19. nap

Ma pihenő napot tartok, vagy inkább tartanak nekem. Pihenésre ítéltek. De ha van kedvünk a régi lakóhelyük medencéinél lazítani, akkor szóljunk, mert azt is elintézik, hogy bemehessünk. Azért ez egy csábító ajánlat, mert azt a lakást és főleg, a lakópark medencéit nagyon szerettem. A gyerekeket Tibivel vitték el, utána ő elment egy kicsit vásárolni, most érkezett meg, piheg. Én meg végre utolértem magam az írásban, hogy folyamatosan tehessem fel a blogba. Leiának fel is tűnt, hogy mit csinálok, megmutattam neki a sok betűt, ő meg egy elmeorvos joviális arckifejezésével szinte „megveregette a vállam”, hogy csak csináljam. Ő most elmegy az oviba. De hogy előtte mekkora hisztit vert ki, meg fél éjjel ébren tartotta az anyját, az most nem volt téma. Boszorkány!

Mostanra felfedeztük a yuzu üdítőjét, nagyon finom, főleg hidegen. Más nem is kell a torkomnak, igaz? Sharon reggel egy nagy üveg yuzu zselét nyomott a kezembe, tegnap vette valahol, hogy jó lesz ez a hideg téli napokon teának. Ugyan kritizálom őt is mostanában, de azért tényleg kedves gesztusokra képes.

Yuzu túltengés van. Tibor elment vásárolni és yuzu üdítővel tért haza. Mint a limonádé, hidegen isteni. Úgyhogy most teletöltöm magam életenergiával. Mit mondjak, nagyon rám fér. Közben apának elment a kedve a medencézéstől. Igaz, ma van jó idő. Meg hogy majd az unokákkal. Ők köszönik, hétvégéig óvodában vannak 5-ig, utána már nem opció a medencézés. Hétvégén meg egyrészt mindkettőnek úszás órája lesz, másrészt mi is elrepülünk haza és nem biztos, hogy egy félnapos medencézés után akarok gépre ülni, a vizes holmiról már nem is beszélve. Ah, már agyára ment a jólét. Majd otthon, ha befagy a feneke, eszébe juthat, milyen jó lett volna a langymeleg vízben úszkálni a pálmafák árnyékában. Most haragszom rá. Gyerek is befeszült, mint mindig, ha valami nem az ő elképzelései szerint zajlik, ráadásul nekem akart jót, hátha használ a lábamnak egy kis víz alatti torna. De apa ma lustálkodni akar.

Az élet – mint mondtam – nagy rendező. Végül apának lett igaza. Először délben szakadt az eső, aztán kisütött a nap, hogy három körül aztán teljes pályás letámadással ontsa a vizet majd egy órán át. Nem igazán élveztük volna a medencét, de ezt ő korábban nem tudhatta, úgyhogy azért még orrolok rá egy kicsit. Bár, nem jogos, mert ahogy alszunk, azt nem is lehet alvásnak nevezni. Én kb, mint a jancsiszög ülök föl negyedóránként orrot fújni és köhögni, amit nyilván hall ő is, aki szép lassan kikeveredik már a nyavalyából. Én nem tudom, nálam miért ilyen ragadós ez, de néha már (bocs) az öklendezésig fajul a dolog és nagyon nem akar javulni. És közben morgok, szentségelek, néha sírdogálok is, nagyon anyátlannak érzem magam. Abban bíztam, hogy a délutáni özönvíz alatti szunyókálásom már a javulás jele, de nem az volt. Egyszerűen csak már atomfáradt vagyok. Ráadásként a lábam is töretlenül fájdogál, ami egyrészt ciki, mert nem látszik semmi, ami indokolná, így meg akár sima hisztinek is tűnhet. Apa meg jön azzal, hogy pszichéesen fáj a talpam, ettől meg én forgatom a szemem, mert ma már minden pszichésen ver oda, amire hirtelenjében nincs magyarázat. Ezzel letudják, nem is kutakodnak tovább. Én is kb. 15 éve szedek szteroidot az asztmatikus köhögésemre, amit elvileg semmi nem indokol, aztán ha nem inhalálom a tubust, akkor mégis befulladok egy idő után. Az is igaz, ha felhúznak, akkor is, ha olyan vörösbort iszom, aminek túl erős a tannintartalma, attól is, meg nagyjából attól is, ha a sarki rendőr rám köszön. Így a hatvanharmadikat elhagyva azért már erősen érzem a korpuszom elnyüvését. Persze, vannak technikák ez ellen, nekem meg állandó kifogásaim, hogy éppen miért nem élek velük. Na, majd egyszer. Ha megjön az eszem. Vagy ha majd teljesen elmegy.

A nap így telt el, itthon, lustulással. De igazság szerint kelett már ez is, mert az elmúlt 2 hét nagyon intenzív volt. Megkockáztatom még fizikai terhelés szempontjából is, mert az idegit most ne is emlegessük. Bár, Ausztrália jelentett egy cseppnyi felüdülést, itt Szingapúrban fura ám az élet. Legalábbis nekünk, akik Európa közepéből érkezünk. Egyrészt elvarázsol a zöld buja tobzódása, a kertvárosban, a belvárosban, az autópályák mentén, mindenhol IS olyan zölderdő vesz körül, mint egy botanikus kertben. A növények jól érzik magukat, a virágok szinte ragyognak, üdítő a szemnek, léleknek egyaránt. De ennek azért komoly ára van. Hogy ők jól érzik magukat, az belépő ahhoz, hogy mi meg nem annyira. Egyrészt az állandó meleg, hiszen itt a tél és a nyár között lényegében nincs is kimutatható különbség, talán csak a csapadék mennyiségében. Ami egyben a borzasztó páratartalmat jelenti. A hőmérséklet szinte mindig a 28-30 fok között váltakozik, meg sem érzed, ha „hűvösebb” nap van. Emiatt aztán a lakásoknak, irodáknak, üzleteknek, taxiknak, tömegközlekedésnek, egyáltalán bármiféle zárt helyiségnek elengedhetetlen tartozéka a légkondicionáló és a mennyezeti ventilátor. Ezt megszokni sem kis kihívás. Azt pedig még nehezebb, hogy ha ezt nem kapcsolod be, hiába nyitsz ablakot, nem fogod jobban érezni magad. Engem speciel rettentően zavar, hogy éjszaka nem tudok nyitott ablaknál aludni. Csak a fullasztó meleg jönne be. Egész egyszerűen a felfrissülés egyetlen kellemes módja a zuhany alatt állás. Ezt duplán is élvezem, mert az otthoni vízvezetékkel valami gebasz lehet, alig csorog belőle a víz, a Vízművek már széttárta a kezét, nekünk meg maradnak a félmegoldások, amíg meg nem válunk szeretett lakásunktól. Itt viszont bőven ömlik, ráadásul ún. esőztető zuhany is van, mintha egy vízesés alatt állnál, mennyei érzés. Az már nem annyira, hogy bár iható a csapvíz, mégis ihatatlan, mert langyosan folyik ki a csőből. Ezért van a konyhában olyan gép is, amellyel lehűtheted és szűrheted a vezetékes vizet.

Napközben persze nyitva a lakás ajtaja, ablakai, de csak odabent lehet kibírni a ventilátor alatt, odakint fojtogat a meleg. De persze nem azért szeli át az ember a fél világot, hogy a lakásban ücsörögjön, úgyhogy mindennap azzal az elhatározással indulunk útnak, hogy ma úrrá leszünk ezen a nyomorult időjáráson, juszt is kibírjuk. Aztán lesznek félsikerek, itt egy koktail, ott egy sör, odahaza a zuhany. Majd 5 órakor elmegyünk a gyerekekért frissen-üdén, hogy negyedóra múltán úgy érjünk haza, mint akit lelocsoltak.

Itt az a menetrend,hogy ovi után itthon rögtön fürdés, minden holmi megy a mosóba, friss ruhácskákban játszás, vacsora, játszás és az esti lefekvés. Amihez nem igazán igénylik a mi segítségünket, és akkor még szépen is fogalmaztam. A két kis törpeterrorista nem könnyíti meg szüleik életét, hol az egyikhez ragaszkodnak az esti ceremónia alatt, hol a másikhoz, hol mindkettőhöz, hozzánk a legkevésbé. Még a fürdés az, ahol partner lehetek, meg a játék, természetesen az ő szabályaik szerint.

A bőrönddel meg az történt, hogy elvitték,megállapították, hogy eltörött és ezért jár a kedves utasnak egy új bőrönd, amit majd küldenek. Édesek. Mondjuk, a gyerekek adnának kabinbőröndöt az útra, majd visszakapják alapon, de igazából hazafelé – most úgy tűnik – nincs is rá szükség, beleférünk a két nagy feladott bőröndbe. De azért csak hozzák. Amúgy meg nézegettük a városban. Ezt a nagyságot és minőséget féláron kapnánk meg, mint otthon a kínainál. Ki érti ezt?

18. nap

Az első nap itthon, rögtön iskolával (itt így hívják még az ovit is) kezdünk. Utána Tibivel bemegyünk a városba, és elsőként a Takashimaya bevásárló központ hűvösében merülünk el. Hat emeletnyi labirintus. Amit itt nem lehet kapni, az nincs is. Kezdve a legdrágább márkáktól a köznép számára is elérhető dolgokig. Olyan játékország, ahova öngyilkosság gyerekkel érkezni, de legalábbis vastag bankszámla kell hozzá. Téblábolunk, aztán úgy döntünk, ideje egy kis frissítőnek és úgy döntünk megkeressük a kis japán teázót. De nincs az az isten, hogy rátaláljunk. Pedig az első alkalommal olyan véletlen természetességgel botlottunk bele. hiba volt kitörölni az étlapról készített fotót, mert így a nevére nem emlékszünk, és az emeletenként levő eligazító okostáblákon csak a név alapján találhatnánk rá a a helyre. De legalább hosszas keresgélés után ráakadunk a Havanianas üzletre, ahol Gyurinak terveztünk Star Warsos papucsot venni. Ennyi kóválygás után megérdemelten sóhajtunk fel, hogy sikerült az utolsó 45-ös méretet megcsípnünk. De aztán úgy tűnik, ennyi sikerélménnyel be is kell érjük mára, a nyavalyás teázó sehogy se akar felbukkanni, pedig az emlékeink szerint itt kel lennie a közelben. De mintha egy egészen más épületben járnánk, már semmi sem ismerős. Agyzsibbasztó. Otthon még az Auchanba is utálok kimenni, olyan hatalmas, ez pedig hat emeleten ... reménytelen ügy. Kitámolygunk a hőségbe, a forró napsütésben szólnak a karácsonyi dalok, az Orchard road felett mintha megduplázódott volna a rózsaszínben és világoskékben tobzódó karácsonyi dekoráció. Akkor se tetszik! A jobb lábam annyira fáj, szinte rálépni se tudok. Fogalmam sincs, mi lehet a baj, már azon a halvány lelkiismeretfurdaláson túl, hogy Sydneyben nem volt türelmem magamra rángatni az utazáshoz a spéci zoknit. Talán az bosszulja meg magát, bár semmi látványos jele nincs, amiért ennyire fájhat. Le is ülünk egy étkezőbe, ahol pulled pork-os szendvicset választunk és Tiborom Aperol spritzet és mojitót rendel hangulatjavítónak. Beválik. De már kiszívta minden energiánkat a csavargás, a legközelebbi buszmegállóban türelmesen kivárjuk a buszunkat és jó nagy kitérőt téve hazabuszozunk. Az emeletes buszon utazás általában felér egy városnézéssel és mi élvezzük ezt, mint ahogy élveztünk Londonban is a 15-ös járat útvonalát.

Én annyira kaputt vagyok, hogy Tibi egyedül megy a gyerekekért. Igen ám, de eddig mindig ott voltam én, aki regisztrálva vagyok, mint akinek ki lehet adni a gyerekeket, ő meg már nem fért a szűkös ötös keretbe. És hiába látták már korábban is, most kiakadnak rajta, hogy nincs a fotója a rendszerben. Hiába nagypapázza Levi lelkesen, azért csak felhívják a szülőket, hogy ez a szőrös, szakállas pasi tényleg hazaviheti-e a gyerekeket. Amíg ez zajlik, Leia a maga kezébe veszi a kezdeményezést. Felveszi a kis cipőjét és a következő lifttel elindul lefelé. Nagyapja mostanra kap engedélyt a távozásra, Levi megvan, Leia sehol. Lélekszakadva nyomja a lift gombját, de az éppen nyílik és ott áll az apróság egy tanár kezét szorongatva, aki a lenti portán szedte össze a „gazdátlan” gyereket. Két és féléves és már szökik, mi lesz itt még? Kérdezik, hogy miért indult el... unatkozott és nem volt kedve várni tovább, érkezik a válasz. Egyébként fiatal kora ellenére roppant választékosan fejezi ki magát, roppant renitens és önérzetes. Azt hiszem, nem irigylem a szüleit. Szegény fiam! Mi lesz, ha a kiscsaj majd a tinikorba ér?

A bőröndért ma nem jöttek, de telefonáltak, hogy majd holnap déltájban. Úgy legyen. Ami azt jelenti, el is viszik, ennek már búcsút mondhatunk.

Közben otthonról hív a nagyfiam. Helyzet van! Egérkaland. Az előszobában a szekrényen van/volt egy ikeás kosár, benne mindenféle sütemény, rágcsálni valók, pattogtatni való kukorica. Andi szerint mozgott az egyik doboz. Amikor megmozgatták egy kisegér ugrott ki belőle és befutott a szekrény mögé. Most mit csináljanak? Ő 40, a menyem is harmincon túl és én mondjam meg itt Szingapúr-felsőn, hogy ők mit csináljanak az egérkével három kutya mellett. Akik mellesleg megérik a pénzüket, hiszen abból kettő vadászkutya, még ha egyikük már öregedő is. De Jamie? Aki megfogna mindent, de spec az egeret az étkezőszék biztos magasságából figyeli. Mi itt röhögünk, ők otthon nem. Utoljára vagy harminc évvel ezelőtt volt ilyen, az akkori kisegér a gardróbban szeretett éjjelente rágcsálni, azt füleltük alvás helyett. Ahányszor felkapcsoltuk a villanyt, hogy nyakon csípjük, azonnal elhallgatott, ahogy sötét lett, újra belekezdett. De aztán belemászott egy ruháskosárba, amit Tiborom leborított egy törülközővel, lerohant vele a kertbe és ott szélnek eresztette a kis Jerryt. Nyilván a beállt hideg idő miatt találta jó ötletnek a kis hamis, hogy melegebb helyre költözzön, ahol ráadásul a háziak etetik is. Hogy a három kutya miért nem vette el a kedvét a kalandtól, azt sem értem.

17. nap

Vasárnap reggel. A pakolás amúgy is rémes és lassan szokásommá válik, hogy pár naponta megbűvöljem kicsiny bőröndünket, hogy beleférjen minden. Közben nézzük a helyi híradót, amiben Perth képeit mutatják, ahol az időjárás jelentés szerint 39 fok van és sajnos már tűzveszély-riadó, sőt bozóttűz is. A „vicc” az, hogy a gyerekek eredetileg oda szervezték volna a kirándulást, már csak azért is, mert a nagy kedvenc, a Coldplay együttes koncertjére szerettek volna elmenni. De aztán látták, hogy Szingapúrban is fellépnek, így maradt Sydney a célpont. Az élet nagy rendező! A másik rossz hír, hogy Queensland felől tűzhangyák indultak meg New South Wales felé és már megkezdték az ellenük való hadakozást. Eszembe jut fiacskám nagy természetjáró lelkesedése és itt egy újabb ok, a skorpiók, kígyók és más életveszélyes földlakók után tartani ettől a kontinenstől. Igazság szerint veszélyes földrész ez még a legbékésebb részein is. Előttem a kép a Blue Mountainbeli botanikus kertben a sétány mellett leszúrt táblákkal, ha kígyót látunk, ne ingereljük. Ingerelni? A világból szaladnék ki.

A következő sydneyi hír egy karácsonyi kutya-jelmezverseny. A videón kis virslikutyák, bocsánat, tacskók, mindenféle maskarában versenyt futnak a gazdik felé, a győztes egy tál kolbászt kap. Amott egy versenyzőt még pórázon vezetnek, persze,, húz, mint egy ló (valahonnan ismerős a kép) és a póráz madzagján kis műanyag virslik sorakoznak.

Amúgy Ausztráliában nagyon sok kutya van, erről talán már írtam is. Többnyire uszkárszerű szőrpamacsok, bocs, ha valakinek ilyen van. Néhánynál biztos vagyok benne, hogy cockapoo. Ilyen van otthon is a parkban. Cuki kis jószág, bár a legutóbbi jövevényről pont tegnap olvastam, hogy a park réme. A cockapoo-t tartják a legrégebbi hibrid kutyafajtának, amely az 1960-as évek elején vált népszerűvé Észak-Amerikában.A hibrid kutyafajták azonnali sikert arattak, hiszen általában örökölték a szülő fajták legjellegzetesebb és legerényesebb tulajdonságait. Habár létrehozásának motívuma nem világos, talán elsősorban a szőrhullajtás elmaradása lehet az ok, köztudott, hogy a cockapoo az angol cocker spániel és az uszkár keresztezésének eredménye. Ez volt az első eset, amikor az uszkárt egy másik kutyafajtával keresztezték, azzal a szándékkal, hogy új fajtát hozzanak létre. A cockapoo örökölte az uszkár odaadását, intelligenciáját, alacsony vedlését és szagtalan szőrzetét, amely kiváló lehetőség az allergiás emberek számára. Az angol cocker spániel a cockapoo-nak aktív, szerető és könnyed természetét adta örökül. Tudományosan bizonyítják, hogy a hibrid/keverék kutyák kevésbé hajlamosak a mentális és fizikai betegségekre, mint fajtatiszta társaik. A cockapoo számára nem csak az előbb említett genetikai tulajdonság előnyös, hanem az is, hogy mindkét szülőfajta remek karakterisztikával rendelkező, bevált, tradicionális kutyafajta.

Rajtuk kív ül persze vannak itt nagytestű kutyák is, még magyar vizsla is, egy tenyésztő biztosan van Melbourne-ben, mert Marciéknak is onnan lesz kiskutyájuk hamarosan. De van golden retriever és tacskó is szép számmal, bár, szálkást pont nem láttam egyet sem.

A híradóban egyébként főleg helyi hírekkel foglalkoznak, külpolitikával alig, egyedül az izraeli háború és ritkábban az ukrajnai események kerülnek képernyőre. Az otthon sajnos egyre nagyobb teret hódító „Katasztrófa-híradó” itt szerencsére nem jellemző. Persze, foglalkoznak gondokkal, ha egy gazdaságban az állatok között fertőzés merül fel, ilyenek, de nem azzal töltik ki a műsoridőt, hogy mások mások nyomorát tárják a nézők elé. A sporthírekben is főleg a helyi hírek hódítanak. Krikett, a nőknél nem tudom, mi ez, de leginkább az amerikai focira hasonlít, autóverseny. Az időjárás jelentés pedig akkurátusan végigveszi ennek a nagy országnak minden szeletét és ebből is láthatjuk a nyugati és a keleti part között legkevesebb 10 fok a hőmérséklet-különbség. Odaát 39 fok körül perzsel – szó szerint – a hőség, itt még igazán nem ütött be a nyár, 23-29 fok között ingadozik, kis esőkkel, felhőkkel tarkítva a meleget. Amúgy szürreális ebben a melegben a karácsonyi készülődés. A tv-ben karácsonyi receptek, dekorációk, mint ahogy az utcákon, üzletekben is girlandok, arany-bordó-zöld színekben pompáró hatalmas karácsonyfák, és persze a zene. Nekünk meg folyik a víz a hátunkon. Odahaza mindeközben 2 fok körül van csak.

A hírek szerint mostantól az állatkertben a Mikulás várja mindennap a gyerekcsoportokat egészen karácsonyig. Mindenféle karácsonyi játékkal, fejtörőkkel, meglepetésekkel. A reggelit ma egy újabb öbölben, a RushCutters-ben fogyasztjuk el egy krikettpálya szomszédságában. Hátunk mögött a vízen kis yachtok ringatóznak, a parkban pedig olyan élénk kutyás élet zajlik, hogy még otthon se ilyen, talán csak a Hajógyári szigeten. Rengeteg a kutya, gazdáik bent ülnek a kévézókban, a kutyák mellettük játszanak, béke, rend és nyugalom mindenfelé. Örö,m nézni és most – talán először – egy kis irigység is elfog, így kellene ezt otthon is. Tudom, van ennél nagyobb gondunk is, de ez olyan könnyen megvalósítható lenne, és tényleg nem szabadna luxusnak érezni, ha egy vasárnapi reggelit a kedvenceddel fogyasztasz el a parkban. Erről jut eszembe, egész utunk során egyetlen egyszer sem találkoztam olyan táblával, hogy „Fűre lépni tilos”, mert itt azért van a fű, hogy Te jól érezd magad, a látványával, a tapintásával, a puha szőnyeggel a talpad alatt, vagy a hátán fetrengő kutyád alatt. A kuyták egyébként itt mind póráz nélkül, de engedelmesen, és ami meglepő, játékosak, nem a jelölgetéssel, szaglászással vanak elfoglalva. Mint akik tudják, ez az ő játszóterük is.

Egy újabb erős beszélgetésre kerül sor a fiammal, mialatt a kicsik a játszótéren rohangálnak. Hogy nekem láthatóan nincs türelmem a kicsikhez, hamar felemelem a hangom. Na, hát ebben igaza lehet. Egyrészt a koromnál fogva sem, mert kicsit későn jött az áldás a picik személyében, másrészt elég sok dolog feszít így a távolból az otthoniak miatt is és valóban nehezen tolerálom a hisztiket, amiket a szüleik láthatóan megadóan elviselnek. Szerintem meg kezdeniük kellene vele valamit, mert hosszú távon ez nem vezet semmi jóra. Szerintem. A fiam érzi, hogy mit kritizálok, de láthatóan nem érti, hogy az ő érdekükben mondom el a véleményem, nem azért, hogy rossz szülőnek érezze magát, hanem hogy idő előtt ne essen a saját csapdájába. Az érte való aggódás mondatja velem, hogy egy gyerek nem a barátom, hanem a gyerekem, akinek ezt a pozíciót el kell fogadnia, nem irányíthat, nem manipulálhat és főleg nem fújhatja ő a passzát szelet a családban. Mert az senkinek sem jó. Ő a maga részéről úgy érzi, jól csinálja a dolgát, mert az este végén csak hozzábújik a gyerek (aki amúgy a nap részében simán hülyét csinált belőle). És nem emlékszik, hogy az ő gyerekkorukban én ilyen türelmetlen lettem volna. Most mondjam, hogy idejekorán elejét vettem annak, hogy kiabálnunk kelljen. Előfordult persze, és alkalomadtán a fiaim fenekére is csaptam, amit mostanában maga a gyerekbántalmazás. Szerintem meg hülyeség. Ha egy kétéves vagy négyéves gyereket észérvekkel nem tudsz meggyőzni, meg a fene nagy „szeressük egymást” hozzáállással sem, akkor ez az eszközöd marad, hogy a jövőben esetleg egy sérüléstől védd meg őt vagy magadat. Ez nem türelmetlenség, ez nevelés. Hogy jó vagy rossz, azt az idő dönti el, de szerintem az enyém bevált, mert két remek srácot adtam a világnak. Akik most mégis elbizonytalanodnak, ha nekik kell hasonló döntéseket meghozniuk. Erre mi a végső tőrdöfése a srácnak, hogy úgyis olyan ritkán látjuk egymást, ne úgy emlékezzenek már rám a gyerekek, hogy a nagyi, akitől félni kell. Hát, kösz! Nem, majd a nagyi leszek, aki nyugodtan számol magában hétezernyolcszázötvenhatig, amíg a gyerek kiüvölti magát. Értem én, hogy az oviben egymást túl kiabálják, hogy felhívják magukra a figyelmét, de itthona családban erre nincs szükség, és erre a szüleinek kellene felhívnia a figyelmet, nem pedig hagyni ezt a kakofóniát. Amíg egy gyereknek elfogadhatatlanfogalom a nem és a nincs, addig miről beszélünk? Nincs nutellás croissant? Akkor visítás. Hogy van helyette bármi más Nutellával? Azért csak visítsunk előtte egy kicsit, mielőtt kegyesen elfogadnánk. Vagy az eper a nap bármely szakában királylánynak, úton-vízen-levegőben, mert mi az, hogy most nem. Akkor jön a visítás, de nem amolyan himi-humi, hanem az üveg reped meg tőle. Hogy amikor a reggeli óvodába induláskor a királylány nem hajlandó készülni, apának viszont sietnie kel és elviszi a bátyust, akkor a leányzó ne visítva követelje vissza a papát, hanem csipkedje magát és majd a sarkon utolérjük a többieket. Meg ez az állandó variálás, hogy ma kit részesítek abban a megtiszteltetésben, hogy hagyom, hogy elvigyen az oviba, vagy ha megyünk érte, és nincs nálunk valami falatka (komolyan, mint Jamievel a jutifalat), akkor haza se akarok menni, legalábbis normálisan nem. Meg ma menjünk rollerral, holnap biciklivel, holnapután űrhajóval. Mi a fenének? Itt az ovi öt percre, elsétálunk, annyi. Aztán majd délután rollerezünk. Nem, itt az van, amit a kicsik éppen óhajtanak. De hát nyilvánvaló, hogy nem látjuk egyformán a világot, ő úgy hiszi, én valami romantikus hiszti-mentes gyerekkorra emlékszem. Ő meg nem emlékszik rá, hogy türelmetlen voltam. Vajon miért? Mert nem volt hiszti. Nem mondom, hogy mintagyerekek voltak, de ég és föld ezekhez a kis ördögfiókákhoz képest. Uff, én szóltam.

Még összefutunk a yacht klubban Marciékkal egy utolsó proseccóra, de már futni kell, mert hamarosan indulni kell a reptérre. A megrendelt taxi éppen olyan, mint amit nemrégen béreltek, úgyhogy gegész biztosan elférünk benne számtalan csomagunkkal. Én igyekeztem a lehető legjobban összenyomorítani a magunk holmiját, hogy a gyerekekét is kezelni tudjuk. Jók ezek az angol helységnevek, a reptér felé éppen Liverpool van kiírva. Hello, Dominik! A beszállási procedúra viszonylag sima, annak ellenére, hogy a sok hasonló hangzású névvel megint sikerül kiütnünk az alkalmazottat. Kicsit gonoszkodva gondolok rá, ha még Gyuri is itt lenne, biztos KO-val győznénk.

Ugyanis van itt Tibor Zoltán, Tibor György és Tibor Györgyné, ami már önmagában feldolgozhatatlan név a külhoniak számára. Hogy én attól a né-től vagyok a feleség. Na, ehhez kéne még Gyuri a György Tiborral, aztán lehet inkább törölnék is a járatot. Most is azt javasolta viccesen az alkalmazott, hogy legközelebb három különböző ablaknál csekkoljunk be. Feladjuk bőröndjeinket, szám szerint ötöt és a megmaradt vagy hét kézipoggyásszal araszolunk a biztonsági ellenőrzés felé. Persze, a gyerekeknek KELL a saját kézipoggyász, hogy aztán az is a szülőnek jelentsen gondot, mert ők is húzni akarnak valamit, a hátizsák már rég nem játszik. A gépen végében kaptunk helyet, konkrétan az utolsó előtti sorban. Nem tudom, hogy a farokrész miatt, vagy más okból, de eléggé zötyögősen indulunk és repülés közben is többször érzem, hogy kicsit rázósabb az út, mint máskor a szárnyak közelében ülve szokott lenni. Mögöttünk egy lécső vezet fel a felső emeletre, ahol a kivételes helyzetben és platinakártyával utazók ülnek az első osztályok és „lakosztályokban”.

