A nagy könyves kihívás 15. Joseph Brodsky: Velence vízjele

Ha van könyv, amit őszinte szívvel tudok ajánlani, az éppen Joseph Brodsky: Velece vízjele c. kötete. De...
Lehet, hogy ehhez a könyvhöz szeretni kell Velencét! Nem azzal az augusztusi napfényben verejtékező "Imádom Velencét!" sóhajtással, amikor van fél napja az utazónak, hogy megnézzen mindent, vagy legalább a legemblematikusabb látnivalóit a városnak. Nem. A zsigerek szintjén szeretni kell. Egyszerre nézni és látni, rajongani és aggódni érte. Látni a sómarta falakat, a megkopott fényét egy valaha volt Szépasszonynak, és mindezek ellenére is szeretni. Szeretni a kínai árusokat és a tradíciókat nem is annyira apró pénzre váltó gondoliereket. Szeretni a perzselő forróságban, szakadó esőben, szélviharban, egy langyos délutánon, kékidőben és sötét éjszakán. Szeretni a szagát, amely ritkán illat. Szeretni a zajokat, neszeket. Szeretni a tárcádból kalmármódon kiénekelt eurókat. Igazság szerint, fogalmam sincs, hogy ennek a mélyen gyökerező szeretetnek a hiánya mennyiben befolyásolná az olvasás élményét.

Brodsky 1987-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Ezt tudom róla, de hogy munkásságai melyik ékes darabjáért kapta, azt nem. Valószínűleg a kötlészete okán, de tudni nem tudom. Így van ez, ha valaki csak a felszínen tájékozódik. De esetemben ennek a díjnak semmiféle befolyásoló szerepe nem volt. Kertész Imre Sorstalanságát csak azért olvastam el, mert hát mégis csak egy magyar irodalmi Nobel-díjas. Illik. De ebben az esetben elég volt a cím: Velence vízjele. 125 oldal A5-ösnél kisebb, óriási betűkkel. A terjedelem már-már ijesztően kicsi. De a tartalom... Ha nem félnék, hogy betelik a blog rendelkezésére bocsátott tárhely, minden idézett mondatához mellékelnék saját fotókat. Soronként lehet élvezkedni Brodsky személyes élménybeszámolóján, amely egy velős összefoglalása az itt töltött majd 20 telének.

Nem hagyhatom ki, hogy példákat ne hozzak:
"Különböző okokból ejthetünk itt könnyet. Ha feltesszük, hogy a szépség a fény elosztása, pontosan olyan módon, ahogy a retina teszi, akkor a könny annak beismerése, hogy sem a retina, sem a könny nem képes a szépséget megtartani. Voltaképpen a szerelem fénysebességgel érkezik, az elválás pedig hangsebességgel. A gyorsabb sebességről a lassabbra váltás nedvesíti be a szemünket. Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni. A távozás a szem száműzetése más érzékek távoli vidékére, a legjobb esetben az agy hasadékaiba és szakadékaiba. Mert a szem nem az testtel azonosítja magát, amelyhez tartozik, hanem a tárggyal, amelyre figyel. ... A helyzet az, hogy Velence a szem szerelmese."

"Hadd ismételjem el: A víz egyenlő az idővel, és a hasonmásával gondoskodik a szépségről. Merthogy részben vízből vagyunk, mi is így szolgáljuk a szépséget. Ez a város a vízközelségével javítja az idő kinézetét, megszépíti a jövőt. Ez ennek a városnak a szerepe a világegyetemben."

A nagy könyves kihívás 14. Christopher Moore: A velencei sárkány

Ott lehet hagyni egy könyvet a boltban, ha a hátoldalán ez az első mondat? "Egy zsidó, egy néger meg egy angol ülnek a gondolában..."

Általában megremeg a kezem, ha olyan könyv kerül elém, amely Velencében játszódik, vagy legalább említés szintjén szerepel benne kedvenc városom. Sokszor mellényúltam már ilyen kezdetleges indíttatással, de hát megtörténik ilyen bármilyen más témában is. Például
Amanda Quick számomra a romantikus regények - általam megkoronázott - királynője, meg is van az összes idehaza kiadott regénye, mégis, még neki is van/nak könyve/i, ami/knél kicsit sajnálom az érte/tük kiadott pénzt. Na, de ne kalandozzunk el! Velence!

Annyit tudtam Christopher Moore: A velencei sárkány c. könyvéről, hogy Shakespeare Velencei kalmárját és az Othellót ötvözte fergeteges regénnyé, amelyben kapzsiságról, bosszúról, árulásról és egy félelmetes tengeri szörnyről ír. Mint minden kiforgatott történet, ez is humort és vidám perceket ígért.
Már a 16. oldalon vigyorogtam, bár ehhez a humornak nem sok köze volt. Mostanában Skócia is ott van a Top3-ban a szívem csücskében, erre mit olvasok: A Villa Belmont bejárata fölött egy mottó: Senki nem támad rám büntetlenül. Ami egyébként egy skót mottó, nevezetesen a Bogáncs-rend mottója és az edinburghi vár bejárata fölött olvasható. Imádom, amikor a világ így összeér!

Nos, azt hiszem, korán vigyorogtam. Messze nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Nagyon pihent agyúnak kell lenni, hogy szórakoztasson. Kötelességből végig lapoztam, de nem úgy fogok rá emlékezni, mint könyves "élményre".

A nagy könyves kihívás 13. Heather Graham (egyik) trilógiája

A kilcvenenes évek elején olvastam ezt a három kötetből álló regényfolyamot. Meg azóta még párszor. Romantikus? Igen! De mindemellett egy kis történelemóra is. Az amerikai polgárháború idején játszódik. A Cameron család két fia és lánykapta meg a maga önálló történetét.
Heather Graham: A kékkabátos
Jesse Cameron egy előkelő déli család legidősebb gyermeke. Meggyőződése, hogy a rabszolgatartás rossz dolog. Az északiak egyenruháját viseli, de a szívét egy déli szépség rabolta el. Aki azonban nem tudja megbocsátani neki, amiért Dél ellen fordult.
Heather Graham: A szürkekabátos
Daniel Cameron a család középső gyermeke, elkötelezett déli. A nő, aki elrabolta a szívét, megveti a rendszert, amit szolgál és megveti őt magát is. Mégis, egy különös erő egymás karjaiba hajtja őket.
Heather Graham: Irány a Nyugat!
A Cameron testvérek legifjabbika Christa. Nőként nem sok lehetősége adódik, hogy szabaduljon az oly sok fájdalmat okozó Déltől és Északtól. Nyugatra tartana, a vad nyugatra, de ezt egyedülállóként nem teheti meg. Ezért férjhez megy, de rá kell jöjjön, hogy a szerződés, amit kötött, sokkal inkább két magányos ember szövetsége a boldog jövőért. Az odáig vezető út azonban kalandosabb már nem is lehetne. Indiánok és az időnként felbukkanó testvérek színesítik az életüket.

Heather Graham szerintem (is) a romantikus regények egyik koronázatlan királynője. Vonzza a polgárháború korszaka, a regényei mégsem lesznek egysíkúak, unalmasak.
Ha ez a sorozat tetszett, akkor imádni fogjátok a következő "Az észak-amerikai asszony" című trilógiája köteteit is: Édes vad éden / A kalóz kedvese / Lázadó lélek
Minden regénye követi a romantikus regények kliséit: szép emberek, különleges helyszínek, első látásra fellobbanó érzelmek, amelyeket persze ellentétek, kalandok, félreértések követnek, hogy utána egymás karjában leljenek örök szerelemre. Banális? Lehet. De nagyon szórakoztó :)

A nagy könyves kihívás 12. Michael Crichton: Idővonal

Már megint egy könyv, amely úgy került elém, hogy előbb láttam a belőle készült filmet, mint magát a regényt. Michael Crichton: Idővonal című története az időutazásnak egy nagyon élvezetes megközelítése.
A csúcstechnológia idején már nem képzelgés, hanem valósággá vált ötlet, hogy kirándulást tehessenek a múltba, annak is egy meghatározott idejébe és helyére. És milyen az ember? Ahova beteszi a lábát, ott megpróbál nyomot hagyni maga után. Még akkor is, ha ez azzal jár, hogy megváltoztatja az általa ismert történelmet.
Az utazás persze nem veszélytelen. Sőt, kifejezetten veszélyes. A szervezet talán egy-két utat még kibír számottevő károsodás nélkül, de igazából ebben sem lehetnek biztosak. Ennek ellenére menniük kell, mert egy kollégájuk Odaát ragadt és segíteniük kell rajta. Képesek meghozni ezt az áldozatot? Miként küzd meg a ma embere a 14. századi Franciaország kihívásaival, a százéves háború borzalmaival? Aki esténként lekapcsolja a tv-t  a bűnügyi hírek idején, mint rá nem tartozó információnál, az vajon mit lép, amikor esetleg tőle függ egy társa élete az erőszakos középkor úttalan útjain? Sikerre vagy kudarcra számíthat az ember, aki ismeri vagy éppenséggel nem ismeri a múltat oly aprólékossággal, mint a jelent? Van-e létjogosultsága egy szerelemnek, amelyben a felek között hat évszázad a korkülönbség?
Crichtont mindig jó olvasni, de azért jó lenne tudni, hogy ez a története akkor is olyan erővel hatott volna, ha nem előbb ismerem meg André Malikot Gerard Butler személyében, vagy az ifjú Christ, akit szegény megboldogult Paul Walker játszott?

