6. nap

 Ahogy mondani szokás, minden csoda csak három napig tart. Igen, és vannak csodák, amik még annyi ideig sem. Eljött hát a nap, amikor a nyeldeső nagymamából csak kibukik az őszinte. Más kérdés, hogy saját magának ez sokkal jobban fáj.

Reggel Levi kicsit visszafogott, mint kiderült, nedves a pizsama. Jó, hát ez azért nem tragédia, papája is megküzdött a dologgal, ez ügyben értem is a türelmüket. Vannak dolgok, amiket nem siettet az ember, ez még nem az a kor, amikor aggódni kellene. Leia odalent jó hangulatban. Talán ma reggel nem akar utazni, hanem beéri az óvodával is. Reggeli után azonban megint félrecsúsznak a dolgok. Hogy a ház asszonya miért érzi ma reggel sürgető szükségét a készülődés közepette, hogy kipakoljon egy kartont, majd amikor a pici lány jó játéknak érzi, hogy ő belebújik és autósat játszik, akkor nem néz körül, másik irigy csemetéjének mit adhatna... szóval, igazából nem a gyerek a hibás, hogy újfent hiszti lesz a dologból. Kicsik még, nem tudnak megegyezni, esze egyiknek sincs, de mitől lenne, ha a szülőknek se sok. Bocs! Egy darabig megy a huzavona, a cél érdekében a nagyfiú mindent megígér, aztán persze esze ágában sincs betartani az ígéretét, ordítás lesz megint a dologból. Apa megunja és eltépi a dobozt, hiszen már erősen indulni kellene, ez a hiszti pedig már úgysem oldódik meg. Na, innentől lehet még tekerni a hangerőn. Ami nem baj. Tanulják meg, hogy a hisztinek ára van, jelen esetben az, hogy a hőn áhított doboznak annyi. De nem, menyem szeme szikrázik, a fiam ragasztószalagot keres, én meg legszívesebben sejhajon billenteném őket. Így aztán inkább elviharzok otthonról, mielőtt olyasmi csúszik ki a számon, ami ékes magyarsága ellenére is nemzetközi szinten érthető. A nagypapa a fiával viszi őket az oviba, én előtte üldögélek egy padon, de nem foglalkozom az égedelmekkel. Kibőgött szemmel úgysem megyek a recepcióra, a két aprót most éppen látni se bírom, csak a fiam elgyötört tekintete lebeg előttem. Tudom, még én is teszek rá egy lapáttal. Amikor kijön, rá is kérdez, hogy mi a baj, és akkor átszakad a gát, elmondom, hogy szerintem mi. Ő kérdezte.

A legszebb az egészben, hogy a gyerekem szerint nekem már romantikus ködben lebeg a gyerekkoruk, már elfelejtettem, milyen volt, mert gyereket nevelni nem mindig móka és kacagás, hanem nagyon nehéz. Meséli nekem a 38 éves. Nos, a fekália önti el az agyam, ilyen ótvar női magazinokban olvasható megfejtés hallatán. Való igaz, nem most voltak 4 évesek, de az agyamba égett annak a kornak minden pillanata, mint ahogy a 14, 24, 34 éves korukban elkövetett stiklik sokasága is. Hogy voltak rossz reakcióim nekem is, de igazából egyetlen pillanatra sem estem ki a nevelés áldásos, és sokszor áldatlan szerepéből azóta sem, hogy kirepültek a háztól. Sokaknak rossz hasonlat, pedig szerintem igenis jó, hogy aki kutyát tart, kutyával él, az ugyanúgy benne marad a nevelés mókuskerekében, mintha 3-4 évesekkel venné körbe magát. És ahogy egy ebgyereknek meg kell értenie, hogy a gazdi a főnök és az ő szava a törvény, úgy a kétlábú gyereknek is. A szülő nem merő fensőbbségi tudatból igyekszik irányítani, korlátokat szabni, hanem mert óvni akar, nevelni, segíteni. Mindezt szeretetből. Ezt pedig egy gyereknek el kell fogadnia. Ebben nincs pardon, mert adott esetben akár a testi épsége múlhat azon, hogy kinek a kezében az a jelképes gyeplő. A meccs egyelőre félbeszakadt, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom az adok-kapokra. Híresen jó memóriájú gyermekem nyilván nem emlékszik már rá, hogy amikor a bátyjával kergetőztek, mert valamit elvett tőle és aztán futtában becsapta maga mögött az ajtót, aminek üvegén a bátyja aztán ügyesen átnyúlt, karjából kiállt az üvegszilánk és rohantunk az ügyeletre összevarrni, hogy akkor ott bőgve mondogatta, hogy ne haragudj. Azóta utálom ezt a semmitmondó szófordulatot. Akkor is megmondtam, hogy a sok „neharagudjjal” tele a padlás, inkább viselkedjenek úgy, mint akik tényleg bánják, ami történt, hogy többé ne forduljon elő hasonló. Itt ugyanis rendre ugyanezt hallom. Sorry, Papa! – és akkor már minden csupa mosoly és vidámság.  Hát nem! Ha utána ugyanott folytatták, ahol abbahagyták, egészen a következő „sorrypapáig”.