A monitor menüjében kiválasztom az aktuális repülési információkat és látom, hogy éppen az Uluru, a benszülöttek szent hegye fölött haladunk el. Sajnos a felhőzettől nem látszik a hatalmas vörös szikla a mélyben, de itt éppen kicsit megdobál a gép, talán az istenek haragja, amiért dübörgésünkkel megzavarjuk az álmukat.

A stewardessek egész úton lelkesen itatnak bennünket, itt egy kis víz, ott egy narancslé, kér egy kávét, esetleg egy pohár bort. És koktélt természetesen. Egy Singapore Slinget, majd az út vége felé felém nyújtanak egy nagy adag Baileyst jéggel. Csodálkozom, de aztán látom a menyemet, ahogy nevetve emeli koccintásra a szomszédos sorból a poharát. Ő rendelte meggyötört anyósának. A vscora után még fagyit is kapunk a gyerekek nagy örömére, de igazság szerint két orrfújás között nekem is nagyon jól esik. Szerencsére mindenki fülében ott a fülhallgató, így nem olyan zavaró, hogy nagyjából az egész utat végig trombitálom. Aludni viszont csak nagyon keveset tudok. Az előttem ülő indiai család lendületesen az ölembe dönti az ülését, és így is maradnak majdnem egész úton, alíg lehet emiatt kikecmeregni az ülésből. Hát, fogalmam sincs, mennyibe kerülhet egy Business class út, de lehet, legközelebb inkább bankot rabolok, hogy ne kelljen kínlódnom a majd 8 órás úton. Oh, és lesz ez még hazafelé 13 + 2 is, halleluja! Amúgy Leiával kevés a gond, ha megfelelő időben mindig elé raknak valami kaját. Persze, válogat, de a lényeg, hogy tömhesse a pocakját, amíg előtte a mesefilm pereg. Levit is lefoglalja a képernyő, de őt etetni kell, mert annyira kikapcsol, hogy a keze már nem mozog, ha a szeme igen. Hát, pasi a lelkem, na. Aztán végre elálmosodnak, jobbra-balra dőlnek a szüleiknek és már alszanak is. Annyit repült már ez a két gyerek, sokan egész életükben nem repdesnek ennyit. Kicsit, azt hiszem, már meg is szokták.

Végre leszállunk, a pilóta megteszi nekem azt a szívességet, hogy a tenger felett lassan ereszkedik, így aztán nem ugrik ki a szemem a földetéréskor. villámgyorsan jutunk át a beléptetésen. Mi. Mert a fiatalok a gyerekek miatt egy másik sorban kénytelenek sorban állni és az rettentően lassan halad. Mondjuk, nem is csodálom. Levinek egyhetes kori képe van az útlevelében, mit mondjak, nem is hasonlít rá. Leiának meg haja nem volt a a fotózáskor, most mneg göndör fürtöcskék keretezik az egyébként felismerhető arcot. Előre is megyek, hogy a bőröndöket összeszedjem, remélve, hogy megismerem az ő csomagjaikat is és nem valaki másét emelem le a szalagról. érkeznek is lassan, megvan mind az öt. Na, hát lehet ezt így is, nem kell, hogy minden alkalommal elkallódjon valamelyik vagy éppenséggel az egész rakomány. De... Fiam, aki időközben odaér, kérdezi, hogy ez a törés itt a bőrönd szélén már megvolt? És rámutat – természetesen – a mi kis bőröndünkre. Ami még nincs egy hónapos, de már annyi atrocitás érte, mint sok társát évek alatt sem. Hát, nem, nem volt rajta törés. Na, akkor ő erről felveteti a kárbejelentést és már tolja is az iroda felé. Mondanám, hogy hagyd a fenébe, de látom, hogy egy kereke is hiányzik. Amit egyébként megtalálok a földön, úgyhogy lehet, csak akkor esett ki, amikor kivette a többi csomag közül a trolleyból. Kivehető, vissza is pattintható, de a gyerek már bejelentette, hogy egy láb is eltűnt, úgyhogy inkább elsüllyesztem a kézitáskám mélyén. Felveszik a jegyzőkönyvet, a gyerek csinál pár fotót, mert az alkalmazott nem. Majd valamelyik nap kijönnek házhoz a bőröndért és elviszik, aztán majd érkezik a kártérítés. De az már biztos nem ezzel a bőrönddel térünk haza. Ah, az idei út – úgy látszik – csomag szempontjából kicsit el van átkozva, vagy csak ez a kis szerencsétlen gördült le rossz csillagzat alatt egy kínai gyártósorról.

Két taxiba férünk bele, hamarosan mindkettő már a ház előtt parkol. Talán már írtam róla, hogy itt soha nincs dugó. Na, hát a reptérről kifelé haladva olyan igazi, budapesti araszolásra emlékeztető dugóba kerültünk. Hiába, na ... itt éjszaka – mostanra éjjel 11 óra van – is óriási a forgalom a reptéren.

16. nap

Mielőtt bármi másról írnék, meg kell emlékeznem az íbiszről, erről a városban mindenhol felbukkanó, békésen sétálgató madárról. A szent íbisz más néven egyiptomi íbisz egykor Egyiptomban élt, ahol különösen nagy tiszteletben részesült. A nevében szerepelő szent jelzőt is itt kapta. A mezőgazdaság átalakulása és a vadászat miatt Egyiptomból kipusztult a 19. század első éveiben. Dél-Franciaországban egy betelepített félvad populációja, de élnek madarak Franciaország Földközi-tengeri partvidékén is, sőt Olaszország északnyugati részén is sikeresen költött már néhány pár. Megtelepedett Belgium és Hollandia területén is néhány pár és itt is voltak már sikeres fészkelések. A Németországban megfigyelt madarak zöme fogságból való szökevény volt, de találtak már madarakat a francia populációból is, főleg az Észak-Rajna vidéken. Tipikus élőhelyük a tavak partjai, lassan áramló folyók valamint a sűrű esőerdők, mocsarak és lápok. Néhány faj él a szavannán is. Hosszú nyakú és lábú, nagy testű gázlómadarak. Testhosszuk 50–110 centiméter. Csőrük hosszú, keskeny és ívelt, lefelé hajlik vagy kanálszerűen kiszélesedik. Ez gyakran arra szolgál hogy a sárból kiszűrjék a táplálékot. Nos, itt Sydneyben tényleg mindenhol ott vannak, a tengerparti éttermekben, a belvárosi parkokban, konkrétan a Hyde park (igen, itt is van ilyen) nevezetességei.

Nos, ma reggelre konkrétan megnémultam. Eddig is fújtam az orrom, és már eldönteni sem tudom, hogy a légkondicionálót nem bírom, a mennyezeti ventilátorokat vagy csak úgy általában van ilyen kripli immunrendszerem. De már utálom, hogy minden utazásnál az idő egy jelentős részében így elanyátlanodom. Mára csak suttogás jön ki a torkomon, ami viszont egyáltalán nem baj a többiek szerint. És nem is fáj a torkom, lázam sincs, taknyos vagyok ugyan, de az teljesen hétköznapi dolog egy háznál, ahol kisgyerekek vannak.

Reggel hat óra, odakint esős, párás, ködös az idő. A mai terv a múzeum, majd egy könnyű ebéd után a fiatalok az aprókkal barátokkal találkoznak. Régi kollégák, akik egy ideje itt élnek és csak ezért a találkozásért utaznak majd két órát. Mi kapunk pár szabad órát. Wow!

Közben érdekes beszélgetést folytatok a fiammal. Szerintem ez az egész ausztrál kirándulás kellemes és érdekes, de kirándulás. Nekik valahogy sokkal több ennél, amolyan tájékozódás, egy tervezgetés része. Ami megijeszt. Éppen azért, amiről ő mesélt éppen, hogy az ausztrálok nem nagyon utaznak sehova a világba, mert mindekitől nagy távol élnek és egy földrésznyi országban, ahol éppen elég felfedezni való vár rájuk. Marciék elvileg a remek környezet és oktatás miatt jöttek ide, a mamája viszont éppen arról mesélt, hogy a Magyarországon élő többi unokája, azonos korúak persze, sokkal előrébb tart az iskolában, az itteniek alig tudnak valamit hozzájuk képest. Mondom, a szingapúri oktatás viszont világhírű, legyen elég csak a világ első néhány egyetemét nézni, köztük ott van a szingapúri is. Tibi azonnal visszalő, hogy itt viszont a gyerekek sokkal többet lennének a természetben, mint Szingapúrban, ahol – lássuk be – még a természet is szinte az épített környezet része. A Botanikus kerten túl, hiába a mindenütt ott burjánzó zöld, szinte nincs lehetőség a természetjárásra. Inkább nem is gondolkozom előre, mert minek stresszelni magam valamin, ami még be sem következett. Oh, de könnyű ezt így leírni. De komolyan, végre egzisztenciálisan rendben vannak, saját ház, autó, jó iskola, jó munkahely és mégis változtatnának. Mert a Paradicsom sem feltétlenül az, aminek látszik.