A nagy könyves kihívás 11. Paul Doiron: Penge-szurdok

Már a címben is van némi baljós felhang: Penge szurdok. Akaratlanul is erőszakos képekkel társítja az ember.
Paul Doiron: Penge szurdok c. regényében érdekes szereplők kerülnek össze. Egy vadőr, akinek nem lenne feladata a nyomozás. A rendőrség, amelynek nyomoznia kellene, de érthetetlen módon nem érzik kellő horderejűnek az ügyet. Két gyanús nőszemély. Egy nyugállományú rendőr, aki megszállottja lesz legutóbbi lezáratlan ügyének. Zárkózott városlakók, rengeteg turista. Személyes ellentétek sokasága. És mindez azért, mert a vaddisznók túlszaporodtak, s egyikük egy csecsemő holttestét túrja ki a dagonyázó helyükön, éppen akkor, amikor puskavégre kerül. Később felrobban egy lakatlan ház az erdő közepén. Ki mindenkinek érdeke a hallgatás? Létezhet-e, hogy egy évekkel ezelőtti gyilkosság meg sem történt? Történhetett-e emberrablás, aminek a mai napig nincs nyoma? Megannyi kérdés, és aki a válaszokat leginkább keresi, egy próbaidős vadőr és egy rendőrlány, aki nemrég még vadőrként szolgált. Túlélik-e a kíváncsiságukat?
Spoilerként annyit azért elárulok, hogy a vadőr és a rendőrlány között nem alakul ki romantikus kapcsolat. :)

A regény ismét egy Válogatás kötetben jelent meg. A fotón a szerző, aki maga is idegenvezető, dedikálás közben.

60.

Szép kerek szám. Ahogy mondani szokás, még gombócból is sok, nemhogy házasságban eltöltött évekből ugyanazzal az emberrel. Mégis, ahogy telnek az évek, az ember nem is érzi annyira soknak, inkább csak csodálkozik, hogy szalad az idő.
Annak idején megfogadták, hogy jóban-rosszban, egészségben-betegségben. Volt lehetőségük beteljesíteni a fogadalmukat. Mostanában egyre inkább.

Tudom, hogy sosem tudtak igazán ünnepelni. Amíg gyerekként ott voltam én is, addig még elmentünk ilyenkor a Gorsiumba egy vadvacsorára, vagy a Panoráma vendéglőbe halászlézni. Én is részesültem kettőjük ünnepéből. Nem jártak el étterembe magukban, az édesapám nem jött haza kazalnyi virággal. Nem azért, mert ne szerették volna annyira a másikat, hogy ilyesmivel próbálják meglepni. Egyszerűen csak úgy voltak vele, ez a kettőjük ünnepe. Otthon, zárt ajtók mögött egy kettesben elköltött vacsorával. Ha nagyon érzelgősen akarnék fogalmazni, akkor számukra az egész közös életük ünnep volt. Nem emlékszem hangos veszekedésekre, ajtócsapkodásokra. Nem a külsőségekben ünnepeltek.
Voltak évek, amikor valamelyik beteg gyerekem tett be az ünneplésnek, mert a nagyi még ezen a napon is szükségét érezte, hogy jöjjön és segítsen. Utána következtek azok a bizonyos kettesben eltöltött esték egy pohár pezsgővel megbolondítva azt a napot, mindegy, hogy hétfőre, vagy szombatra essen.
Tavaly már nem ünnepeltek, majdnem el is feledkeztek róla, mert éppen valami rossz hírt kellett megemészteniük a rendszeres orvosi vizsgálatok sorában. Az ideit próbáltam egy kicsit emlékezetesebbé tenni a magam módján. Minden vasárnap délután együtt vagyunk egy kávéra, egy pohár borra, de most ebédre hívtam őket. Nem mondtam, miért, de az édesanyám talán sejtette, mivel holnap lesz a Nap. De ha sejtette is, nem kérdezősködött. Sajnos mostanra már csak rajta tudom lemérni, mire és hogyan reagál, apukám világa már túlságosan beszűkült ilyen részletekhez. Amikor megérkeztek, láttam az anyun, hogy most tényleg szívből jól esett neki a terített asztal, a gyertyák látványa. Utóbbiért mindig korhol, hogy egyszer felgyújtom a lakást. Neki esett jól, hogy - mint mindig - külön étellel gondoltam az apura, aki mostanra megint nem szereti a halat. Talán jobban is esett az ebéd, mint más családi ünnepeken. A tiroli krumplisalátával - amit a halhoz csináltam - alig bírt betelni. Máskor sosem iszik, most elkortyolta a Bajkál-koktélját és cukor-diéta ide vagy oda, de jó étvággyal elmajszolt egy szelet mogyorós tortát is, és most vallotta be, hogy a karácsonyi dió-tortám olyan volt, mint amit a mamája csinált valamikor réges régen. Hatvan éve együtt vannak. Ebből ötvenkilenc éve velem is. Szerencsések vagyunk.

A nagy könyves kihívás 10. Jilly Cooper: Lovasok

Jilly Cooper: Lovasok című regényével film alakjában találkoztam először, de ahogy ez már több alkalommal előfordult, azonnal hajtani kezdtem a nyomtatott verziót.

film-részlet

A lovasok világa mindig is vonzott, ez a történet pedig egy különösen zárt világba enged betekintést. Arisztokrata, amolyan ezüstkanállal a szájában született ficsúr és hasonszőrű barátai, sporttársai, valamint egy tehetséges, ám szegény cigányfiú versengenek a lovas díjakért, az olimpiai csapatba való bekerülésért és nem utolsó sorban egy gyönyörű vörös hajú riporterlány szerelméért. (Barátaik és családjaik is megérnek egy misét.) Eleinte úgy tűnik, minden lap az arisztokrata Rupert Campbell-Black kezében van, ám Jake Lovell tartogat meglepetéseket nagyképű, fennhéjázó ellenfele számára. Hamar kiderül, hogy Rupert számára Helen csak egy az elnyerni vágyott trófeák közül. Ráadásul Jake is házas, s a karikagyűrű ebben a házasságban istállót és versenylovat is jelent. De mit jelent még? Ha száz évvel korábban játszódott volna, biztosan egyik párbajról a másikra követhettük volna hőseink életét. De a modern világban sem kell aggódnunk, a regény bőven tartogat meglepetéseket és izgalmakat. Most, hogy szóba került, újra meg kellene néznem a filmet is. Az apró részletekben annyira angol, hogy már azért érdemes lenne. Szívből ajánlom mindenkinek írott és képi formában egyaránt!

Emlékezzünk!

FEKETE ISTVÁN

119 éve született Fekete István író, sok egyéb mellett a Tüskevár című örökbecsű történet alkotója.
Nem veszem be az idei nagy könyves kihívásba, mert ez az a könyv, amit szerintem már vagy harmincszor elolvastam-beleolvastam. Amikor a gyerekeimnek kötelező olvasmány volt az iskolában, személyes sértésnek vettem, hogy a kiskamaszok - értsd ez alatt szinte az egész osztályt - unalmasnak minősítették. Nekem a mai napig szinte terápiás olvasmány. Ha túlságosan agymosottnak érezném magam, amikor képtelen vagyok befogadni még a kedvenc romantikus történeteimből is bármit, akkor előveszem és hálásan ízlelgetem a sorait.

Például ezeket, amelyekből először hallottam erről a madárról, és amikor volt szerencsém élőben is látni, Matula bácsinak (és Fekete Istvánnak) hála, már régi ismerősként tekintettem rá:

"-Nézi a katonát?
Gyula majdnem kiejtette kezéből a gukkert. Ez a haszontalan Csikasz eltűnt mellőle, és csak messze a háta mögött ugrálta körül a gazdáját.
-Nagyon ügyes madár.
-Katona? - tért magához a fiú, és remélte, hogy az öreg nem vette észre megrettenését.
-Kárókatona; kormoránnak is mondják. Úszik, mint a hal, bukik, mint a vidra, de jól röpül is. Pokolbélű fajzat, de bántani nem szabad, mert az egész országban már csak itt vannak, meg még egy-két helyen. Hazulról meg csókoltatják, nem akarták elhinni, hogy maga fogta meg a halat.
-Hát nem is én fogtam.
-Maga fogta meg! Ez az igazság, de én emeltem ki, az meg a másik igazság, de ezt már nem kérdezték...."

