20. nap

Újabb kemény éjszaka, hajnalban le is zuhanyoztam, aztán lejöttem a nappaliba, apa legalább aludhasson még 1-2 órát. Persze ő ígérte meg a gyerekeknek a palacsintát, úgyhogy gondoltam, nekiveselkedem. De közben lejött a fiam, aki maga a Palacsintás király, úgy süt a külső konyha gázégőin egyszerre két serpenyőben, hogy még fel is dobja őket. Hamarosan hozza a kis királylányt is, aki kivételesen jó hangulatban ébredt, a palacsinta ígérete meg egyenesen feldobja. Ül a konyhapulton, segít adagolni a hozzávalókat, számol (magyarul), hogy mikor kell megfordítani és instruál engem is, hogy a hátsó teraszon papucsban kell lenni, mert koszos lesz a lábam. Apja mondja, de a nagyinak nincs itt papucsa. Erre kegyesen az anyja papucsait ajánlja fel, ma adakozó hangulatban van. Egészen addig, amíg meg nem érkezik a bátyja, aki szemet vet a játékkonyha egyik kis edényére, pedig az Leia hercegnő hitbizománya, ahhoz nyúlni mindenkinek csak előzetes 3 példányos írásos kérvény alapján szabad, esetleg az ő szóbeli felszólítására. Persze, azonnal visszhangzik a környék. De a nutellás palacsinta aztán beléjük fojtja a hangzavart.

Az óvodába már jókedvűen megy a karaván. Levi rolleren, apa a rollerén viszi Leiát, mi meg ballagunk utánuk a hátizsákokkal és Sydney-vel a vombattal. Hogy miért éppen ez a kis bumfordi állat lett Levi kedvence a Taronga állatkert shopjában, meg nem tudnám mondani. Én biztos koalát hoztam volna, kengurut, de legalábbis tigrist. Neki a vombat kellett. Aki nem tudná, milyen kis állatról van szó... Külső megjelenése a medvefélékre emlékeztet: robusztus felépítésű, csökevényes farkú állat. Szőrzete igen dús, talpa széles és csupasz, karmai lapítottak és erősek, ásásra alkalmasak. A testhossza 70–110 cm, a kifejlett állatok testtömege 20–35 kg. Tág üregeket, és hosszú folyosókat ásnak, a nappalt ezekben töltik. Csak az est beállta után bújnak elő odújukból. Mozgása lassú, nehézkes. Egy vombatot igen nehéz szándékától eltéríteni. Ha akadály kerül elébe, azon fáradságot és időt nem kímélve hatol át. Tápláléka elsősorban kemény, szívós levelű fűfélékből áll, de kiásott gyökereket is szívesen fogyaszt. Fogai és karmai alkalmasak védekezésre is, de erre ritkán használja. Akár hónapokig is kibírja víz nélkül.Erszényes emlősök. Vemhességi idejük rövid, 20-21 nap. Az anya kétévente egyszer, egyetlen utódot ellik. Az utódok igen fejletlenül jönnek világra, ezért akár három hónapig is anyjuk hátrafelé nyíló erszényében maradnak. Nem mondom, a kis plüss aranyos, bár nem annyira, mint az eredeti, de ahogy Ábel kérdezné: De Miért?

Hazafelé vettem tejet és egy nagy csomag zsebkendőt, hátha azzal elijesztem végre ezt az orrfújó szörnyelladefrászt, egyelőre még nem ijedezik. Ma a gyerek itthon dolgozik, mi idelent egerészünk (juj, ezt most nem jó kifejezés,hiszen odahaza éppen ezzel telik a fiatalok és a kutyák napja). Indulni kéne a városba, de én az Alfa biztosítóval való levelezésre fogom a késlekedést, Tiborom meg megvan indokok nélkül is. Van az a pont, amikor szinte már fáj kimenni a melegbe. Nem nagyon van jelentősége, hogy hánykor mész ki, mert nagyjából egész nap ugyanannyi a hőmérséklet, nem úgy, mint odahaza, ahol nyáron általában délután három körül tetőzik a hőség. Itt inkább akkortájt esélyes a vízözön, úgyhogy célszerű addigra hazakerülni.

