Ma elkísérjük a kicsit a bölcsibe, amit itt pre-schoolnak hívnak, így otthon iskolaként is beszélnek róla. Már ott vagyok a gépben, hogy akár nekem is kiadhatják a kicsit, de azért persze biztos, ami biztos, az apja is ott van velünk. Ettől függetlenül szívesen megy és örömmel jön. Imádom, hogy ilyen kis kiegyensúlyozott. Pedig már a liftben találkoztunk kis egyenruhás síró babával, aki nem akart még otthonról sem elindulni, aztán odabent is olyannal, aki nem akarta a mama kezét elengedni. Őket láthatóan nem is érti.
Szóval, elkísértük. Szinte a ház elől indulnak a buszok,
amik aztán az épület előtt állnak meg. Könnyű odáig eljutni, bár ehhez előbb
egy sofőr némi jóindulatára volt szükség. Szingapúrban ugyanis mostanra, éppen
a Covid miatt, nem nagyon kedvelik a készpénzt. Mindenféle alkalmatossággal
lehet csippantani, órával, kis kütyüvel, nagy telefonnal... lényeg, hogy
érintkezés nélkül. Számomra agybaj a köbön. Az ovi egy Raffles Town Center nevű
gyönyörű épületben van. A hátsó portán kell bemenni, ahol egyébként az árut
szállítják, onnan lifttel felmenni. Belépés előtt cipő lekap. Gyerek + 1 fő
mehet be, mert nagyon pici az előtér. Gyerekcipő lekap, gyerek vizsgálat,
hőmérséklet, torok nézés, illetve egy csippantós szerkezetnél „bélyegezni”,
hogy bent van. A vizsgálat során a torkot nézik uv-fényben, a tenyereket,
talpakat. Apró hólyagokat keresnek, bárányhimlő nyomait keresve. Kilépéskor
megint csippantani. Azt pedig egy ott dolgozó ellenőrzi, hogy rajta vagy-e a
listán, akinek odaadhatják. Levi láthatóan ismeri a rutint, nem is tiltakozik,
jókedvűen fut a csoportszobához. Az óvónők kedvesek, a nevén szólítják, örömmel
üdvözlik. Általános vélemény, hogy nagyon kedves kisgyerek. Büszke nagymama
nézi párás szemekkel, ahogy eltűnik a csöpp gyerek az egyik csoportszobában.
Több szoba van, de ez nem a csoportoktól, hanem a foglalkozásoktól függ, hogy
éppen melyikben vannak. Van egy hátizsákja, amiben a törülközője, váltás
ruhája, pelus, ebéd utáni alváshoz tej van és persze az ivós termosza. Erre
figyelni kell a nap végén is, hogy a dolgai benne legyenek. Hétvégén még egy
zsákot hoz haza, abban van a benti takarója is. Mindenen az „iskola” logója,
minden piros, még a holmija is boldogságtól repes.
Utána az immigrations office-ba megyünk a pecsétért. Csak
mondom, hogy itt még az sem mindegy, milyen oltást kaptunk. Ha nem Pfizer
lenne, egy csomó helyre be sem mehetnénk. Az EU-s igazoláson szereplő
Comirnaty-tól mindig fennakad a szemük, de Sharon gyorsan rámutat a
lényegre,hogy a Bayer cég terméke és Pfizer. Kár, hogy nem ezt írják élből arra
a nyavalyás papírra, ami amúgyis kevés önmagában. Tibi szerint az összes WHO
által elfogadott oltást el kell fogaDNIUK. Amilyen háklisak, nem vagyok biztos
benne, jó, hogy a mienk legalább a leginkább elfogadott, mivel itt is ezzel
oltanak. Az ügyintézők többnyire muszlim fejkendős lányok, asszonyok, a
vezetőbb pozíciókban kínai férfiak. De ugyanezt figyeltük meg a reptéren is. Az
egészségügyisek viszont többnyire mind kínai szingapúriak. Nagyon kedvesek és
segítőkészek. Persze itt is van ember arra, hogy spricceljen kettőt a kezedre,
mielőtt tovább haladnál. Talán 10 percig tart a két matrica beszerezése, amit
az útlevelünk hátsó belső oldalára ragasztanak. Ezzel már bárhova bemehetünk.