Közben meg megőrjítenek, mert a lassan szemerkélő esőben „kedvenc” reggeliző helyet keresünk. A szobához direkt nem kértek reggelit, mert így újra felfedezhetik az emlékezetes helyeket, ahol már jártak. Igen ám, de közben lett két babájuk, akik most éppen eléggé nyűgös hangulatban vannak. A piac szuper lenne napos időben, bár leülni kihívás a kevés padok egyikére. Esőben esélytelen. A „Cigény kávézó” lesz a kiválasztott, fel nem foghatom, miért éppen ez, hiszen kicsi, tömött, várni kell az asztalra és nem ketten vannak, hanem hatan vagyunk. Nagy különbség. Félórányi ácsorgás után kapunk asztalt, de igazság szerint az avokádós szendvics egy remekmű. A mindenütt kapható Flatwhite kávé itt is jó, már megszoktam, hogy cukor nélkül iszom, igazából nem is hiányzik. Oh, milyen aszkéta vagyok!

Egy kis kitérőt teszünk a szállásunkra, aztán irány a Hyde park és a St. Mary katedrális. Egy fenséges épület, amelyet 1838-ban adtak át. Gótikus, katolikus székesegyház, amely homokkőből épült és fantasztikus üvegablakait álló nap elnézegetné az ember. Kifelé jövet elválnak útjaink, úők mennek a találkozóra, mi végig sétálunk a parkon, ami ... lehet, csak nem vagyok jó passzban, de már magamat unom a sok fantasztikus, hatalmas jelzővel. Nos, ez a park lehengerlő. Egyrészt itt vannak az íbiszek, békésen „legelésznek” a füves területeken, a turisták úgy fotózzák őket, mintha sehol a világon nem láthatnának máshol. Aztán ott a szökőkút, ami elképesztő. A központi alak körül legyezőszerűen szóródó víz, körben a fekvő – nyilván - szimbolikus alakok. Kétszer is körbejárom, de már nem akarok nevetséges lenni további körökkel, inkább beleveszem magam a zöld rengeteg alagútjába, amit a sétány útja fölé hajló fák lombkoronája alkot. Egyszerűen káprázatos a természetnek és nyilván egy ügyes kező kertépítőnek köszönhetően. Mintha egy hatalmas zöld alagútban sétálna az ember. a parkot kettészeli az úttest, a másik részben már nem tombol ilyen erőteljesen a növényzet, de ott meg épített emlékművek sorakoznak, szobrok, köztük Cook kapitányé.

A park szélén visszasétálva úgy döntünk, megnézzük a Ramszesz kiállítást. Végül is, hol nézzen egyiptomi múmiákat az ember, ha nem Ausztráliában? Aham, ahogy azt Móricka elképzelte. A kiállításra online lehet jegyet foglalni, de a nagy érdeklődés miatt esélytelen, hogy itt töltött napjaink bármelyikére sikerüljön szerezni. Viszont, ha már itt vagyunk, a múzeum többi részét ingyenesen megtekinthetjük. Egy kis időutazás a múltba, egy kis természettudomány, igazság szerint már elég fáradtak vagyunk hozzá, hogy már csak egy kis vásárolgatásra jusson erőnk a múzeum shopjában, aztán induljunk is vissza a szállodába. Vásárolunk egy kis könnyű ebédnek valót, mert már beülni sincs kedvünk sehova, aztán a szobánk hűvösében elmajszoljuk a szendvicseinket és lazitunk, pihenünk. Hiába na, a mi korunkban már kell ez is.

Megjönnek a gyerekek, kenguru-steak vacsorát terveznek. Kicsit felemásan állok az ötlethez, mert azt a hosszú szempillást elképzelni a tányéron... , de a sors megoldja, mert szombat van, a város újfent bulizik, étterembe megy, előfoglalás nélkül reménytelen hatunknak asztalt szerezni a Wooloomooloo-ban, ami egy városrész lent a parton, a sokadik hely után feladjuk és a közeli japán étteremben eszünk, szemben a szállodával. A vacsorához yuzushut kapok, ami jelen esetben yuzut és szakét jelent sok jéggel. Nem tiltakozom, jól esik, rá tudnék szokni. Szake-ni... értitek 😊

15. nap

Nagyon náthás vagyok, ez ennek a napnak a legrosszabb híre. És ha én náthás vagyok, az hegynyi telefújt papírzsebkendőt, rosszabb esetben még herpeszt is jelent, bár ez utóbbira véletlenül még van is nálam gyógyszer. Talán azért is nem tör ki.

Már megint pakolunk és  bőröndök egyre szűkebbek. Elbúcsúzunk Mike-tól, aki jó gazda módjára dicséri a gyerekeket, amiért lelkiismeretesen ellátták az állatokat. Nem mondjuk el neki, hogy az esőben karhatalmilag kellett kimenni velük, mert a trambulinon ugrálni sokkal jobb mókának tűnt.

Útközben már alaposabban figyelem a gazdaságokat, apró kis farmokat, amik mellett elhaladunk. Sok helyen látok lámát és alpakkát, nyilván a szőrük miatt. Néhol birkát is, amire azt hittem, úton-útfélen összeakadok majd velük. Látom, hogy modern, emeletes vonatok járják a vidéket, hangulatos kis megállókon keresztül. Látom a farmházak és a városias kisebb házak közti különbséget. A farmházak egyszerűek, sok a hullámlemezzel borított (odabent meg fával burkolt) kis épület, a városi házaknál nagyon sok helyen bukkan fel a kovácsoltvascsipke szegélyezte erkély. Ha láttad a Ms Fischer rejtélyes bűnügyei című sorozatot, ismerősek lehetnek az ilyen épületek. Az öreg házacskák aprók, szűkösek, a nappalik legfeljebb 3x4 méteresek, a hálószobák többsége is inkább csak amolyan hálófülke. A drága telken megépítettek mindent, amire a vevő vágyott, csak éppen, mint valami babaházban. Marciék jelenlegi bérelt lakása sem bővelkedik tágas terekben, csak az egybenyitott konyha, étkező, nappali miatt tűnhet annak, de a hatalmas tv előtt alig 2-3 méterre ülnek a lakók.

Az út mentén gyakran látni gondozott hatalmas parkokat, golf-klubokat. Az autópark is más képet mutat, mint Szingapúrban. Ott általában elegáns szedánok suhannak a minibuszok és taxik között, itt sokkal több a pickup, nyilván a gazdaságokkal járó hozom-viszem miatt. A városban nekem feltűnően hiányoznak a tömegközlekedés eszközei, kevés buszt, villamost látok, míg Szingapúrban ebben valósággal tobzódnak. Nincs a városnak olyan zuga, ahova viszonylag egyszerűen el ne tudna jutni az ember a sűrűn érkező metróval, busszal. Némelyik buszmegállóban akár 10-nél is több járat áll meg. Le lehet inteni a buszt, így biztosan beáll, még ha nincs is leszálló utas. Villamos viszont itt nincs. A szingapúriak is bevezették már azt a rendszert, hogy a buszokon, metróállomásokon nemcsak chipes bérlettel, hanem akár a bankkártyáddal is utazhatsz. Felszállsz, chip, leszállsz, chip és a szakaszra érvényes összeget közvetlenül a bankkártyáról vonják. Így volt ez Sydneyben is.

Ismerősnek tűnő tábla az út mellett, jé, egy McDonalds... ja, nem... ez egy Hungry Jack. Ugyanazok a színek, első ránézésre megtévesztő.

Sydneybe visszaérve, nem adjuk le azonnal akocsit, teszünk még egy kis kitérőt egy másik híres strandjuk, a Manly beach irányába. Még nagyobb, mint a Bondi. Hangulatos sétáló utcája is van tele kis üzletekkel, szörfös kellékeket árusító boltokkal és terészetesen etetőkkel, kávézókkal. Tudom, felületes ítélkezésnek tűnhet, de ennek a városnak a láttán, bennem az a kép alakult ki, mintha itt mindig a bulizásnak élnének, kicsit a filmekből ismerős Los Angelesre emlékeztet, pedig hát közvetlen tapasztalat híján nyilván nem kellene messzemenő következtetéseket levonnom a különböző bulihajók mellett gyülekező vidám népekről, a rengeteg kávézóról, apró étteremről, amik mintha mind mindig tele lennének. Manlyben különösen erőszakosak a sirályok. Ha leülsz valami elemózsiával a parton, máris körülvesznek, hogy egy óvatlan pillanatban lecsaphassanak rád. Mi a part szélén levő lépcsőzetes kőszegélyre telepedtünk le, mögöttünk hamarosan két fiatal lány ült le kezükben kávéval, egy-egy szelet pizzával. Egyikük persze azonnal lőni akart egy szelfit, ahogy a parton nassol. Kinyújtott kezében a szelet pizza és abban a pillanatban, ahogy kattintott, egy sirály csapott le az ételre. Sikítás, csapkodás, a pizza megmaradt. És készült egy fantasztikus fotó is, amit büszkén mutatott meg nekem is.