Hát, az Alfa nem egyszerű eset. Pár éve összetörtem a kocsit. Mentségemre szóljon, műszaki hiba miatt, leállt a motor, beállt a szervokormány, én meg kiegyenesítettem a kanyart az otthonunktól kb 100 méterre. Csúnya malőr volt és sokba került. már csak azért is, mert ugye én voltam a károkozó, aki miatt a biztosító fizetett a Közútkezelőnek, 5 elválasztó oszlop hasalt alám. Lehetett volna megtéríteni a kárt egy összegben, de ezek mindig túlárazott dolgok, gondoltam, jobb a két bónusszal visszalépés. Nem biztos, hogy jól gondoltam, de már mindegy, mostanra visszatornáztam magam B10-be, bár a biztosító egy év késéssel kezdett el számolni, úgyhogy ez még nem egy lefutott meccs kettőnk között. Mindenesetre küldték a jövő évi indexált összeget 128 ezerről, én a Netrisken újra számoltattam, 100 ezer lett. Elküldték az ajánlatot, aztán kicsit később egy levelet, hogy 170 ezer. Hogy tessék? És mindez úgy, hogy itt vagyok, papírok, amikre hivatkozhatnék otthon, azt se tudom, fiú vagy-e vagy lány és legkésőbb november 30-ig intézzem el. Hányadika is van ma? Ja, hogy már 29. De nem is ez a baj, hanem az általuk megadott online levelezési címek nem élnek. Én meg nem itt, adatok hiányában fogok regisztrálni, az tuti biztos. Végül egy korábbi levelükre válaszlevélként írtam meg a sirámait, kíváncsi vagyok, célba ér-e a levél és főleg időben?

Amúgy írogatok mindenről, ami éppen eszembe jut és nem felejtem el, amíg jegyzetnotesz közelébe nem érek, mert mindig sikerül otthon hagynom. Végül elindulunk az Orchard roadra. Apának van ott némi elintézni valója a nagyfiúék ajándékával kapcsolatban, meg ha már ott vagyunk, teszünk még egy kísérletet a japán teázó megtalálására. Legfőképpen pedig kell egy nadrág péntekre Tibornak, mert amit hoztunk, azt nem is tudom, minek hoztuk. A színe se jó, meleg is, talán Ausztráliába szántam, nem tudom. Oda mindenesetre nem vittük. Pénteken ugyanis lesz egy karácsonyi előadás az oviban, ahova azért egy picit rendesebben kell felöltözni, nem turistaként bevonulni. Annál is inkább, mert utána az egész család elmegy majd vacsorázni. Elsőre elég reménytelennek tűnt az elhatározás, mert mintha itt csak és kizárólag a női vásárlókra gondolnának, de aztán lett nadrág, rögtön kétféle színben is, örülés. A teázó meg... bementünk, megtaláltuk, Tibi szerint a múltkor is elmentünk mellette, én nem emlékszem, mindenesetre olyan csoki tortájuk volt, hogy szinte nem is volt benne tészta,  csak csokihab és nem túl édes, röviden mennyei. A Mocktail most valahogy nem jött be annyira; mintha a tetejére szórt gyógynövények túlságosan megmutatták volna magukat. Végül kislisszoltunk az orbitális épület túloldalán, megspórolva vagy 5 buszmegállót (meg persze az annak megfelelő viteldíjat) és hamarosan már hazafelé suhant velünk a jéghideg busz. Ezt egész egyszerűen nem lehet megszokni, és ezt nem győzöm elégszer leírni. Mint egy jégkamra, nem is értem, minek hűtik ennyire, már az is elég lenne, ha 25-26 fokra hűtenék, de ezekben szerintem 21 sincs, és azt is közvetlenül a nyakadba fújják. Aztán kilépsz a hőségbe, leizzadsz, majd belépsz megint valami klimatizált helyre, megfagysz. Csoda, hogy egy takonypóc vagyok?

A mai nap se telt el olyan vásárlás nélkül, amit nem terveztünk, mert kezembe akadt egy nyári ruha. Amolyan nyaralóba való, de Siófokon vagy Tihanyban se fognak kinézni benne. 5 dollár. Ami cirka 1.300,-forint. Odaadom az ötöst és még vissza is adnak egy dollárt nagy hajlongások közepette. Tehát vettem ezer forintért egy ruhát. Szingapúrban, az egyik legdrágább városban a világon. Otthon a turkálóban sem kapok már ennyiért. Oké, nyilván ennyit is tud, de ezt úgy, hogy jól érzem magam benne, mert kellemes az anyaga. Kívánhatok többet? Alakul a jövő nyári ruhatáram.

Mire hazaérünk, kisfiam már kulccsal a kezében vár, hogy most elmegyünk vásárolni. Muszáj? De hát tényleg muszáj, mert a gyerekeknek, az ő keresztlányának, és Leviék unokatesójának tényleg kellene venni ezt-azt. Ugyanis abban egyeztünk meg, hogy az idén nem otthonról cuccoljuk még ezt is, hanem majd itt vásárolunk. Ráadásul neki még a céges karácsonyi bulira is kell valami apróságot vennie, úgyhogy nem kérdés, hogy a férfiakkal tartok. Simán elkódorgunk egy kisebb bevásárlóközpontban vagy másfél órát, mire nagyjából összeáll minden, futás is haza, mert lassan indulni kell a gyerkőcökért az oviba. Még szerencse, hogy ma picit tovább maradnak, mivel már a pénteki műsorra gyakorolnak. Így aztán van még idő otthon eldugdosni az újonnan vett játékokat és a magunkkal hozott könyvek nagy részét is. Ma is akadt egy aranyos epizód, amikor a „nevemre írt” thai étterem előtt pózoltunk kicsit. Legutóbb Skóciában, Fort Williamsben láttunk egy Saray house-ot. Lassan gyűlnak a „kintlévőségeink” 😊 Amúgy én  kifejezetten a karácsonyi dekorációk környékén csurgattam a nyálam, de egyrészt haza sem tudnám vinni vagy össze is törnének útközben. Másrészt otthon is már annyi van, hogy alig bírom elpakolni. Otthon még húztam a számat az Auchanban a közel ezer forintos darabok láttán, de itt, ami igazán tetszett, kb 13 ezer forintnak felelt meg, úgyhogy csöndben is lehetek. Igaz, ezek igazi különlegességnek látszottak, amolyan századfordulós régi daraboknak, na de hát akkor is. Azért lehet, hazatérve még benézek én az Auchanba. Nem hagy nyugodni a gondolat azokért a velencei üvegekre hajazó darabokért. Igaz, van pár hasonló, de áttetsző fehérek, arany színben még egy se. Mert ugye magyarázat az mindig kell.

Úgy alakult, hogy nagypapa és papa mentek a gyerekekért, nem is bánom, mert a lábam újra jelezte, hogy nem kéne annyit csámpáskodnom ebben a melegben. Utálom, hogy a testem minden évben valami újabb marhasággal jelez, hogy talán túl sokat várok tőle. De most felpolcoltam. Még kötni meg kell tanulnom rendesen, okulárém már van, még jöhet a cukor és igazi, rendes nagymama leszek. A kriplibb fajtából.

Jaj, és aki még emlékszik a tavalyi élménybeszámolóra, amikor a Golden Gardenben volt egy karácsonyi buli és egy velencei caroussel forgott körbe-körbe, szuper képekkel kipingálva. Jelentem, most az Orchard road sarkán lefüggönyözve várja a hétvégét, hogy az idén ott bűvölje el a közönséget.