A belőle készült film pedig ... bármikor, bármennyiszer. Fekete István, KÖSZÖNÖM az élményt!

És ha már ... Fekete István első regénye volt A koppányi aga testamentuma. Nos, ezzel pontosan ugyanígy jártam. A könyvet is, de a belőle készített filmet is bármikor... !

A nagy könyves kihívás 9. Monica McCarty: A Harcos

Monica McCarty: A Felföld rettegett fiai 1. / A Harcos


Részlet egy kritikából, amire én is felkaptam a fejem és a kötet után nyúltam: "A Harcos A Felföld rettegett fiai-sorozat első darabja. Bár a történelmi romantika a szívem csücske, a skót vadregényes tájakon játszódó történetek még ezen belül is különleges helyet foglalnak el. A rettenthetetlen harcosokra jellemző nyers erő, vadság, keménység, a későbbi korok hőseiben ilyen formában már nem található meg, és talán éppen ezért e harcosok történetei néha vonzóbbak tudnak lenni, ahogy maga a helyszín is. "

Igazság szerint csalódott vagyok. Magas volt a léc, ez nem kérdés, merthogy mostani nagy kedvencem: Diana Gabaldon könyvei utánozhatatlanok. Biztosan tudjátok, de ha nem, hát elárulom, ő is Skóciáról, skót hősökről ír. És még nagyon sok mindenről, de most nem tisztem az írását népszerűsíteni.

Monica McCarty sorozatának első könyve szokványos történet. Kicsit erősnek érzem, hogy rögtön tíz kötettel indított. Nem lövök le semmiféle poént, ha annyit elárulok, hogy a hős maga köré gyűjt még kilenc hasonlóan jó kötésű skót harcost és együtt vesznek részt egy, az angol király elleni akcióban, mint valami modern kommandós csapat (csak éppen a 14. század elején). Az életében nincs helye a szerelemnek. Naná, hogy találkozik vele. A hősnő nem éri be férje szexuális gyöngédségével, a szívét akarja meghódítani. Amit hősünk kétségbeesetten próbál magának megőrizni. Persze asszonyka bajba kerül és férje önnön érzelmeit leleplezve rohan, hogy megmentse. Pont. Ennyi.

Pontosan az ilyen könyvre mondják, hogy tizenkettő = egy tucat. Ebből az írónő rögtön tizennégyet meg is írt, de talán tizenhatot, ez még a honlapja alapján sem egyértelmű. Magyarul eddig öt jelent meg, de már a hatodik is előrendelhető. Nem fogok egyetlen könyv alapján ítélkezni, de ha ezt szánta legerősebbnek (hiszen ez vezeti fel a többieket), akkor kicsit aggódom a következő miatt. Ami jelesül a Sólyom címet kapta. Nem fogjátok kitalálni, minden izmos hős megkapta a maga kötetét, bizony. Csak tudnám, akkor a többiek kik lesznek. A borítók alapján hasonlóan izmos, vad férfiak. Mondhatná az olvasó, hogy biztosan savanyú a szőlő, de nem. Tisztában vagyok vele, hogy romantikus történelmi regényt írni nem könnyű munka. Minden tiszteletem az írónőé, aki játékosan gyúrta egybe a valós és kitalált történelmi személyeket és tényeket. De … szerintem … a kliséken nem tudott túllépni. Igazi, eredeti gondolat, regényrészlet nekem nem szúrt szemet. De! Most nekifogok a második résznek, és utána nyilatkozom, hogy fenntartom-e a véleményemet a Sólyom kalandjai után is.

Hétköznapok.2

Általában nem vagyok az internetes vásárlások híve. Szeretem látni, megtapogatni, felpróbálni azt, amiért pénzt adok. De hát a kutyatáp, főleg, ha korábbról ismertem is, nem lehet probléma. Ráadásul egy kutya-fekhelyet is adnak mellé ajándékba, s bár mindkét eb az ágyban szeret aludni velünk, de ettől még jól jöhet egy kutyafekhely, tehát ... igen, megrendeltem a zsák kaját.
Első lépésben nem jön a fekhely a táppal, mert éppen elfogyott, nincs raktáron, majd egyszer ... na, itt le is mondtam róla. És akkor láss csodát, egy nap sms érkezik, hogy hozza a futár. Meghozta. Az "L" méretű ágy még Jacknek is kicsi :D
De hát "ajándék" lónak ne nézd a fogát, nem igaz? Mindenesetre a netes rendelések a jövőben megint szünetelnek. Kíváncsi vagyok, legközelebb mivel tudnak átverni?

Tápfutár - CIBAU halas táp és ajándék fekhely

Hétköznapok

Megszakítva a könyves kihívás posztjait, egyszerűen muszáj megosztanom Veletek egy néhány napja történt esetet. Aki ismer, tudja, hogy kutyás vagyok, kutyás a lelkem és mélyen át tudok érezni, minden velük kapcsolatos eseményt. Van egy kedves ismerős, aki olyan szerencsés, hogy szépséges goldene terápiás kutyaként teljesít szolgálatot. Egy fárasztó nap után a villamoson hazafelé utazva történt az eset. Elöljáróban csak annyit, hogy a golden retriever szinte kihívja maga "ellen" a sorsot, mert olyan barátságos és szép, hogy gyerek, felnőtt önkéntelenül simogatni szeretné. Itt most köteteket lehetne írni arról, hogy hogyan viselkedjünk idegen kutyákkal (attól függetlenül, hogy micsoda tündérnek látszanak esetleg, esetleg vérmes fenevadnak), de azt hiszem, annyi bárki számára világos, hogy nem nyúlkálunk hozzájuk kérdés nélkül. Ha a gazdája megengedi, akkor is óvatosan. A segítő kutyák ráadásul mások. Egyrészt világosan látszik rajtuk, hogy ők dolgoznak (igen, még hazafelé is, hiszen ott és akkor is gyakorolnak nyugodtságot, gazdára koncentráltságot), mert megkülönböztető jelzéssel látják el őket. Például egy vakvezető kutyát sem lehet simogatni, neki az a feladata, hogy a külvilágot kizárva csak a gazdájára figyeljen.

Szóval, párosunk a villamoson utazott, amikor egy fickó a kutyához nyúlt és simogatni kezdte. Ez önmagában elég neveletlen dolog, bármennyire is jó szándék vezérli. A gazda udvariasan megkérte, hogy ne tegye. A válasz egy grimasz volt és azt hitte, ennyivel le is tudták a találkozást. De amitől az ész megáll és az én harci kedvem is azonnal szárba szökkent, az a folytatás.
A Széll Kálmán téren készültek leszállni a kutyával, s bár ez egy régi típusú szerelvény, a kutya ügyesen lépcsőzik. Persze, a peron akár vizes is lehet, csúszós, gyalogosként nekem is volt alkalmam már ezzel találkozni. A kutyus mellső lábai már a peronon voltak, amikor sértett hősünk hátulról egyenesen fogalmazva seggbe rúgta szegény párát. Ettől ő leszánkázott a lépcsőn és hátsó lábai becsúsztak a szerelvény és a peron közé. Nyilván megütötte, megijedt, valósággal felsikított. Gazdája első dolga volt kiszabadítani, mielőtt a szerelvény tovább indul és valami borzasztó történik. Eközben két fiatal megpróbálta visszatartani a rugdosóst, de hát nem tudták ott tartani, az illető - nyilván elégedetten - távozott a 6-os villamos irányába. Talán a rendőrségnek megadott részletes személyleírás és a helyszíni kamerák felvételei segítenek majd a kézre kerítésében, de a lényeg: a kutya már jól van, már a jobb hátsó lábát is tudja használni, ami első pillanatra úgy tűnt, talán komolyabb baja lett. És azóta is szeretettel segít a rászorulókon. Mert ő kutya, az ember legjobb barátja. Az "embert" meg inkább nem minősítem. De téved, ha úgy érzi, hogy elegáns elégtételt vett a visszautasításért.
Az utóbbi időben már félek kinyitni a Facebookot, mert számtalan, védtelen állatok ellen elkövetett embertelen tettről tudósítanak. Ez csak egy "enyhébb" változata volt, de tényleg csak a gazda azonnali segítségén múlt, hogy a dolog nem végződött sokkal rosszabbul. Emberek! Ennyire frusztráltak vagyunk? Legközelebb egy gyereket lökünk le, vagy egy idős embert? Valakit, aki kisebb, gyengébb, védtelenebb? Aki szőke, aki barna, aki fekete? Komolyan attól lesz jobb napunk, ha a máséba belerondíthatunk?

Luna! Remélem hamar elfelejted, hogy az ember így viselkedik veled, miközben te egész barátságos lényeddel a gyógyulásán fáradozol. Tudod, én hiszek benne, hogy a többség jó, érdemes a segítségedre.

A nagy könyves kihívás 8. Ken Follett: A katedrális

Ez a könyv, sőt, ez a sorozat etalon. Nem könnyen olvasható, néha kifejezetten nehézkes, máskor már-már túlságosan gördülékeny. Vér, ármány, szerelem, zsarnokság, hűség és árulás, minden, amit Ken Follett 12. századi Angliája megmutat magából. Olvasás közben kicsit olyan érzése van az embernek, nincs új a nap alatt, a 21. századi emberek mozgatórugói ugyanezek. De hát nyilván nem véletlen, hogy a regény több mint egy millió példányban kelt el, megfilmesítették. Mostanában egy 18. századi skót történet köt le, de tulajdonképpen egész életemben szerettem a kosztümös filmeket, történeteket. Nekem személy szerint túl brutális a korai (sőt, igazság szerint a késői is) középkor, de azért próbálom levetkőzni az újkori széplelkemet és beleképzelni magam a modernkori vívmányoktól teljesen mentes világba. Ha a sors úgy hozná (és túl sokat simogatnék Szent Iván éjjelén egy kőkör közepén ágaskodó sziklát), és visszarepülnék a múltba, hát, nem biztos, hogy megállnám a helyem a kihívások során. (Biztos, hogy nem!) Ilyen alapállásból kicsit hátborzongató a kötet némely részlete. Ken Follettnek elhiszem, hogy nem csak a korunkra jellemző hatásvadász jelenetek ezek, hanem apró igazság-morzsák egy korból, amit nem ismerünk, nem értünk, ami megijeszt és elvarázsol.

Számomra ez egy régi adósság törlesztése. Évekkel ezelőtt kaptam kölcsön az első kötetet, hogy aztán olvasatlanul adjam vissza. Tavaly pedig éltem egy szülinapi felajánlással és a teljes sorozatot kértem és kaptam meg. De ... nem estem neki azonnal az olvasásnak, mert Ken Follett Katedrálisa mellett még sokan várják, hogy végre sorra kerüljenek. Úgy tűnik, az idei év lesz a betűfalás éve.

A nagy könyves kihívás 7. - Robert Harris: Konklávé

A pápa halála után a Sixtus-kápolnában 118 bíboros gyűlik össze a világ minden tájáról, hogy részt vegyenek a titkos pápaválasztáson. Ambícióik vannak. Egymás riválisai. A következő hetvenkét órában eldől, ki lesz a katolikus egyház új vezetője.
Dan Brown óta, vagy akár az Ifjú pápa c. HBO sorozat óta képileg is pontosan magunk elé képzelhetjük ezt a zárt világot, amely éppen olyan emberi és gyarló, mint egy nagyvállalati vezetőségi ülés. Már ismerős kifejezések (Sede vacante) és rituálék köszönnek vissza a lapokról (amikor a pápa halálakor összetörik a Szentatya gyűrűjét). Amikor pedig a hosszadalmas tanácskozás után felszáll a fehér füst, jelzésül, hogy az új pápát sikerült megválasztaniuk, olyan titokra derül fény, ame4ly alapjaiban rengetheti meg a Vatikánt. Ha kiderül. Ha a világ tudomást szerezne róla. Ha a bíborosok tudomást szereznének róla. De a titkok végül is Isten kezében vannak a legjobb helyen.

Ismét egy Válogatás könyvben megjelent történet. Aki nem ismerné a Reader's Digest sorozatát, vagy idegenkedne a "megcsonkított" regényektől, annak megnyugtatásul elmondom, hogy nem egy regénnyel jártam úgy, hogy előbb olvastam az eredeti kiadást (pl. a Suttogó), utána kíváncsiságból a rövidített változatot is és bármilyen figyelmesen olvastam, nem vettem észre, milyen részektől szabadították meg a teljes szöveget. Mintha csak egy kicsit feszesebbre vették volna, minden benne volt, mégis 4 regény belefér a kb. 580 oldalba (lehelet vékony lapokon).

A nagy könyves kihívás 6. Ann Cleeves: Állóvíz

Nos, Ann Cleeves: Állóvíz c. története szerencsére egy négy regényt  magába foglaló kötet része volt. A fülszöveg alapján persze vonzó történet, ami olvasás közben úgy veszti el a vonzerejét, mint Meg Ryan a sokadik plasztikai beavatkozás után. Egy érdekes ötlet, érdekes helyszín (Shetland - Skóciától északra), az első gyilkosságnak meglehetősen misztikus időjárás, gyanús és még gyanúsabb alakok a sziget lakói között. Aztán elkezdődik a keverés-kavarás, amire az ég adta világon semmi szükség nincs, hogy a jól induló krimi ellaposodjon és a tényfeltáró újságíróból egy rosszul összeeszkábált zsaroló legyen. Egy olyan szerelmi történettel zsaroló, amiben tulajdonképpen semmi zsarolási potenciál nincs. És mégis emiatt hal meg két ember, és majdnem egy harmadik is. Csalódás!

Mivel magyar borító nincs, csak a Válogatás legrissebb kötetének négyes borítója, ami még fent sincs a goole-képkeresőben, így az eredetit teszem ide illusztrációnak.

A nagy könyves kihívás 5. - Sharon Bolton: Egyikünk hazudik

Ha lenne bajszom, az alatt somolyognék, hogy az amúgy is csekély látogatói számmal "dicsekvő" blog olvasói körét a könyves posztokkal végképp sikerült padlóra vinnem. Nem baj, csak valahol mégis meglepő. Lehet, hogy az erősen spoileres írásokkal van a baj, de az is lehet, hogy csak simán érdektelenek ezek az írások.

Ez egyébként nem könyvajánló! Még csak nem is könyves kritika. Egyszerűen csak szerény vélemény, vagy még inkább az olvasás közben rám törő gondolatok megfogalmazása. Jól vagy rosszul, ebbe most ne menjünk bele. Úgy tűnik, a 2019-es év megint az "íráskényszer" éve lesz :D

Legújabb áldozatom - hogy stílszerűek legyünk - Sharon Bolton: Egyikünk hazudik c. kötete.

A hátoldali ajánló szerint Hannibal Lecter óta nem volt ilyen zseniális sorozatgyilkos/Sokkolóan okos/Levegőt sem kapsz a végső fordulatig etc.
Na, én azért ennyire nem ragadtatnám el magam. Olvasmányos, ennyit bizton állíthatok az első tíz, sőt 230 oldal után is. De utálom! Egész egyszerűen azért, mert senki nem írhat le ilyet, hogy az áldozat a maga 84 kilójával KÖVÉR! Sorozatgyilkosunk ugyanis a túlsúlyos nőkre specializálja magát. Erről a szerencsétlenről sem tudjuk, hogy alacsony-e vagy mekkora a konfekció mérete amúgy (jó, erről szó esik a regény közepe felé két sorban), hurkák övezik-e a derekát, sátorlapba öltözik-e... csak annyit, hogy 84 kilóval kövér. Ezt a magam 88 kilója nevében is kikérem az egész női nem nevében!

Oké, értem én, főleg a kötet végére érve, hogy ez miért fontos. De 84 kiló nem feltétlenül jelenti azt, hogy egy nő szétfolyósan kövér. Punktum!
Azt írtam, olvasmányos. Ez igaz. Jó mondatok, lendületes szövegfűzés, helyenként szép leírások szerepelnek benne. Ha csak a stílust nézem, tetszik. De! Ugyanakkor vontatott, széttördelt. Értem persze, hogy egy bomlott elme működése is valami ilyesmi lehet, de az olvasó egy idő után megelégeli, hogy amikor már-már úgy érzi, valami rejtélyes kicsengése kezd lenni az ügynek, akkor a szerző simán témát vált és hamar feledteti a korábbi izgalmas perceket.
Összességében a 480 oldal max. 250 oldalban egy lendületes regény lehetett volna. Még akkor is, ha valahol a 360. oldal tájékán én már sejtem a megoldást, legalábbis annak egy változatát. A szerkesztő - ha volt - néhány vágási pontot újra gondoltathatott volna a szerzővel. Zavaró volt a túl sok szereplő felvonultatása, akik látszólag nem sokat tesznek hozzá a történethez. Ahogy a bűnügy egyik tanújának vallomását a bíró jellemzi: "szószátyárkodás". A végső megoldáshoz talán szükséges az általuk képviselt még oly rövidke szál felemlegetése, de el tudnék képzelni egy sokkal feszesebb történetvezetést is. Mint mondtam, a 360. oldal tájékán az olvasó - hacsak nem figyelmetlenül lapozta át a korábbi oldalakat - már sejtheti a megoldást, amely végül újabb 100 oldallal később, az utolsó öt oldalon érkezik meg. Ezzel csak az a baj, hogy a Nagy Megoldás, számomra egy cseppet erőltetett. Persze, lehet az olvasó szájába rágni, de azért mégis lehangoló, amikor az utolsó öt oldalon minden korábbi teóriának ellentmondó megoldás születik. Nem, ez nem bombasztikus befejezés, hanem egy - talán nem logikátlan - de mindenképpen erőltetett lezárása egy amúgy jó történetnek. Egy jó forgatókönyvíró és rendező egészen helyre filmecskét hozhatna össze belőle. Akit az első oldaltól kezdve a Gonosznak tartunk, természetesen jó fiú. Vagy ha az nem is, de ebben a helyzetben mégis csak ártatlan. Aki a női főhős, már az első öt oldalon sem ragad meg engem, simán érzem, hogy lóg egy deszkája, bár a végkövetkeztetést talán nem vontam volna le ilyen korán. Neki kéne drukkolnom, de komolyan mondom, hogy kezdettől nem tudok. Az egész figura beteges. Akinek látszólag lóg egy deszkája, az beépített ember. Ehhez képest elég tudathasadásos figuraként van jelen a regény egészében. Utólag belegondolva, a bűnös leleplezése után válhat csak világossá, hogy ennek ugyebár jelentősége kellett (volna) legyen végig. A jó rendőr pedig minden korábbi próbálkozás ellenére jó rendőr marad, bárhogy próbálják is különféle alakok besározni.
Azt pedig az utolsó öt oldal végképp nem magyarázza meg - hiába nevezi meg a valódi gyilkos személyét -, hogy az illető miért éppen azt az embert akarja életfogytiglani börtönbüntetésre kárhoztatni, aki valamikor a múltban szerette őt. Akik pedig - ha nem is személy szerint ellene, de a túlsúlyos nők ellen vétettek, megússzák egy erőtlen ijesztgetéssel.

A nagy könyves kihívás 4. - Nemere István: Új Titkok könyve

Már nem emlékszem, miért éreztem égető szükségét, hogy ezt a könyvet megszerezzem. 1987-es kiadás, ráadásul az Eszperanto Szövetség kiadványa, sejthettem volna... Na, mindegy is. Legyünk nyitottak!

Nemere István: Új Titkok könyve
Nem a titkok voltak újak, csak egy korábbi kötet folytatása. Első reakcióként majdnem félredobtam a 10. oldal táján. Nem vagyok UFO hívő, még az ilyen témájú filmek sem igazán hoznak lázba, sőt az 51-es körzet rejtélye sem okoz álmatlan éjszakákat. Talán csak azért küzdöttem át magam az első fejezeten, mert a múltkori kötet is olyan szkeptikusan fogalmazott a témával kapcsolatban, meg hát volt itt még néhány oldal, ami esetleg érdekes lehet.
Szóval, próbáltam nyitottan fogadni a témát, nem nagyon sikerült. Nem hozott lázba egyetlen tudományos/áltudományos magyarázat sem a "megmagyarázhatatlan" jelenségekkel kapcsolatban.

A második fejezet, a Glozel-i lelet rejtélye már sokkal érdekes volt. Talán azért, mert még sosem hallottam róluk. A rövid lényege, hogy Franciaországban egy paraszt szántás közben érdekes leletekre bukkant 1925-ben. Az ismert történelem előtti időkre tették az eredetüket, de tudományos körökben valamilyen oknál fogva sokan szerették volna kétségbe vonni a hitelességüket. Úgy tudjuk, az írást a föníciaiaknak köszönhetjük mintegy 3500 éve. A leletek szerint erős tévedésben vagyunk, mert 15 ezer évre számolják a korukat. És az azóta eltelt évtizedekben a tudományos vizsgálatok fejlődése nem cáfolta, sőt, megerősítette ezt. Ettől függetlenül továbbra sem tudunk semmit arról a korról, amikorból származnak. Gondoljunk bele, az egyiptomiak előtti korszakról beszélünk jócskán. Persze, hozzáolvastam kicsit a neten, merthogy rovásírás, szarvas motívumok szerepelnek a vésett köveken, csontokon, agyagtáblákon. Innen már csak egy lépés volt a következtetés, hogy a hun-magyar lenne a világ ősnyelve. Nyelvészként nyilván több ismerettel bírnék a témában, de hát nem vagyok az, úgyhogy nem is foglalnék állást, de ez legalább érdekes volt.

A harmadik fejezetben a Rudolf trónörökös öngyilkosságát övező titok kerül boncolgatásra. A Mayerling-i titok, melynek úgy tűnik, Vetsera Mária nem annyira résztvevője, mint inkább áldozata volt, rengeteg kérdést felvet. Politikai gyilkosság, öngyilkosság, féltékenységből elkövetett gyilkosság, tiltott magzatelhajtás eltussolása, megrendezett halál... Meglepően sokféle variációra kering a témáról, és ahogy az lenni szokott, egyik hihetőbb, mint a másik. Az mindenesetre biztos, hogy még a Hanbsburg család is mindent elkövetett, hogy "tények" soha ne láthassanak napvilágot az esettel kapcsolatban. A szálak messzire vezetnek, például egy törökországi lengyel falucskába (már önmagában érdekes), ahol egy titokzatos férfi a császár halála alkalmából misét mondatott és apjaként siratta.

A kötetben szó esik még rejtélyes eltűnésekről, egy belga bankárról, aki Angliában repülőre szállt, de Franciaországban leszállva már nem volt a gépen. Vagy Glenn Millerről, a híres zenészről, aki szintén egy kérdések sorát felvető repülés alatt tűnt el, hasonlóan Leslie Howardhoz, az amerikai filmsztárhoz, akivel kapcsolatban azért felmerült, hogy köze lehetett a brit kémszolgálathoz.
Gömbvillámok okozta rejtélyes halálok, amelyek magyarázattal szolgálhatnak akár kísértetjelenségekre, spontán égésekre, de akár UFO-kutatással kapcsolatos kérdésekre is?
Jósok és jóslatok, köztük az olasz Germana Grosso, aki a Kennedy elnök elleni merényletre is figyelmeztetett, de nem vették komolyan.
És Leonardo da Vinci! Ki volt ő? Vitathatlan zseni, de ennél sokkal több. Hogyan volt képes a korát és a műszaki haladást messze megelőzően papírra vetni találmányokat, amelyeket majd sok száz évvel később "találnak fel". Csak néhány a talán kevésbé ismertek közül: keszonkamra, torpedó, szemüveg, távcső, szaunás fürdőszoba, gőzerő felhasználása, zsiliprendszer, de tud légellenállásról, súrlódásról, a majom és az ember közti hasonlóságról... a sor szinte végeláthatatlan. Rendben, hogy zseni. Akár jósnak is nevezhetjük. De ennyiféle téren??? Ha van UFO, akkor ő biztosan az :D

A kötetben még szó esik parapszicholgusokról, bűvészekről és persze az eszperantóról. Azt kell mondjam, az UFO-k mellett ezek a legérdektelenebb sorok.

A nagy könyves kihívás 3. - Glenn Cooper: Lelkek könyve

Na, nem lesz ez mindig így, hogy szinte naponta falok fel egy könyvet, de Glenn Cooper: Lelkek könyve c. kötete rabul ejtett, aztán olyan pörgésbe csapott át, hogy amolyan "letehetetlen" jelzőt harcolt ki magának. Őszintén szólva már filmként forgott előttem a történet és számomra ez az egyik legfontosabb az olvasmányaimmal kapcsolatban. Ha valami megragad, akkor nálam már csattan is a csapó.

Mindig is halvány irigység fogott el filmeket, dokumentumfilmeket nézve, ahol a tudósok, vagy akár csak önjelölt kincsvadászok remegő kézzel nyúltak valami frissen fellelt régiség után és tudásuk feneketlen kútjából azonnal kimerték az adott tárgyhoz kapcsolódó ismeretanyagot. Milyen mámorító lehet a tudásnak ezen a szintjén létezni, régi ismerősként üdvözölni valamit, amire a köznép csak szájtátva bámul. Ez a könyv is egy ilyen képpel indít. Egy réges régi könyv kerül elő Anglia egyik ősi kúriájából, benne sok ezernyi név, születések és halálok időpontjai. Vajon mi lehet? Annyi bizonyos, hogy nem hétköznapi lehet.Tulajdonosai pár száz, esetleg ezernyi fontról álmodoznak, amellyel otthonuk felújításának egy morzsáját szeretnék finanszírozni.

Innentől az olvasás közben papírra vetett gondolataim következnek, mert egész egyszerűen nem bíztam benne, hogy a végén képes leszek összefoglalóan írni a történetről.
Tehát adott egy könyv, amely kikerülve biztonságos rejtekéből a legmagasabb szinteken kelt érdeklődést. Mielőtt választ kaphatnánk arra a kérdésre, hogy egyáltalán mi ez a tárgy, új helyre, új szereplőkhöz kalauzol a történet. Egy idejekorán nyugalmazott FBI ügynök a kisgyerekes apák életét készül felfedezni, amikor titokzatos telefonáló kéri a segítségét. Nem tud ellenállni a kihívásnak, és ezzel hamarosan krimibe hajlik a történet. Ami pedig látszólag bűnügy, hamarosan nemzetbiztonsági üggyé növi ki magát. Említésre kerül a híres-hírhedt 51-es körzet, mint ennek a könyvnek (és társainak) az elleplezésére megalkotott szemfényvesztés. De akkor miről is van szó?

