Szeptember 1. az utazás talán legnehezebb napja. Már csak egyet kell aludni, aztán szabadulunk. Legszívesebben már összepakolnék, bár ez nem lenne egy megerőltető dolog, hiszen ki sem pakoltunk igazán. De akkor mivel tölteném a holnapi délelőttöt? 12 előtt nem mehetünk el, az ebédet is a szokásosnál korábban hozzák, meg kell várni. Különben is, majd sms-ben érkezik az utasítás, ha elhagyhatjuk a szállásunkat. Mindent el kell vinni, ami itt marad, „ártalmatlanítják”. Még azt a karton bontatlan ásványvizet is, amit már nem bírtunk meginni. Mozgás hiányában, alacsony hőmérsékleten tartott szobában nehezen ment az ivás (bár, önmagamhoz képest szerintem igenis jól teljesítettem, hiszen az is egy program volt, hogy az ember ment egy kört, töltött vizet, megitta, elöblítette a poharat), ráadásul úgy éreztük magunkat, mint egy törpevízerőmű, ami bement, hamarosan jelentkezett kifelé is (újabb remek programok a fürdőszobában). Mintha az ételekben lett volna vízhajtó is. Úgyhogy máris van egy meglehetősen nehéz plusz csomagunk is, mintha nem lett volna éppen elég, amivel eleve utaztunk. Az utóbbi napokban már naponta kétszer zuhanyoztunk, egyrészt az élmény, másrészt az idő élvezetesebb múlása okán.
Mai ebédünk: Taiwanese style Squid (tajvani tintahal)... még
nem ért ide, de már edzek a neten. Ha igaz, valami ilyesmit fogunk kapni.
(Köztünk legyen szólva, ebbe az országba tilos behozni rágógumit, de az ételek
nagy része simán helyettesíti :P )
https://stefangourmet.com/2018/03/09/taiwanese-squid-with-thai-basil-and-ginger/
Ok, ilyet is ettünk már. Ez volt annak idején az a jópofa
„kötött zokni”. A vékony tofu szeletek is megvannak. Bon appetite!
Jut eszembe, miért nem kapunk soha fagyit? Tv-ben meg megy a
Ben and Jerry reklámja, már a nyálam folyik.
Na, a bezártság kezdi kikezdeni az agysejteket. Amikor már
nem tudod, hogy egy papír nálad van-e, volt-e egyáltalán, vagy csak a gépen
nyitottad meg azt a file-t. Úgy emlékszem a kezemben volt a papír, de tényleg
emlékszem, vagy csak lehetett volna? Oh, az ilyesmin klasszul el lehet tölteni
álmatlan éjszakákat. Persze, eszembe jut a villa esete és máris tök bizonytalan
vagyok.
*
Ésss, eljött az utolsó szállodabeli reggelünk is szeptember 2-án. Jól
aludtunk, amihez az is hozzájárult, hogy éjjel háromig sorozatot néztünk, a
Kijelölt túlélőt. Nekem nagyon bejön, bár némelyik karakter fafejűsége az
egekbe viszi a vérnyomásom. Ennek megfelelően nem is ájultam el gyorsan.
Úgyhogy a reggel fél kilences kelés, nem is tekinthető lustálkodásnak.
Összepakolni úgyis kb. 10 perc volt csak. Még egy zuhany, hajmosás, reggeli
(mindjárt hozzák az ebédet is J
), telefonok, hogy akkor tényleg negatívak vagyunk, porta is tudja,
menjünkmármenjünkmár... 12 előtt erre semmi esély, úgyhogy azt hiszem, ez lesz
mostanában a legnehezebb két órám. Ülni az ágy szélén és 5683.x meghallgatni a
tálib helyzetet vagy megnézni a BBCearth ismétléseit, kb. mint egy tűpárna.
A napló innen sokkal személyesebbé válik. Leginkább az unokákkal és a fiatalokkal gyűjtött élmények lenyomata, úgyhogy aki nem akarja követni a nagymamai ömlengést, nyugodtan találjon magának érdekes olvasni valót. Nekem fontos, hogy elraktározzam ezeket a napokat, mert ki tudja, meddig kell ezekkel beérnünk.
