7-8. nap

Bocsánat a hosszadalmas szünetért, de úgy gondoltam, nem cipelem még a laptopot is a kies Ausztráliába, mert biztos idő sem lesz írogatni, meg hát két kisgyerek mellett minden deka "túlsúlynak" jelentősége lehet. Hiba volt, mert nyugodtan használhattam volna bárhol és a sok cucc között talán már fel sem tűnt volna ez az apróság. De most aztán gőzerővel igyekszem bepótolni az elmaradásomat, győzzétek csak olvasni. 

*

A reggeli rutinnal már nem untatlak, sem a hőséggel, mert ezek mindennapos dolgok, a különbségek legfeljebb hangzavarban mérhetőek. Ma viszonylag nyugodt reggelünk volt. Talán azért, mert már a gyerekek is az esti indulás  lázában égnek. Tíz napos kaland veszi kezdetét egy földrésszel odébb, újabb 7 és félórás repülés után. Én speciel szinte rettegek tőle,nyilván nem ez a kor az ideális a kalandozásokra, de sokak szerint jobb későn, mint soha.

A délelőtt azonban még a mienk és a városé. Ma a Kínai negyedbe megyünk. A Kínai negyedben egy séta amolyan apró időutazás a múltba. A negyed apró házacskái mutatják milyen volt ez a város akár még csak 50 évvel ezelőtt is. Ez a terület megmaradt kis időkapszulaként, bár, az utcácskák apró boltjaiban folyó kereskedelem egyszerre idézi a múltat és lehet ismerős akár a mai Józsefvárosból is.

De ha nemcsak a kis üzletek vonzanak, akkor is kínál látnivalót a negyed, elsősorban a hatalmas buddhista templomot, ahol éppen valamiféle imádság zajlott, a zsongító hang mellett azonban bejárhattad az egész épületet, akár minden emeletét, sőt a tetőteraszon lévő orchidea-kertjét is.  Ez a Szent fogereklye temploma, ahol állítólag Buddha fogát őrzik. A tetőteraszon volt az a hatalmas henger, amelyet körbeforgatva jártak körbe a vallás követői, nyilván a maguk imádságát mormolva közben. Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy nem veszik-e tiszteletlenségnek, ha magam is beállok közéjük, így csak oldalról figyeltem, ahogy kortól függetlenül sokaknak volt fontos a henger körüli kerék forgatása közben az 4-5 kör, amit megtettek. Azt még nem is említettem, hogy a bejáratnál, mint ahogy az európai templomoknál is szokás, itt Ázsiában is, tavaly Balin is, a nők figyelmét táb la hívja fel, hogy sem fedetlen vállakkal, sem mély dekoltázzsal, sem térd felett érő ruhával, vagy sorttal nem illik bemenni. Ehhez adnak stólát és szárongot is, ami egy lapszoknyához hasonló dolog. A férfiaknál is figyeln i kell, hogy atlétában ne tévedjen be senki, illetve a nadrág hossza a térdhez közelítsen, különben ők is megkapják ezt a kendőszoknyát a látogatás idejére. A legfelső emeleten, a színarany buddha ereklyés szoba, üvegfallal van elválasztva a látogatható tértől, de már ott sem lehet fényképezni, pedig a kazettás festett mennyezetet borító ezernyi lámpás megérne egy misét, hogy stílszerű legyek. És igen, egy renitens vagyok, de a stóla takarásában készült a lesifotó, és nem is sikerült olyan rosszul, miután kicsit itthon szerkesztettem rajta.

Nem messze érdekes hangok hívogattak egy magas fehérre festett fallal körülvett hely felé. A fal tetején szent tehenek és oroszlánok, a bejáratnál színkavalkádban és formai kavalkádban bővelkedő jellegzetes indiai torony fogadja az érkezőt. Ez a Sri Mariamman, az egyik legrégebbi hindu temploma a városállamnak. Érdekes, ahogy ez a sokféle etnikum békességben él egymás mellet és kicsit egymással keveredve. Ez kormányzati törekvés, mert a szegregációt biztos útnak ítélték az összecsapások irányába, így százalékos előírás biztosítája, hogy a különböző városnegyedekben a lakosság különböző etnikumainak milyen arányban kell keverednie. Kínaiak, arabok, muszlimok, keresztények, hinduk, malájok... Lehet, hogy furán hangzik, de az biztos, hogy működik, mint ahogy sok más, egy európai számára talán meghökkentő, itt mégis működő „szabály”.