Valóságos időutazás veszi kezdetét, melyben ősi, egyedülálló kötetek világa tárul fel apránként, mindig egy-egy újabb rétegét lehámozva a Nagy Titoknak. És a Könyv után immár versenyfutás kezdődik titokzatos résztvevőkkel.
Helyenként átitatja a szöveget a történelem levegője, máskor kifejezetten laza megfogalmazás csal mosolyt az olvasó arcára: "Elég komoly jövedelmek vannak ebben a városban, gondolta Frazier, ha olyan könyveket nyomnak fel több ezer fontra, amilyeneket ő egy billegő asztal lába alá sem tenne támasztéknak."

Hogyan került Shakespeare ebbe a kalandba? Mindegy is! Kulcsszerepet kap, mint ahogy a vidéki Anglia kissé avítt arisztokrata közege is. New Yorkból, Nevadából, Londonba, onnan Cantwell Hallba vezetnek a szálak, majd vissza az Államokba. Izgalmas utazás. És persze a rejtély megoldásához mi más is adná meg a segítséget, ha nem két velencei ezüsttel futtatott gyertyatartó a 14. századból. Imádom!
A Nevek Rendjének története egyszerre izgalmas, megrázó, elképesztő és elborzasztó. Shakespeare mellett felbukkan a történetben Kálvin  János és Nostradamus is.

Hányszor jövendölték már meg a világ végét? Ez a történet 2027. február 9-re teszi. De addig a politika piszkos játszmái még megerősítést várnak néhány jövőbeli tervükhöz a Könyvtől. Mindenáron el akarják titkolni a létezését, hogy ezzel egyedüliként befolyásolhassák a világ történéseit. Persze, happy end a vége. A főhős győzedelmeskedik, az igazság nyilvánosságot kap, pánik helyett pedig a világ inkább önnön megmentésére fordítja energiáit, nem titkos, pusztító összeesküvésekre.

Tetszett! Ezek után biztosan megszerzem a szerző Holtak könyve c. kötetét is.

A nagy könyves kihívás 2. - Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás

Te hogyan vásárolsz könyvet?
Amióta aranyárban árulják, már kicsit visszafogottabb vagyok. Vannak kedvenc szerzők, akiktől az aktuális újdonságot egyszerűen muszáj, vannak a másoktól kölcsönkapott és megragadó történetek, amiknek itthon a helyük, és vannak a különleges alkalmak, amikor lehetetlen ellenállni. Regina O'Melveny: Téboly és gyógyulás című kötete így került a birtokomba. Képzeld magad elé a helyzetet... Bemész egy könyvraktárba és azonnal rabul ejt a könyvek végeláthatatlan tömege, a semmihez sem hasonlítható papír és nyomdafesték illat, amely minden érintetlen könyv sajátja. Máris vágyakozol, pedig még fogalmad sincs, találsz-e valami kedvedre valót, de az mégis csak képtelenség, hogy ebből a töméntelen mennyiségből ne legyen néhány igazán neked való. Megpillantod a borítót... esélyes. Megfordítod és elveszel. Velence, a Salute, a Canal Grande... a fülszövegben Skóciát is megemlíti. Mindegy ki a szerző, mindegy, mi a téma, ez kell! A listán -80 % kedvezményt jelöl... ó, hát ez a hülyének is, hát még nekem...! :D

Nos, a Prológus megfogott:
"...vártam, hogy az életem befusson, mint valamelyik kikötni készülő nagy hajó, és széles vitorláit a gondviselés szele dagassza. ... Áttetsző lettem, mint az ablak, amelyen kinéztem, még a magam számára is veszélyesen láthatatlan. Akkor értettem meg, hogy vagy mozgásba lendítem az életem, vagy eltűnök a semmibe." - jó lesz ez!

Az 1. fejezet első mondata azonban azonnal kiakaszt. "A külföldi bélyegekből meg a leveleket beburkoló papírlapot tarkító, különféle kézírással és más-más nyelven leírt betűkből láttam, hogy apám mostani levele, mint ismeretlennek címzett küldemény, nagyon sok várost bejárt, mire célba ért."
Nyilván szakmai ártalom belekötnöm, de akkor is marhaság, hogy 1590-ben postabélyegekről, postai szolgáltatásokról írjon. A bélyegekről csak annyit, hogy a világ első hivatalos postabélyege csak 1840-ben jelent meg, a Black Penny Angliában. Jó, talán nevezhetjük postai szolgáltatásnak a 16. század futárszolgálatait, amelyek ekkorra már a magán levelezések számára is elérhetőek lettek, nemcsak a közigazgatás levelezése számára. De hogy nem volt címzett-követés, arra azért a nagyesküt akár itt is letenném.

Főhősnőnk, a velencei fiatal nő, Gabriella, aki apja mellett elsajátította a kor orvostudományának néhány fogását, mai olvasó számára kicsit nevetséges módjait a lelki panaszok kezelésének. Az apa tíz évvel ezelőtt elutazott, legutóbbi levelében pedig közli is, hogy nem is kíván visszatérni. Erre lánya a keresésére indul. Szó esik a családban örökletes elmebajról is, szeretetlen feleség-férj kapcsolatról, de ez a hajadon lány az öreg szolgálóval és annak férjével mégis útnak indul. Hogy majd útközben orvoslással keresi meg az utazás költségeit. A 16. században! Eszednél vagy Margiiiit?  Amikor a velencei orvostársaság éppen most vetett ki megtűrt tagjai közül, mert mentorod (édesapád) évek óta nem felügyeli a munkádat. De jó, valamiről szólnia kell a könyvnek, utazzanak.

Ez az utazás a maga módján elképesztő. A fiatal nő, a szolgáló és annak férje öszvérek hátán járják be Európát. Orvosokhoz tartanak, akikkel a papa levelezett, talán találkozott is. Nyomait keresik, miközben boszorkányperek elől menekülnek, férfi ruhát húznak. Orvoslásról, pénzkeresetről végül is szó sincs, mégis rendre van pénzük mindenre, bár balesetet szenvednek, javaik nagy része elvész. Ezek az orvosok pedig egyenrangú félként kezelik Gabriellát, tudományos kérdésekről beszélgetnek vele. Ez azért furcsa, mert Velencei orvosai egy emberként fordítottak hátat neki és tiltották el amúgy áldásos tevékenységétől, amivel elsősorban nőket kezelt. Európa orvosai nem hiszem, hogy ennyivel haladóbbak lettek volna. Egyikük elviszi egy boncolásra is, ahol a lány rettegve ismeri fel a hullában az előző városban megismert kedves fiatal férfit, aki talán követte őt, hogy aztán ruhátlanul találják egy sötét sikátor mélyén, holtan. Skóciába érve újra megérinti őt a szerelem. Életének eddig egyetlen romantikus élménye, Mauró, halott szerelmese még Velencéből. Kettejük kapcsolatát valóban szépen fogalmazza meg:
"Megtanultam bánata kontúrjait az enyhén csapott vállában, bár a munkája iránti becsvágyában nagyon is ki tudta húzni magát. Értelmes zöld szeme mindig engem kutatott, de nemcsak a ruganyos, lágy formákat kereste, hanem azt is, amit én nem láthattam magamban. Nekem ajándékozta őket, mintha a vaknak adná vissza a látást." Hát nem csodálatos? Ez a szerelem egyszerinek és megismételhetetlennek tűnik mindaddig, amíg el nem jut Skóciába, ahol a vörös hajú dr. Hamish meghódítja őt az egyetemi könyvtár magányában. Nem írja le, mi történik közöttük, csak sok-sok oldallal később tudjuk meg, hogy egy új élet rebben a szíve alatt. Kis hamis Hamish... tudnak valamit ezek a vörös hajú skót férfiak ;)

Utazásuk alatt elveszíti hű szolgálója férjét egy medvetámadásban, végül Marokkó felé veszi az irányt, miután szolgálóját is visszaküldi Velencébe. Marokkó pedig a végállomás. rátalál az apjára és szomorúan kell beismerje, végig ezt a végkifejletet várta. Az apja - talán családi örökségként - elborult aggyal, állati szintre süllyedve tengődik. Mintha csak arra várt volna, hogy a lánya rátaláljon, hamarosan feladja az élethez való ragaszkodás utolsó kis szikráját is. Gabriella pedig belenyugszik az élet kínálta megoldásba, végre el tudja engedni az apját és vissza tudja fogadni Hamisht, aki távolról, de követte őt, várva, hogy a lány is felismerje, az ő életük összefonódott.
A könyv utolsó néhány lapján már-már idillikus a befejezés. Lányuk születik, aki az állatok gyógyításának különleges képességével bír már gyerekként is. Hamish és családja Velence elismert polgáraiként éli életét, Gabriellát visszafogadja a Céh, férje az egyetemen taníthat külföldiként.