Végül csak bevettük magunkat a város belsejébe, a Holiday Inn Potts Point lesz még két éjszakára a szállásunk. Ahogy már mondtam, ez a város csipe dimb és domb, ez a szálló is egy domb tetején van, ettől pedig olyan panoráma nyílt előttünk a szobába belépve, hogy tátva maradt a szánk. Természetesen a Harbour bridge és az Operaház ott voltak előttünk, mintha őket mindenhonnan látni kellene. Akárki tervezte meg annak idején a helyüket, nyilván látnoki víziója volt, hogy ezt a két ikonikus látnivalót mindenhonnan látni lehessen. A vacsora a közelben egy japán étteremben. Nem ám valami puccos hely ez, hanem mintha a bulinegyed közepén járnánk, keskeny, hosszú helyiség, ami azonban még két emelet magasságában is fogadja a vendégeit. Itt alkalmam volt megkóstolni a japán  spritzet, ami yuzushuból, Aperolból, mandarinból és proseccoból áll. És nagyon finom. A yuzu teát már évekkel korábban sikerült felfedeznem magamnak, hoztam is, kaptam is mindig egy-egy üveggel a hozzávaló lekvárszerű cuccból, amit forróvízzel kell felönteni és már kész is az isteni tea. A yuzushu egy likőrféle, ami a gyümölcs mellett szakét tartalmaz.

A yuzu más néven japáncitrom, egy Kelet-Ázsiából származó citrusféle, vadon nő Tibetben és Kína belsejében. Kinézetében hasonlít a mandarinhoz, az íze viszont a grépfrút és a citrom keveréke, tehát egy pikáns, savanykás ízű gyümölcs. Főképp a japánok termesztik. Általában kis méretűre nő meg, de van belőle egészen nagy is. Kis fán vagy cserjén növekszik, aminek fő jellemzője, hogy teli van tüskékkel és nagy, illatos levelekkel. Rendkívül egészséges, háromszor több C-vitamint tartalmaz, mint a citrom. Fogyasztható nyersen, de illik a tengeri ételekhez is. Készítenek belőle italokat, ecetet, olajat, teát, mártásokat.

Felhasználása Japánban - A japán konyha főleg az aromás héját használja a gyümölcsnek, magát a gyümölcsöt alig használják valamire. Hagyomány, hogy a téli napforduló napján kötelező minimum egy juzuolajas fürdőt venni, hogy erőt merítsenek és felfrissüljenek. Felmelegíti a testet, ellazítja a fáradt izmokat, megnyugtatja az idegeket, antioxidánsokkal telítetté, puhává és élettelivé teszi a bőrt. Felhasználása Koreában - A koreai konyha a yuzut főleg teakészítéshez használja. A gyümölcsöt és annak héját összekeverik rengeteg cukorral vagy mézzel és folyékony, szirupszerű lekvárt főznek belőle, amit teaként fogyasztanak. – Na, erről beszélek.

Még felugranak Marciék egy pohárra és beszélgetni, mi a gyerekekkel a másik szobában reménykedünk, hogy a mesenézés elvonja a figyelmüket a szülők hiányáról. Valami csoda folytán  el is alszanak. Majdnem mi is, de a vendégek hazamennek végre és beájulhatunk az ágyunkba.

14. nap

Reggel esőre ébredtünk. Csak olyan permet, amit látsz, de nem is igazán érzel, de azért mégiscsak eső és ködpamacsok. Milyen szerencse, hogy a tegnapi napon olyan segítőkész volt a természet, teljes pompájában csodálhattuk meg a Jemison völgyet, a Három nővért és a környék összes kanyonját. Megsütöttem a palacsintát, jól be is laktunk, nem is igazán akaródzott kimenni a nyirkos időbe sétálni, de hát nem azért utaztunk ennyit, hogy itthon lessük a tv-t.

A Botanikus kertben a stát többször is félbe kellett szakítanunk és bemenekülni az apró famenedékekbe. A környéket már-már misztikus ködfoltok borították, de  növényzet teljes pompájában mutatta meg magát.  Felrémlett előttünk a Magyar Posta által kibocsátott Ausztrália növényvilága című bélyegsorozata és blokkja és kicsit értetlenül állok a tény előtt, hogy az előttünk tömény mennyiségben megmutatkozó virágzó cserjéket a Posta másik sorozatában, az Afrikaiban láttam. De itt még halvány utalást sem láttam, hogy ezek a virágok ne őshonosak lennének.

Hazafelé több helyen cidert próbálunk, gyümölcsöt veszünk és almás pitét. Sharon még ajándékokra is gondol az itthoniaknak, mézes, lekvárokat vásárol. Én meg arra gondolok, a repülőre hogy foguk felpakolni ezt a sok mindent.

A Hillbilly Cider egy nagyon hangulatos hely és elérték, hogy szeressem a cidert, mert egészen egyszerűen isteni ital. Ami viszont a környék nyilvánvaló hátulütője, az állandóan szemünkbe, szánkba repdesni kívánó apró, szemtelen legyek. A hely melletti háznál nagy transzparens hirdeti az utazókkal, hogy tacskókölykök eladók. Erről jut eszembe, hogy eddig bárhol jártunk, nagyon sok kutyát láttunk. Főleg kicsiket persze, de azért golden és más nagyobb testű is akadt köztük. De ezek gazdás, jól nevelt kutyák voltak, felelős gazdákkal.

Még beugrunk a Bilpin Cider co. üzletébe is, mert felületesen ne döntsön az ember, ugyebár. Aztán, hogy a gyerekek, akik csak almalevet kaptak, le ne bontsák a helyet, inkább hazafelé vesszük az irányt.

Délután megejtjük a felfűtött medencében a pancsolást, aztán a BBQ vacsora után megnézzük a Grincs, aki ellopta a karácsonyt című filmet, majd végre aludni térünk, mert napról napra mintha korábban vonzana az ágy.

 

13. nap

A frigóban minden van, ami itt tartózkodásunk idejére a reggelit alkothatja. Hatalmas (mi más) bacon szeletek, de nem viccelek, majd 40 centi hosszúak, vastagok, egy élmény kisütni őket. A tyúkolban ott a friss tojás, de azért a hűtőben is akad elég. Tej, narancslé literszámra, és persze apró dobozokban vaj, méz, lekvár, ketchup, tea, nescafé. A polcon pedig egy meglepetés flakon, palacsinta por. Csak vízzel kell felhúzni és már sütheted az apró amerikai palacsintákat a gyerekek nagy örömére. A bőséges reggeli után útnak indulunk mai úticélunk, Katoomba, Echo Pointja felé, jelentsen ez  bármit is. Az út mellett elszenesedett, de újra kihajtó fák jelzik a három éve tomboló tűz erejét. Katoomba egy tüneményes kis városka 1740 körüli lélekszámmal, de több – számunkra – említésre érdemesebb üzlettel, mint az elegáns Sydneyben. Szinte minden háznál áll lakókocsi, nem hiszem, hogy messze járok az igazságtól, ha úgy gondolom, azért, mert a tűz idején ezekkel lehet menteni az életet és az értékek javát. No, meg persze lakni is benne, amikor elvonul a vész és újra kell építeni mindent.

Az Echo Point a kilátó egészen elképesztő panorámával, amiből apró részleteket már útközben is láttam. És a távolba vesző hegyek a szikrázó napsütésben valóban kékes színben játszanak.

Az Új-Dél-Wales-i Kék-hegység leghíresebb része kétségtelenül a csúcson lévő sziklaképződmény, amelyet Három nővér néven ismernek. A Három nővér három lépcsős, szabadon álló homokkő kőoszlopból álló csoport, amelyek mindegyike saját nevet visel. Az első szikla, a Meehni, 922 méterrel a tengerszint felett emelkedik, a második Wimla, valamivel lejjebb - 918 méter, közülük a legkisebb 906 méteres magasságban végződik, és Gunnedoo-nak hívják.

A Kék-hegység 200 millió évvel ezelőtt kezdett kialakulni, és eredetileg egy nagy öböl volt az óceánban, magas hegyekkel körülvéve. Jelenleg a fennsík széles völgyekből áll, keskeny szurdokokkal, amelyeket meredek homokkő sziklák vesznek körül.

A három nővér új-dél-walesi őslakos hagyománya - A legenda szerint a Jemison-völgyben az ókorban a Gandangarra törzs három lánya élt. Véletlenül beleszerettek a szomszédos nepin törzs testvéreibe. Az őslakos törvények nem engedélyezték a házasságot a különböző törzsek között. A testvérek feldühödtek, és véres összecsapást kezdtek. A szépségek apja a katonai konfliktus idején úgy döntött, hogy megvédi lányait, és a varázslóhoz fordult a gyerekek megmentése érdekében. A varázsló felvitte a szerelmeseket a hegyre, és három sziklává változtatta őket. Szándékában állt visszavonni a varázslatot, amint a csata véget ért, de a sors másként döntött. A varázsló elesett a csatatéren. A lányok három karcsú szikla maradt, mert nem volt, aki emberré változtassa őket. Azóta a „nővérek” a völgy fölé emelkedtek, emlékeztetve a jövő nemzedékeit a vakmerő szerelem viszontagságaira.

A három nővér második legendája - De van egy másik legenda a három nővérről, amely a mai napig fennmaradt. Azt írja, hogy Mihni, Wimla és Gannedu nővéreknek volt egy Tajvan nevű, gyógyszerész apja. Ugyanebben az ókorban a szurdokban élt egy szörny vagy gonosz szellem, Bunyip, akitől mindenki félt. A szurdok közelében elhaladni olyan veszélyes volt, hogy az apa minden alkalommal, amikor élelem után indult, egy sziklára, a kövek mögé rejtette lányait. De egy nap, miután elbúcsúzott lányaitól, az apa, mint mindig, búcsút intett nekik, és elkezdett leereszkedni a sziklákon a völgybe. A magukra hagyott szépségek megijedtek egy nagy százlábútól, amely hirtelen megjelent mellettük. Mihni vett egy követ, és rádobta a százlábúra. A kő tovább zuhant a szikláról, beleütközött a sziklába és a völgybe zuhant, feldühítve ezzel Bunyipot. A nővérek mögött omladozni kezdett a kőszikla, és ott maradtak egy kis párkányon a hegy tetején. Minden élőlény megfagyott körülötte. A madarak abbahagyták az éneket, az állatok megdermedtek, míg Bunyip kimászott rejtekhelyéről, hogy megnézze a megrémült nővéreket. Ahogy közeledett, az izgatott apa, messze lent, egy varázscsont segítségével kővé változtatta lányait.