Na, ennyit a reggeli érzelmi hullámvasútról, ami elég sokszor megadatik ilyen szoros együttélésben. Végre csendes a ház, nekem is eltűnnek a vörös foltok a képemről, indulhatunk a városba. Amihez ezek után nem sok kedvem van, de itthon ülni se a legjobb kedélyjavító. A belvárosba buszozunk, az Orchard roadra. Sokan imádják Szingapúrban ezt a részt, mert tele van híres divatházak és márkák üzleteivel, én meg leginkább ezért utálom. Nem fogok a Diornál vásárolni nyilván, akkor meg miért nézzem, hogy egy olcsóbb rongydarab is annyiba kerül, mint apa nyugdíja. Ez nekem nem érdekes. Mint ahogy nem az a boltok többsége sem, mert nem fogok innen hazavinni edényeket, lakástextilt meg még sok minden mást sem. Tavaly egy karácsonyi tacskó szoborral tértünk haza, ha már a grincset nem csípem. Most is leginkább a karácsonyi dekorációk érdekelnek, pedig hát abból is van éppen elég a gardróbban. A Tamashimaya épületében beülünk egy teázóba. Két éve elvarázsoltak a yuzu teájukkal, elsőre azt is rendelnék, de most ún. Mocktail-okat – alkoholmentes, tea alapú koktélokat gyógynövényekkel -  is árulnak, az egyik Sencha yuzu, a másik Sakura spring. A legírás szerint ez majd kimossa belőlem a stresszt, amire most igen nagy szükségem lenne. Utólag be kell valljam, nem érte el a kívánt hatást, annak ellenére, hogy nagyon finom volt. A kísérőnek választott parmezános sült krumpli nagyon finom volt.

Kicsit téblábolunk még a hatalmas épületben, átkeveredünk a szomszéd óriási plázába, de igazából nem köt le minket egyik sem. Ballagunk a jó hűvösben, aztán a következő 50 méternyi napos átjáró után beülünk egy kis bisztróba, két jéghideg sör mellé. Így van ez, ha itt délidőben van Happy hours. A sör mellé kerül még egy Hawaii pizza is, ami szerintem kicsit furán puha, apa szerint tökéletes. Az is igaz, ketchupot kért hozzá, amitől még én is elborzadtam. Tökre, mint egy amerikai turista. Tele hassal már nem igazán akaródzik sétálgatni, iszonyat meleg is van odakint, ezerrel tűz a nap és nem lehet állandóan az árnyék után menni. Felülünk a hazafelé vivő busz emeletére és kicsit városnéznénk, ha a sofőr nem egy forma1-es versenyző stílusában nyomná a pedált.

Otthon még bevásárolunk a közeli kisboltban. Ma paprikás csirkét kértek a fiatalok, hát legyen.

Nos, a paprikáscsirke elkészült, finom is lett, a gyerekek is ettek. Mama ma is későn jön haza, ilyenkor a játékba belevaduló gyerekek hamar esnek, ütköznek, ... és bőgnek. A vigasztalásunk kb a nulla eredményt éri el, csak a Mama kell, aki persze nem elérhető, így van indok ordítani tovább. Papa Levivel a fürdőben, Leia sikítva sír utánuk, de hát nyilván épp nem tudnak ajtót nyitni, felemelem, erre belém rúg. Nos, az elmúlt napok, sőt órák után nem vagyok türelmes nagymama, visszakézből kap a pelenkás hátsójára. Erre lép ki az apja és rögtön meg is kapom, hogy nem vagyok a türelem mintaképe. „Védekeznék”, hogy megrúgott, mire: Akkor ne menj hozzá közel. Hát, köszönöm szépen, így tényleg nincs is mit mondanom, inkább feljöttem a szobánkba. A kis ördögfióka meg még percek múlva is a fenekét simogatja, hogy „fáj”. Hát, anyád, drága pici lányom! A pelenkád mesélte, hogy fáj? Mert te szerintem meg se érezted. A gyerek mondta korábban is, hogy egy dráma királynő, de abból is a legrosszabb. És még csak két és féléves. Gondolom, ha még ébren lesznek, amikor megjön a menyem, neki is előadja majd a hattyú halálát.

Nos, már nem voltak ébren, amikor megérkezik a Mama. Jó étvággyal ül le a paprikás csirke mellé, szereti a magyaros ízeket, főleg, ha jó csípősek, mert itt a spicy aztán tényleg csíp, már-már mar. A csirke ugyan nem csíp, de ezen könnyen segít, chilik sokasága rejtőzik a konyhapultban. Meséljük, mik történtek, mire csak legyint, ah, a leányzó egy drámakirálynő. Az óvodában is mindig krokodilkönnyeket ejt, ha ő viszi, de ahogy becsukódik a liftajtó, már nevet és szalad játszani a többiekkel. Ő meg nehéz szívvel indult dolgozni, aztán felhívta az óvónőt, aki megnyugtatta, a királylány már jól mulat.