Összességében egy viszonylag könnyen olvasható - helyenként latinnal, orvosi szakzsargonnal, gyógynövények felhasználásának felsorolásával, mai szemmel talán ijesztő és kissé nevetséges javallatokkal fűszerezett írás. Kicsit olyan érzése van az embernek, mintha a szerző a modern kori női akarattal és lehetőségekkel képzelné el az egész történetet, figyelmen kívül hagyva a 16. század férfi egyeduralmának keménységét, kikerülhetetlenségét a vallásban, a tudományokban. Ettől számomra picit hiteltelen, de hát fikció...

A nagy könyves kihívás 1. Amy Sue Nathan: A jó szomszéd

Elsőként Amy Sue Nathan: A jó szomszéd c. könyvét szeretném bemutatni.

A fülszöveg a következő volt, ennek alapján volt egy elképzelésem, miről szólhat:
"Na, milyen érzés, ha nem ismered azokat az embereket, akiket a gyereked ismer? Ezt akartam megkérdezni tőle. Mert én már tudtam a választ. Olyan érzés, mintha kívülálló lennél a saját gyereked életében, és nem tudod a belépéshez szükséges jelszót. Bármilyen szörnyű érzés lehetett ez most Bruce-nak, mégis örültem, hogy végre ő is átéli."

Mire is gondoltam? Kamaszkori, de akár fiatal felnőtt kori problémákra, egy anya gyötrelmeire, aki nem tud megnyugtató válaszokat kapni a gyermekével kapcsolatban.
Nos, a történet egészen másról szól. Adott egy mindjárt 40 éves asszony, Izzy, akit fiatal szeretője kedvéért elhagyott a férje. Gyermekük, Noah még éppen abban a korban van, amikor a különélésük szinte fel sem tűnik a korábban is elfoglalt apuka állandósuló hiányával. És a mama barátai előtt egyszer csak szinte szégyellni kezdi, amiért nincs társa a mindennapokban. Így hát kitalál magának egyet. Ráadásul ezzel a kitalált baráttal a történeteiben egy roppant sikeres kapcsolati tanácsadó internetes fórumot is vezet. Idővel azonban nyomasztani kezdi a sok hazugság, ráadásul a blog olyan népszerű lesz, hogy minden közeli ismerőse  áradozik róla neki. Egy idő után vesz egy nagy levegőt és bevallja, hogy Mac sosem létezett, mint ahogy a vele kapcsolatos történetek sem. Ebből pedig nagy botrány lesz. Ezt a részét egyébként nem is nagyon értettem. Miért? Az olvasók jól szórakoztak, megosztották vele a saját gondjaikat és úgy érezték, segítséget kaptak tőle. Mit számít itt Mac létező vagy nem létező személye? De végül is ez a nagy kitárulkozás, vallomás ezer éves barátságot tesz tönkre, születőben lévő kapcsolatot vág el a révbeérés előtt. Hogy aztán néhány hónap elmúltával mindenki újra értékelje a történteket, a barátok kibéküljenek és a szerelem beteljesedjen. Mindeközben a hűtlen férj visszatér a városba, rendes apává akar válni, de semmit nem tudunk meg a mögöttes okokról, csak jelzésértékűen értesülünk róla, hogy a barátnő is elmaradt valahol útközben. Ja, és a jó szomszéd ... egy idős hölgy, aki sok segítséget jelent Izzynek, akivel egyedüliként őszinte tud lenni és akit a gyerekei egy idősek otthonába küldenek gondoskodásuk jeleként. És akiről kiderül, hogy van egy titka, egy lányanyaként megszült és örökbe adott lánya, aki mára már hetves éves. Éppen ideje hát felkutatni.

Összességében sikítani tudtam volna a könyv végén. Egy dolog vigasztal, hogy nem önálló kötetként vettem meg. Ebben az esetben talán nem is véletlen, hogy nem találtam magyar kiadást, csak a Reader's Digest Válogatás kötetének egyik részleteként bukkant fel.

A szerző egyébként ún. "női regényként" jellemzi művét. Milyenek a női regények? Szerinte olyan írások, amelyek a nők érzelmi életére fokuszálnak. Nem romantikus történetek, hiszen az egy másik műfaj, nem is könnyed olvasmányok, bár mindkét kategóriából átvesz bizonyos elemeket. Főszereplője valamilyen cél elérésére törekszik, s ezzel önmagát menti meg.

Hm... a véleményem: nem túl jó kezdés egy éves sorozathoz, de talán felfoghatom úgy is, innen már csak felfelé vezethet az út :) 5/2

Néhány szubjektív vélemény az irodalomról, szavakról, írásokról...

Hóesés, nyugalom, kényeztető hétvégi reggeli, a második kávét követő kényszeres szörfözés a neten. Az ismerősök időtöltése és az ismeretlenek bájos kutyusai kipipálva, takarítani sötét van. Barátosné üzenetet küld. Háborog, mert belefutott egy írásba a mai irodalomról, akarom mondani Irodalomról. Így nagy betűvel, nem az a fajta szórakoztató betűvetés, amire a fárasztó napok után félálomban még ráveszi magát az ember lánya, hanem mély gondolatok, velőig megrázó katarzisok, megfejtésre váró hasonlatok, zsigeri gondolkodáskényszer. Vagy sznobság. Attól függ, kinek a kezében rebbennek meg a papírlapok (vagy az e-olvasó). A posztban egy mondat, ami előbb őt késztette üzenetírásra, aztán engem húzött fel. Találva érezzük magunkat? Lehet. De az is lehet, hogy csak valami nagyképű bölcsész múlatta az időt a sorok megírásával.

"Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését.... Hát akkor lehet, hogy X (most ne személyeskedjünk :D ) is azért számít magas irodalomnak, mert kurvára nem lehet érteni, mit ír. A végén meg, hogy a cikkíró lefejelné Móra Ferencet... azért több alázatot...."

csakazolvassa.hu

 Pihent aggyal ülök a háborgó üzenet felett és önkéntelenül is megnyitom a linket, pedig tudom, hogy mint oly sokszor már, most is valószínűleg azonos véleményen leszünk. Minek is húznám fel magam már korán reggel, amikor odakint éppen hófehér álruhát ölt a táj és hamarosan nekivágunk az erdőnek a kutyákkal. De mazochista aki vagyok, olvasom a lelkes sorokat és vitatkozom. Fogalmam sincs, mit értsek az olyan "követelményeken", miszerint újít, formateremtő, trükkös, elvarázsolt. Azzal már inkább tudok mit kezdeni, hogy elvont, meghökkentő mondatok, gazdag árnyalatok. Közös ismerősünk valóban tud ilyeneket, néha ugyan túlságosan is lila ködbe borítva a lényeget, de többnyire tényleg meg tudja ragadni egy hely, egy alkalom lényegét a nyakatekert hasonlataival. Viszont ... amit én rohadtul nem várok egy könyvélménytől, hogy társadalom bíráló legyen, nyomasztó, sötét téma és az emberi valót tárja fel előttem este 11-kor vagy éppen egy ilyen nyugodt hétvégi délelőttön. Éppen elég nekem az, amit magam körül tapasztalok a hét napjain. Ha ki akarok ebből szakadni, nyilván nem a könyvek lapjain akarom újra élni.

Ha van türelmetek az eredeti blogot megnyitni, ott találkozhattok a nevekkel, amik ma a cikk szerzője szerint a magas irodalmat fémjelzik. Köztük Tompa Andrea. Omerta című regényéről pedig itt olvashattok egy kritikát.

Omerta kritika

Ha ezek után még szentségtörésnek is tűnik, megint Diana Gabaldonnal jövök, mint az utóbbi évek egyik legmeghatározóbb könyvélményével. Igen, ezt a könyvet élmény volt olvasni. Hogy ez az ő érdeme vagy a fordítók, Farkas Veronika és Farkas Jánosé, nem tudom eldönteni. Ehhez olyan szinten kellene beszélnem az angol nyelvet, amit nyilván nem tudok. De a fordítók egy olyan világot tártak fel előttem, amelyben ellazulok, élvezkedem. Nekem a szórakozás nem a fájdalom legmélyebb bugyraiban való vájkálást jelenti. Arra itt vannak a hétköznapok. Egy könyv szórakoztasson, minden másra ott a MasterCard. De a viccet félretéve, ez a könyv úgy tanít, hogy közben a kiváló karakterek egyik kalandból sodródnak a másikba, de ezekből a bonyodalmakból mindig van kiút. Ez a történet nem aláz meg, nem kelt bennem lelkiismeret furdalást. A nyelvi gazdagság, a szép leírások, amelyek valósággal a történet helyszínére varázsolnak időutazóvá, lelkes történésszé, szenvedélyes szerelmessé tesznek. Nem célja, hogy meggyötörjön az emberi gonoszsággal, a reménytelenséggel.