Ma a múlt sok vívmánya feledésbe merül. De Katoombában egy friss legenda szól két lelkes ember bravúrjáról, akik kilencszáz lépést faragtak a völgyből a sziklába. Ezek a hősök James Jim McKay (1869-1947) és asszisztense, Walter 'Wally' Botting (1887-1985) voltak társaikkal. 1911 februárjában egy helyi újság arról számolt be, hogy James McKay felmászott a sziklákra. Segítség nélkül, kötelek és egyéb speciális felszerelések nélkül mászta meg a hegyet hétköznapi ruhában és cipőben, és gondoskodott arról, hogy kedvvel és pénzzel kiváló túraútvonalat lehessen kialakítani. Kezdetben nevetségesnek tűnt az ötlet, de 1916-ra engedélyt kaptak a tanácstól a projekt megkezdésére. 1918-ra McKay és társai a munka egynegyedét elvégezték, de a projekt magas költsége miatt megszakították a tevékenységet. Az ötlet megvalósítását sokáig felfüggesztették, mígnem a múlt század 30-as éveinek elején Harry Phillips fotós kiadott egy színes brosúrát Kotumba látképével. Ez új lendületet adott a munka folytatásának, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a projekt hozzájárul a régió turisztikai iparának fejlődéséhez. Ez a füzet felújította az érdeklődést a projekt iránt, és 1932-ben McKay folytatta álma megvalósítását. 1932. október 1-jén került sor az útvonal hivatalos megnyitására. A megnyitón minden szintű politikus jelen volt, köztük Stevens új-dél-walesi miniszterelnök is. Ő volt az, aki bejelentette a felfedező munkáját. Egy emlékezetes nap végén három hegymászó felkapaszkodott a sziklák legmagasabbjára, és kitűzték ott az ausztrál zászlót. Ma bátor lelkek, ivóvizet visznek magukkal, és idejükből körülbelül három órát töltenek, lelkesen használják a bátor McKay által a múlt században kialakított útvonalat. A merészség jutalma a festői, 51 fokos szögben lefektetett felvonó panorámája, amely jelenleg a világ legmeredekebb felvonója. Korábban ezen az úton szállították a szenet és az agyagpalát, de 1945-ben a bányát bezárták, és az útvonal tisztán turisztikai jellegűvé vált.

Hazafelé azért tettünk egy kis sétát a városkában is és meglepődve szemléltük az egyik üzletszinte nevetségesen alacsony árait. Be is mentünk, hogy odabent ráébredjünk, az Üdvhadsereg boltjában vagyunk. Most már biztos, hogy venni kéne egy új bőröndöt.

Az út mellett sárga táblák figyelmeztetik az autósokat, hogy a terület koalák és kenguruk élőhelye, óvatosan hajtsanak, hogy az állatoknak ne essen bántódásuk, ha éppen kereszteznék egymás útját.

Este a tyúkól melletti tűzrakóhelyen mályvacukrot sütögettünk, amikhez a nyársakat a gyerekek keresgélték a közelben. Ragacsosak és büdösek lettünk, de egy csodás élménnyel gazdagabbak.

 

12. nap

Alig értünk ide, máris megint pakolni kell, de mintha összement volna a bőrönd. A fiam meghozza a bérelt kocsit, ami egy szörnyeteg, a négy felnőttet és két gyerekülést simán adja, ráadásul óriási rakteret, ami jelen esetben nem hátrány. KIA Carnival névre hallgat, de ilyet otthon még nem láttam. Átmenet a kombi és a van között, tágas minden irányba, még a harmadik sorban ülő (én) is kényelmesen pakolgathatja a lábait, nem a csomagtérben szenved összehajtogatva. Először is visszavittük a kölcsön babaülést, aztán nekivágunk... nem, nem a farmra vezető útnak, hanem a Bondi beachhez vezető útnak. Az egyik leghíresebb strandja Sydneynek. Az idő felemás, hol süt, hol esik egy kicsit, a szél mindenképpen fúj, így aztán viszonylag kevesen vannak a parton. Persze, főleg szörfösök. Levinek különösen rossz napja van, végig szenvedi az oda vezető utatz, konkrétan még a tengerparti étteremben is szenved, pedig a látvány csodás, csak éppen nem egy nyűgös négyévesnek. Leia más világ, ő, ha ehet, máris sokkal kezelhetőbb.

A strand egyik végében van egy épített medence a „jéghegy”-nek nevezett épület aljában, ami egészen egyszerűen világító fehérségéről kapta a nevét. Szóval, a medence... ezt úgy építették meg, hogy a hullámzás tulajdonképpen bármikor belecsaphat, frissítést hozva  az amúgy is tengervízzel feltöltött helynek. Jó lehet benne pancsolni, hiszen ott  azért még a víz is melegebb, de most a rácsodálkozáson kívül nincs idő, indulunk vissza a kocsihoz. Errefelé komolyan veszik a 2 órában maximált parkolást (van, ahol csak egy órában), ha nem érsz vissza, nem fognak megdicsérni. Megvan az autó és végre irány a Blue Mountain. Valahol, egy Bilpin nevű kis helységnél lesz majd a farm, amit egyelőre magam elé se tudok képzelni.

Azért, hogy kicsi fiamat meg is dicsérjem, ebben a számunkra fordított világban olyan magabiztosan kanyarog (oké, waze súg neki, bár néha elég furán fejezi ki magát), hogy egy pillanatig sem aggódom, amiért „nem a jó oldalon” autózunk. Odahaza egy ennél nem sokkal kisebb családi autójuk van, a gyerekek miatt elég sokat használja is, úgyhogy nyilván onnan a gyakorlat.

Az az igazság, hogy az idei év megint nem egészen úgy alakult, ahogy eredetileg reménykedtem benne, így az út előtt se kedvem, de időm se nagyon volt egy kis előzetes felkészülésre. Tudjátok, a nagyobb városok, főbb látnivalók. Most csak ülök a hátsó sorban, nézelődök és próbálok kis jegyzetek készíteni, hogy valahogy vissza tudjam adni mindazt, amit ezekben a napokban látok. Alessiával sokat beszélgettünk, számára ez óriási dolog, hogy ezeket a helyeket, látnivalókat élőben megnézhetem, egyáltalán, hogy a világnak ebbe a zugába eljuthattam, én a kicsit kíváncsi és a hátam közepére se kívánom között voltam félúton. De ideértem, s ha már itt vagyok, akkor próbálok nemcsak nézni, de látni is. Rácsodálkozom az építkezésekre, ahogy számunkra talán túlságosan egyszerű anyagokat használva húznak fel házakat. Fém sarkok, fa állványzat, amire majd ki tudja, milyen könnyű és gyorsan pótolható anyag kerül. Mert ha jön a tűz, akkor nem kérdés, hogy itt nem a ház az érték, hanem elsősorban az élet. Emberé és állaté egyaránt. És a tűz jön. A házigazdánk szerint szinte menetrendszerint 7 évente. Lwegutóbb 3 éve volt, hogy aggódva lesték, gyönyörű házuk is a lángok martalékává válik-e, de jól tervezték, távolt a legtöbb éghető anyagtól és a híreket követve, kivágtak mindent, ami veszélyt jelenthetett volna rájuk. De ezt nem mindenki teheti meg. Azoknak pedig akár egy élet munkája mehet kukába egyetlen nap vagy néhány óra alatt. Láttam ezt az építési technikát már korábban a Spektrum home műsoraiban az angolszász vidékeken, kuncogtam is rajta, hogy a híres Scott testvérpár próbálna itthon egy lendületes rúgással bedönteni elválasztó falakat. Valószínűleg a mentő vinné el, ahogy a gondosan habarcsba foglalt blokktéglákkal próbálkoznának.

Nos, a farmház hatalmas. Négy szobája vagy inkább lakosztálya van. A miénk a hármas, amiben  két szoba van. A nagyobbikban hatalmas franciaágy, ez a fiataloké meg a gyerekeké (lesz gond otthon lenevlni a kicsiket a szülőkkel való együttalvásról), a kisebbikben két külön ágy, amit akár össze is tolhatnánk, de nem alakítjuk át a berendezést. Minden szobához külön fürdőszoba. Kényelem a köbön. A földszinten egy apartman, hatalmas társalgó kandallóval, konyha és étkező, egy kis fürdőszoba, wc, egy tv-szoba és egy pajtaszerűség, amiben trambulin és ping-pong asztal is van rossz idő esetére a kicsik energiájának levezetésére. Az emeleten három apartman és egy társalgó, aminek nagy részét a (itt csak ismételni tudom ezt a szót) hatalmas biliárdasztal foglalja el, megy egy ülőgarnitúra tv-vel azoknak, akik nem a lenti műsorra kíváncsiak. De... mi egyedül vagyunk a házban, és igazán élvezzük. A ház elején végigfutó fedett teraszon asztalok, karszékek, oldalt pedig egy barbeque sütögetőhely. Juszt se mondom ki megint... szóval, méretes. A szabadban egy kis masszázsmedence, felette árnyékolókkal, amik akár esőben is jó szolgálatot tehetnek. A víz jéghideg, de ha reggeli után bekapcsolod és elmész kirándulni, akkor hazatérve maga lesz a tökély, akár egy hatalmas fürdőkád. Naná, hogy nem maradt ez sem kihasználatlanul.