A negyed tele van jobbnál jobb etetőkkel, és nekünk ma talán sikerült az egyik legjobba belefutnunk. Bár, a turisták nagyrésze valahogy nem találta meg ezt a helyet, legalábbis a sokkal kommerszebb kifőzdék előtt ültek le a legtöbben. Itt néhány helyi falatozott jó étvággyal, s bár elsőre a happy hoursnál is olcsóbb Tiger sör vonzott be minket, de az aranyos kis kiszolgálólány hamar rávezetett minket az egyik legdrágább, de mindenképpen nagyon finom specialitásra, a szingapúri chilis rákra. Szegény tarisznyarákok ott vártak szomorú sorsukra egy akváriumban, a séf onna kapta ki a jobb sorsra érdemes „zsákosfrodót”, aztán rövid idő múlva már hozták is forró, ízletes chili szószban feldarabolva, mégis úgy összerakva, hogy először engem öntött el a rettenet, hogyan fogok én a páncélossal megbirkózni. Kaptunk hozzá mindenféle szerszámokat és több pár olyan műanyag kesztyűt, mint amilyet a hajfestékekhez csomagolnak. Ezt az ételt megenni élvezetes malackodás. Apró kis fánkokat kínálnak hozzá (újabb tétel a számlán, persze), és akkora nedves kendőt is kapsz, hogy akár egy lakást végig takaríthatnál vele, nemhogy a maszatos képedet (utólag kiderül, ez sincs ingyen). A sör viszont tényleg olcsó volt és több, mint eddig bárhol, mert 6,33-as üvegekben hozták. Meginni nem bizonyult soknak.

Vettünk pár apróságot az itteni rokonságnak, pár kicsinységet magunknak is, aztán hazaindultunk, hogy lemossuk a kirándulás izzadtságát és kipihenjük a csípős ebédet. Jó döntés volt, mert délután leszakadt az ég és bőven adott utánpótlást az amúgy is kihívást jelentő páratartalomnak.

A Singapore Airlines SQ231-es jártával repültünk Sydneybe. Igazság szerint ez már a következő nap kalandja, mert a gép jóval éjfél után indult. A gépet fura mód kényelmetlennek éreztük, mintha kisebbek lennének az ülések és a combunk nem lenne alátámasztva, de az is lehet, csa a késői időpont miatt vagyunk nyűgösebbek. Vacsorára két szelet pizzát kaptunk és hamarosan érkezett a Singapore Sling is, amit a nemzeti járatokon bátran lehet kérni. Sehogy se sikerül valami alváshoz alkalmas pózt felvenni, bezzeg a két gyerek... édesdeden szundítva tudják le az út nagy részét. Végül úgy telik el néhány rövidke óra alvással,hogy úgy érzem, épp csak becsuktam a szemem, amikor felkapcsolják a lámpákat és reggeli osztásba kezdenek. Angol reggelit kapunk, kolbásszal, babbal, sült paradicsommal, tojásrántottával, ahogy kell.

Az útlevélellenőrzés egyszerű, a gyerek által online kitöltött beléptető kártyák is rendben. De... Ausztráliáról tudni kell, hogy ide aztán semmit, de szó szerint semmit nem hozhatsz be. Ha a gyerekek itt élnének, itt bizony nem lenne a mama táskájában két kiló lecsópaprika, meg jónéhány pár kolbász, hazai borok, mert jó, ha nem fordítanának azonnal hazafelé ilyesféle próbálkozással. Oké, a mákkal Szingapúrban se jusson eszünkbe próbálkozni, de a darált mandula, karácsonyi mézes süti és egyebek simán bevihetőek. Ide semmi!

Kissé idegörlő várakozás előkerül mind az öt feladott csomag – ebben ugyebár még elég fájó közeli tapasztalataink vannak -, aztán újabb várakozás után a megrendelt kisbusz is előáll, hogy a családot az airbnb-n lefoglalt szállásra vigye. A sofőr nincs egészen a helyzet magaslatán, mert háromszor is elmegy a bejárat előtt, mire elhiszi, hogy csakis itt lehet a megadott cím. A „kertvárosi” sorházban csuda aranyos az öreg kis lakás. Hosszú és keskeny, mint itt nagyon sok épületben, de három kényelmes hálószoba van benne, nappali, kis fürdő és konyha. Még egy aprócska „kert” is van, kb. másfél méter széles és a lakás hosszában húzódik. A Meglepetés, hogy idekint van a WC is. Itt élő barátok szerint az ilyen öreg házakban ez abszolút normális, nekünk kicsit fura, de nem igazán zavaró. A Spektrumon látható George Clark pont ilyen apró angol sorházacskákból csinált irigyelt csodákat. A környék viszont remek. Nem is igaz, hogy kertváros, mert a közelben égigérő tornyok emelkednek, de rövid séta a legtöbb ikonikus látnivaló is. A probléma csak az, hogy igencsak dimbes-dombos, úgyhogy a gyerekek által favorizált és régebbről ismerős helyekre mindig csak némi túrázás árán lehet eljutni. Egy köpés a kikötő, a Harbour bridge és a túlparton az Operaház. Sétálgatunk. Itt egy kis kávé, ott egy kis fish and chips és a helyi sörfőzdék kínálatának próbálgatása. Aranyos apró üvegcsékben hozzák ki, kis faállványon, amitől a szűretlen és szűrt sörök úgy festenek, mint otthon az sztk-ban a laborvizsgálatra váró anyagok. Bocs, a hasonlatért, de tényleg. Persze, igyekszün k elvonatkoztatni a látványtól. Igazából mindenki hullafáradt. Hazavonszoljuk magunkat a szállásra, ahova nemsokára fiam régi barátja érkezik. Ő a családjával már három éve él idekint London után, mára már két iskolás kislánnyal. Csendben azon aggódom, nehogy kedvelt csináljon az ideköltözéshez.