A blog szerzője által tanító célzatú rossz szöveggel (Móra Ferenc: A szánkó) megint csak nem tudok mit kezdeni. Miért baj ez? Móra Ferenc írása a harmadik osztályban tananyag, amikor egy gyermek elméjében még el lehet vetni erkölcsi normák magvait. Mint például pontosan azzal a befejező mondattal, amely miatt a cikk szerzője "le akarja fejelni Mórát". Ahogy Alessia írta: "kicsit több alázatot!" Íme a mondat: "És egyszerre megsajnáltuk a gazdag bíró fiait, akik érzik, hogy milyen jól esik repülni a szánkón, de nem tudják, milyen jól esik jót tenni a szegényekkel." Most próbáljunk elvonatkoztatni a közelmúlt szánkós történetétől, bár elég nehéz, amikor egy fiatal ember ilyen szavakat szájbarágósnak, idejét múltnak bélyegez. Nem értem. Nyilván a koromból (is) adódóan, de nem értem, mi a baj ezzel? Ha az a gyerek is hall ilyet, ne adj Isten, a tanára még el is magyarázza, hogy ez miért szép gondolat, aki otthon csak azt látja, hogyan kell a másikon átlépni, félre söpörni.

Hogy mi a szutyok az irodalomban? Ez megint olyan dolog, hogy kinek van joga ítélkezni ez ügyben? Miért lehet irodalom Spiró György és miért nem volt az soha Berkesi András? Mégis, ha megkérdeznénk bárkit, hányan olvasták ezt vagy azt, hát nem szegény Spiró javára billenne a mérleg. Én megvettem tőle a Feleségverseny című könyvet, mert követni akartam a kor lelki magasságait az irodalomban is, mint ahogy megvettem sok mást is, amit manapság Irodalomnak kiáltanak ki. Személyes vallomásom, ami miatt néhányan talán legkésőbb itt vesznek komolytalannak, hogy Robert Pattinson kapcsán jutottam el Martin Amis-hez, Don DeLillohoz, Michael Houellebecqhez. Ha ez a fiatal srác a forgatási szünetekben ilyen komoly írásokban mélyed el, talán ideje lenne neki is megbocsátani, amiért a jövőjét megalapozandó elvállalta a sápadt vámpírfiú szerepét. Külön posztot megérne, hogy a megbocsátás mennyire késik, pedig a Saga óta legkevesebb féltucat komoly filmet jegyzett, amikről itt Magyarországon legfeljebb a filmfesztiválokon hallunk, a mozikba el sem jutnak, azt gondolva, hogy  a nagyközönség a Marvel-adaptációk mellett úgysem lenne kíváncsi a kritikusok által is vérbeli kalandfilmnek tartott Z, az elveszett városra, vagy a Werner Herzog rendezte Sivatag királynőjére. De még mielőtt eltévednék eredeti háborgásom tárgyától...

felütöttem Michael Houellebecq Elemi részecskék című kötetét és nekikezdtem az olvasásnak. Nem élvezkedtem, kőkeményen igyekeztem kitartani az eltökéltségem mellett, hogy most "ha addig élek is, igazi irodalmat fogok olvasni". Elbuktam. Miért? Hol? Az egyik ilyen veretes mondat kapcsán: "Azt akarom ezzel mondani, hogy ontológiai szempontból alig különbözik egy egyirányú vektortól a Hilbert-féle térben. Ugye, érti, miről beszélek?"  -  Banyek, én nem értem! Mint ahogy nem értette a pap sem, akihez azért ment oda a regénybeli Michael, hogy megköszönje az egyébként nagyon egyszerű szentbeszédet. És nem akarok olyan könyvet olvasni, aminek az utolsó sorai ezek (még ha egyébként igazak, akkor sem): "Egyre kevesebben járnak misére, nagyobb a szexuális szabadság, mint néhány éve, több diszkó nyílik, és egyre többen szednek antidepresszánsokat. Vagyis minden a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik. ... A föld egész felszínén a megfáradt, kimerült, saját magában és a saját történetében kételkedő emberiség jól-rosszul felkészült arra, hogy belépjen az új évezredbe."  Nos, akkor ezerszer inkább Gabaldon, mert ezt itt a mindennapi híradóban is utálom már hallgatni, nézni.

Ja, a szutyok ... nyilván egy Szürke 50 árnyalata az, de akkor mit mondjunk egy Havas Henrik féle "interjúkötetre"? Nyilván a Twilight is az, de ha egyszer olyan átgondoltan viszi végig a történetet és törekszik a pozitív végkicsengésre, boldogságra, a jó és a rossz harcának felvállalására. Rengeteg szutyok van a faces kommentekben, sokszor a hosszú lére eresztett posztokban is, de ha valaki a nyelv szépségeit és szabályait szem előtt tartva ír egy történetet, én a magam részéről nem intézném el annyival, hogy szutyok. És ezt szerintem még Esterházy Péter sem merte volna  így megfogalmazni soha, pedig ő igazi Irodalom. Csak olyanok mernek ilyen lekezelően fogalmazni mások munkáiról, akik maguk még nem sok mindent tettek le az asztalra, de a végzettségük (most ne firtassuk, milyen mélységben értékálló) alapján feljogosítva érzik magukat az ítélkezésre. Pedig nekik kellene a legjobban tudniuk, hogy ítélkezni az olvasók fognak, nem a kritikusok, ugyanis az olvasók fizetnek a könyvért, nem a tiszteletpéldányosok. "Az irodalom szöveg, amelynek intellektuális feladat megfejteni a jelentését..." - de senkinek nincs joga minősíteni azt, aki nem Kossuth-díjas írók, költők műveit olvassa. Volt egy nagyon érdekes kezdeményezés nem is olyan régen a Facen. Ismerősök hívták meg egymást, hogy mindenféle kommentár nélkül mutassák meg kedvenc olvasmányaik hét emlékezetes darabját. Sok volt köztük, amelyik aligha felelt volna meg az Irodalom fogalmának. Mégis, emlékezetessé tette magát Margaret Mitchell és Rejtő Jenő is. Talán azokat a szövegeket nem intellektuális feladat megfejteni, de szórakoztattak, szerették őket, és írónak, betűvetőnek ennél nagyobb elismerés aligha lehet.

Amúgy Peace és ennek kapcsán megszületett az idei évem egyetlen "fogadalma". Nem kőbe vésett, de igyekszem tartani magam hozzá. Stílszerűen ahhoz, hogy ebben az évben hetente egy könyvet el- vagy újraolvasok. Ha kíváncsiak vagytok rá, itt meg is osztom veletek az élményt. Alkalomadtán a csalódást is. Aztán lehet vitatkozni, állok elébe. Nem is vita, csak véleménykülönbség, hiszen éppen az a szép, hogy nem kell mindannyiunknak ugyanaz tetsszen.

Boldog számok

Tudtátok, hogy van ilyen?

Mivel a volt fizika tanárnőm oldalán olvastam a posztot és ott volt ez a link is, hajlamos vagyok úgy tekinteni a dologra, hogy nem totális marhaság.

Boldog számok

Csak egyetlen példát hoznék fel:

1979.01.19. nagy nap volt az életemben/életünkben. Akkor hozott össze minket a jó sorsunk. Upsz, az idén éppen 40 éve! És 1982-ben volt az esküvőnk.

Ha megnézitek a linket, a Boldog számok között ott van az 1, 19, 79, 82. Van még kérdés?

Az év első napja

Azt mondják, csak óvatosan az év első napján, mert amiket ma csinálsz, azzal töltöd majd az egész évedet :)

Nos, akkor ...
-bőgni fogok (mert elutaztak a gyerekek)
-duguláselhárítani fogok (mert a mosogató a mai ebéd után döntött úgy, hogy nem hajlandó több vizet leengedni a torkán)
-szentségelni fogok (mert ezt a herpeszt már nem lehet ép ésszel elviselni)
-mosni fogok (na igen, ezt véletlenül indítottam el :) )
-este is én fogom sétáltatni a kutyát (na nem, ezt azért apus fogja csinálni, ma igazoltan volt távol és nem volt szívem a nagyszülők taxiztatása és a reptéri transzfer után még ezt is a nyakába lőcsölni)
-nagyfiam pénzügyi dolgait (csekkeket) továbbra is intézni (ugyanis arról volt szó, majd mostantól végre ő, de ma éppen kaptam néhány megbízást :) )
Azt hiszem, több bakit nem követtem el, mert a főzés nem számít, az amúgy is benne van a mindennapi rutinban. És akkor még fogadalmakat nem is tettem ;)
Hát, remek évnek nézünk elébe! :D