A farmélethez hozzá tartoznak az állatok is. Itt jelen esetben a csirkeól, nem túl számos csirketársadalommal, de azért a reggelihez mindig biztosítanak 2-4 friss tojást. Rajtuk kívül van egy alpakka, 2 kecske és egy póniló. Igazán kíváncsi lettem volna, hogy miért pont ezek az állatok, de nem volt mód a kérdés feltételére. A mi – elsősorban a gyerekek  feladata az állatok reggeli és esti etetése,a tojások összegyűjtése. Amúgy meg a gyerekhívogató játszótér felfedezése. Az állatok számát gyaporítja egy – szerencsére – ritkán látható tag, Pete ... a piton. Igazából feladata is van, mert ő tartja egérmentesen az istállót és a tyúkólat. Csirkét még nem evett. A környéken több etető és itató van, mint gondolná az ember, elsősorban a helyi cidert és almáspitét árusítják, de azért ennél jóval szélesebb a kínálat.

11. nap

Ausztrália – mi jut eszünkbe, ha erre a hatalmas, mégis legkisebb kontinensre gondolunk? Kenguruk és koalák földje, a benszülöttek, siavatag és Hugh Jackson meg Nicole Kidmann. Oh, imádtam azt a filmet! Ha kicsit többet hallottunk róla, akkor azt is, hogy a kevésbé lakott területekre légi úton érkezhet orvosi segítség, a rádión keresztül a tanulni való vagy az elsősegély tanácsok. Hogy úgy nyírják a birkát, ahogy sehol máshol, hogy a Tövismadarakban látott kemény élet bizony még mai is sokak osztályrésze. Hogy időnként olyan tűzvész pusztít itt, ami egyszerre olt ki életet és termékenyíti meg a világ legöregebb talaját. Hogy olyan színészeket adott a film és zene világának, mint Alex O’Loughlin, Olivia Newton John, Kylie Minoque, Eric Bana, Paul Hogan (oh, Krokodil Dundee!), Heath Ledger, a Hemsworth fiúk, Chris, Liam és Luke, Cate Blanchett, Russel Crowe, Bryan Brown (ah, imádom a filmjeit), Mel Gibson (jó, ő már Amerikában született, na de a gyökerek ugyebár...), Sam Worthington, Simon Baker, ... és a sor még hosszan folytatható.

A kontinens 1606-os holland hajósok által történt felfedezését követően 1770-ben keleti felét az angolok követelték és elkezdték betelepíteni ide az elítélteket, hogy velük kolonizálják Új-Dél-Wales területét 1788. január 26-át követően. Népessége fokozatosan emelkedett évtizedeken keresztül és az 1850-es évekre a kontinens nagy részét felfedezték és további öt önkormányzattal rendelkező királyi külbirtokot hoztak létre.

Az ország neve a latin Terra Australis ("déli föld") elnevezésből ered, melyet a déli félteke korábban fel nem fedezett, csak feltételezett szárazföldi területeire használtak. Az Australia kifejezés legkorábban feljegyzett felbukkanása angol nyelven 1625-ben tűnt fel. 1824-ben, az Admiralitás beleegyezett, hogy a kontinens megnevezése hivatalosan is Australia legyen.

Ausztrália méretéből adódóan változatos tájegységekkel lehet találkozni az északkeleti trópusi esőerdőktől kezdve, a délnyugaton, délkeleten és keleten húzódó hegyláncokon át a középső területek sivatagos vidékéig. Területének 85%-át az úgynevezett Outback, vagy magyarra lefordítva a "hátország" alkotja, amelyet a világ egyik legősibb tája foglalja el. Vörös sziklák, vörös por, okkerszínű síkságok, bíbor színben úszó hegyek, ragyogó kék ég és magányos házikók jellemzik a végeláthatatlan sivatagi tájat. A partközeli területeken az óceánok, tengerek kiegyenlítő hatása mérsékli a téli és nyári, illetve a nappali és éjszakai hőmérsékleti szélsőségeket. Sydney-ben például a januári – tehát nyári – középhőmérséklet 22 °C, júliusban – tehát télen – általában 12 °C körül van. (Viszonyításul: Budapesten a téli-nyári átlagos középhőmérsékleti érték közötti különbség 23 °C körüli.) A belső területeken azonban szélsőséges hőmérsékleti értékek is jellemzőek a kontinentális éghajlati hatás miatt.

Sydney Ausztrália második legnagyobb városa, Új-Dél-Wales állam fővárosa. Ausztrália délkeleti részén, a Tasman-tengernél található. A város az első brit gyarmat, 1788-ban alapította Sydney Cove és Arthur Phillip, az első flotta két parancsnoka, akik az elítélt raboknak hoztak létre egy büntető kolóniát. 5 milliónál valamivel többen lakják a 12 és félezer négyzetkilométernyi területett. Csak összehasonlításként Szingapúrban nagyjából ugyanennyien laknak nem egészen 740 négyzetkilométeren.

Ennyi általános ismertető után következzen a mai nap. Hajóval mentünk, mint nagyon népszerű tömegközlekedési járművel az Állatkertbe. A Taronga Állatkert 2016-ban ünnepelte a 100. születésnapját. Mi elsősorban a koalák és kenguruk miatt jöttünk, de persze a többiek is nagyon tetszettek, elssorban a gyerekeknek. Voltunk fóka-shown és madár-shown-n is. Nyilvánvaló volt, hogy akik gyakrabban járnak ki az állatkertbe, ezeken a műsorokon is kiválasztották a kedvenceiket, azoknak jóval nagyobb óváció járt. Az állatkert majd minden részéről fantasztikus a kilátás a Harbour bridge-re és az Operaházra, meg persze a fürgén közelekedő hajókra az öbölben. Van egy óriáshajó kikötő is, ahol rendszeresen parkol  a cég hajója, ami aztán különböző hosszúságú hajóutakra viszi a vendégeit. Nem himihumi kis hajóra kell ám gondolni, van nyolc emelte és persze a fedélköz, meg az emeletek feletti részek is még növelik a testet. A velencei lagúnába beúszó monstrumok képe rémlik fel, ahogy a törékeny kagylóhéj-szerű Operaház mellett elsiklik egy ilyen óriás.

Visszatérve a kikötőbe, képeslapokat veszünk az itthoniaknak. Nyilván nem sokan teszik ezt, mert a mai modern technika már kiszorította a színes kis lapokat, nemkülönben a bélyegeket. Ma elég egy kattintás és a frissen megélt élményt már meg is oszthatjuk az otthoniakkal. Megírjuk mindet, egyedül Rikinek nem jut eszembe a pontos címe, így aztán már röppen is az üzenet a mamájának. Amíg a válaszára várunk (odahaza éppen csak ébredeznek ekkortájt), Tiborom elszalad egy postaládához, amit útközben látott. Szerencsére már kivonták a forgalomból, így nem tudja bedobni a lapot, amin cím helyett egyelőre még csak egy név áll. Persze a szakmázást nem tudja otthon hagyni, úgyhogy elmegy a postára (igen, mostanra már megcímeztük a lapot) bedobni és ha már ott van, számos blokkot és bélyegsort vesz III. Károly koronázásáról. Örülni fognak az otthoni gyűjtők. Miközben ő ide-oda futkos, Sharon megosztja velem a hírt (jesszus, már ez a lány is ismer, mint a rossz pénzt!), hogy Robert Pattinson kedvese, Suki Waterhouse babát vár. Az ifjú pár nagy örömmel és izgatott várakozással tekint az esemény elé. Én is örülök. Annak idején, a srác tudtán kívül, nagyon sokat segített nekem, amikor az írásba kezdtem. Akkoriban eléggé mindennaposan követtem az életét, együtt örültem és együtt bánkódtam vele, ahogy az élet hozta, és leginkább annak örültem, hogy nekem/neki lett igazunk, amikor bebizonyította a világnak, hogy többre képes a viaszos képű vámpírtininél.

A kikötőhöz közel beülünk egy étterembe. Szokás szerint a gyerekek rendelnek. Nem mindenkinek egy főételt, aztán eheted, amit eléd raktad, hanem sokféle fogást és mindenki mindenből csipeget. Kicsit a valamikor borvacsorákra emlékeztet a dolog. Egyrészt jobban megy az idő az újabb és újabb fogásra várva, közben megnyugszik a fűszerekkel felizgatott gyomor, kell egy nyelet finom tasmán bor, aztán jöhet a következő ízélmény. A tökéletes vacsorától eltelve a közeli cukrászatban veszek négy különböző szelet tortát kb aranyárban. Ezt nem kellett volna. Amennyire hívogatóan festettek a kirakatban, annyira nem ízlet egyik sem.

Végezetül még lesétálunk a kikötőhöz, élvezni a kivilágított város képét és a „kékidőt”.