A kilépésnek köze nem volt a halomnyi kapott levélben
leírtakhoz. Reggel felhívtak a minisztériumi oldalról, hogy gratulálnak
negatív, hívjuk fel a recepciót és mindjuk el nekik. Megtettük. Ok, 12 előtt
nem mehetünk el és korábban hozzák az ebédet. Ha segítség kell a
csomagjainkhoz, akkor egy órával előtte tegyük ki a folyosóra. Nem kértük.
12-kor felhívtuk őket, azt mondták, indulhatunk. Lent a recepción megkérdezték,
jól éreztük-e magunkat és már integettek is, semmi adminisztráció. A
szobakulcsot se kérték el, a tartalék teszt-készlet pedig ajándék, vigyük ahova
akarjuk. És már kint is voltunk az utcán, ahol a szálloda egy alkalmozottja
megkérdezte, hívtunk-e már taxit. Nem. Ok, akkor hívja is. 2-4 perc. És tényleg
2 perc múlva begördült egy hófehér Merci, nagy nehezen bepakoltuk a holmit, és
már suhantunk is a gyerekekhez, akik már ott vártak a mélygarázsban. Mit
mondjak, az első pillanat nagyon érzelmesre sikeredett. Aztán felmentünk a
lakásba, szolidan a 31. emeletre, cipők a folyosón. Az első dolgunk volt egy
közös családi fotó elkészítése, hogy az otthoniakkal is tudathassuk,
megvagyunk, nagy az öröm. Egy frissítő finom kávé után nem győztük az erkélyen
magunkba szippantani a hetek óta hiányolt friss levegőt.
Az biztos, hogy a fotók csaltak, mert az eddig tágasnak
látszó lakás hirtelen nagyon tele lett. Igaz, amikor az első fotókat láttuk
róla, akkor nem volt benne két gyerekkocsi, játszószőnyeg és sok más, amitől bármilyen
méretű lakás azonnal összemenne. De egyébként tényleg aprók a szobák, itthon
talán félszobának hívnák őket. Nem is indokolatlan, hogy lakáscserében
gondolkodnak. Viszont két fürdőszobája van, ami máris jó hír. És gyönyörű
erkélye, szép panorámával, ahonnan többek között anyóstársék családi házára is
rálátni. A keresztelő templom pedig szó szerint itt van a hát aljában.
Kis pihenő után – és mivel a felajzott Levit reménytelen ügy
lett volna lefektetni – elindultunk a River Zoo-ba. Már el is felejtettem,
micsoda logisztikai feladat két gyerekkel útra kelni, bár nálunk kicsit nagyobb
a korkülönbség, így már csak egy babakocsival küzdöttünk. Taxi rendeléskor
persze mondani kell, hogy big car-ra van szükségünk és igazság szerint még
azokban is úgy ültünk, mint a heringek, mivel a gyerekeket csak gyerekülésbe
bekötve lehet utaztatni.
A River Zoo-val annyiban nem volt szerencsénk, hogy a
boat-safarira nem fértünk be, de Levi láthatóan nem búslakodott, neki
tökéletesen megfeleltek a halas akváriumok és leginkább Kai-Kai a panda papa.
Sajnos Jia-Jia újszülött kölykét még nem hozta ki a kifutóba, de kamerán
keresztül láthattuk a kicsit is, akinek már kifejezetten panda-színe van a
születéskori malacrózsaszín helyett.
Hazatérve már érkezett is az időközben megrendelt pizza. A
gyerekeket még a szülők rendezték a napi rutin szerint, aztán egy nagyon jó
hangulatú vacsora következett az erkélyen. Utána sikerült mindkettőt letenni
aludni és egy kicsit beszélgethettünk is. De nem akartuk nagyon ébren tartani a
szülőket, mert nekik tényleg minden perc értékes, amit pihenéssel tölthetnek.
Most elégedetten szuszog mindenki a szobájában, mi például Leia leendő
szobájában. Idáig a szülei ágya mellett volt a kiságya, de ha mi hazautazunk, ő
is beköltözhet a kis birodalmába. Szép álmokat mindenkinek, nekünk már az lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése