ha éppen zuhanni kezdenénk. De épségben leszállunk, beállunk a torokhoz és kicsit megkönnyebbülve várjuk, hogy kiaraszolhassunk. Az Immigration Hallhoz vezető hosszú séta után pillanatokon belül átesünk a korábbról kicsit macerásabbnak emlékezett érkeztetésen. A szem-scanner már jó ismerősként üdvözöl és mehetünk is a csomagokért. Várunk. Türelmesen. Aztán egyre türelmetlenebbül, míg a fiunk hív fel, aki ugyebár becsekkolt, így az értesítéseket is ő kapja, hogy a csomagunkat ne is várjuk, nincs itt, az átszállásnál lemaradt. Nyugtalanító ebbe belegondolni, mert a dolog a családban nem példa nélküli. Éppen a gyerek holmija főiskolásként így tűnt el örökre. Egy évnyi teljes ruhatárával és mindennel, amit magával vitt a távolba a szakmai gyakorlatra. Egyetlen különbség van, hogy akkor csak a vállukat vonogatták, fogalmuk sem volt róla, merre járhat a bőrönd, míg most biztosak benne, hogy a velünk majdnem egyidőben Tuniszba tartó BA járatának a gyomra nyelhette el. Biztatnak, hogy holnap estére ide érhetnek a csomagok, de ez pillanatnyilag egy örökkévalóságnak tűnik talpig meleg ruhában, kinti, éjszakára is 26 fokos melegben és páratartalomban. A  reptér számtalan üzletének egyikében gyorssegélyként veszünk némi fehérneműt és egy váltás könnyebb ruhát. Ez utóbbi persze nekem nem túl egyszerű, mert az apró ázsiai nők ritkán vesznek XL-es darabokat. A vásárlást nem könnyíti meg két apró unokánk sem, akik a viszontlátás örömétől és a reptéri forgatag izgalmától eltelve egyszerre tűnnének el minden irányba, lehetőség szerint nem is ugyanarra, úgyhogy már az első percekben élesíteni kezdem a „hátamon is szemem van” rég elfeledettnek hitt érzését. A reptér ugyanis hatalmas. És  ezzel ki sem fejeztem azt a városnyi üzletrengeteget, éttermek és más etető helyek tömegét, gyermek szórakoztató helyeket és nem utolsó sorban a Jewelt, a fantasztikus vízesést és az azt körülvevő buja őserdőt. Álló nap el lehetne itt nézelődni és sokan meg is teszik, így aztán jobban érdekel, hogy melyik sorban látom eltűnni a kétésfélévest mint azt, hogy az éppen kinézett ruhából egyáltalán van-e a méretemben. Négyéves pedig lelkesen besurran utánam a próbafülkébe. Pár apróság beszerezése után végre e garázs felé vesszük az irányt és újfent elismeréssel adózom pici fiamnak, aki az itthoni rutinnal dacolva magabiztosan közlekedik a jobbkormányos autóval. Leia persze a második kanyarnál már álomba mórikálja magát, Levi pedig lelkesen nézi velem a mellettünk elsuhanó kivilágított világot, a zöld lombok közt megbújó dinoszauruszokat, és a sok ablakban, erkélyen ragyogó fényfüzéreket. Ezeknek azonban nincs sok közük még a karácsonyhoz. Tegnap ülték a Divalit az óvodában is, a fény ünnepét ebben a hindu lakosokkal is teli városban. A díváli a hindu vallás egyik legjelentősebb ünnepe, amelyről a szikh és dzsaina vallásúak is megemlékeznek. Este lámpásokat gyújtanak, kiteszik őket az ablakba, hogy Laksmi istennő, aki a gazdagság és jólét istennője, megtalálja az utat a házhoz. Laksmi a fények ünnepén házról-házra jár, és megáld minden szépen kivilágított házat. Mindenki birtokolni akarja, de senkinél sem marad sokáig. Laksmi istennő a Dívali alkalmával tökéletes háziasszony formájában van jelen. Ezért ilyenkor a háziasszonyok ajándékot kapnak, valami olyasmit, amit a konyhában vagy a vendégek fogadásánál tudnak használni. Ez is azt segíti, hogy a jólét megalapozódjon a házban. Ilyenkor sokat sütnek-főznek, nagyon sokféle édesség is kerül az asztalokra. A Dívali nemcsak az anyagi jólét ünnepe, hanem a spirituális fényé és felemelkedésé is. Ilyenkor az Istennőt is tisztelik, aki segít elűzni a tudatlanság sötétségét, és segíti az embereket a megvilágosodás, lelki felemelkedés útján.

Mire hazaérünk, Leia arra sem ébred fel, hogy a menyem felviszi lefektetni, Levi pedig kivételesen nem ellenkezik, amiért neki is pizsamaosztás van. Ők ilyenkor egyébként már rég ágyban lennének, talán ezért is a szófogadás. Minden kalandnak vége lesz egyszer, és ő is tudja, hogy amíg itt vagyunk, még lesz része hasonlókban bőven. Mi is lezuhanyozunk, még beszélgetünk kicsit, de aztán győz az egész napos utazás fáradalma és bebújunk a puhán hívogató ágyba azzal a reménnyel, hogy a holnap talán kevésbé lesz idegörlő és megérkeznek az önálló kalandra kelt bőröndjeink is. Igaz, csak az esti órákra ígérték, de legalább ígértek valamit.