Viszont egészen addig meg kell őrizni, amíg odahaza le nem száll velünk a
repülő.
Nyilvánvalóan nem használt a két hét „pihenés”, mert a
kicsikkel való nap úgy leszív minket estére, hogy azt sem tudjuk, merre
dőljünk. Erőnlétünk semmi. Nem túl vigasztaló, hogy a gyerekeknek se sokkal
több. Levihez fel kell kelni éjjel és ez alaposan igénybe veszi őket. Valahogy
itt is melegebb lett, mint amire emlékeztem. A napok rendre 31-32 fokosak, de
hőérzetként 38-at tüntetnek fel, és ebben lehet is valami, hiszen a
páratartalom is 80 % körüli. Ma este is villámlott, de lefekvésig végül az eső
nem érkezett meg.
A hivataltól elsétáltunk a közeli Robin streethez, ahova
majd költöznek a gyerekek. Ebben a házban már három éve bérlik a lakást,
teljesen elégedettek vele és a kiszolgáló létesítményekkel, de két gyerek
mellett már egyre szűkösebb a maga 3 hálószobájával. Mint már írtam, ebből
kettő olyan pici, hogy nálunk max. félszobának hívnak, én simán csak lyuknak. A
tulajdonos a meghosszabbított időre sem emelt árat, ez már mindenképpen
aktuális lenne, tehát itt az ideje a továbblépésnek. Kézenfekvő lenne itt a
telepen választani másik lakást, nyilván a jelenlegi borsos árnál is drágábban,
de ha már adott egy saját ház lehetősége, akkor élnek is vele. A jelenlegi
bérlője a háznak februárban útilaput kap (nyilván szólnak majd előre nekik),
mert utána felújítás következik és ha kész, oda költözik a kis család. Egy
köpésre az ovitól. És egy jóval nagyobb köpésre minden mástól, ami most van a
„szájukban” (kisbolt, nagy bolt...) És persze nem lesz medence sem, viszont
saját apró kertes kis ház, sokkal nagyobb szobákkal, mint most. Apóstárs
ruházta be már évekkel ezelőtt, áldassék a neve. Ugyanakkor a Reffles Town
Centerben (ahol az ovi is van) egy klub működik, amelynek tagja Kelvin, Sharon
bátyja is. Átvehetik a tagságát és akkor használhatják az ottani
létesítményeket, sportszobákat, medencéket. Nem lesz elég a lifttel lemenni és
ha megunják, vissza a lakásba, kell egy kis séta, de ez igazán nem nagy áldozat
egy kis mókáért.
Dolgunk végeztével egy kis kávézóban kötöttünk ki és végre
jót beszélgettünk a kölyökkel is, amíg Sharon ránk nem írt, hogy megérkezett a
közeli kis étteremhez Leiával. Mentünk mi is, aztán a mi értelmezésünkben egy
meleg reggeli szerűséggel letudtuk az ebédet. Ez konkrétan egy lazacos quiche volt
olivás, paradicsomos pennével. És persze víz és gyümölcslé mindenütt. Itt az
alkoholizálás nem nagyon dívik. Ha isznak, akkor nagyon mértékkel, minőségi
italokat. Este 10 után már azt sem szolgálnak ki reggel 6-ig. A gyerekek saját
bevallásuk szerint hétfőtől szerdáig egyáltalán nem isznak alkoholt, csütörtök
és szombat között 1-1 jó pohár bor már megengedett. Érdekes, ahogy egyszerre
élnek aszketikus és gourmet életet. Jó kajákat esznek sok zöldséggel, sok vizet
és teát isznak, jól is néznek ki. Tibi hetente úszik és teniszezik, hogy
kondiban tartsa magát, ha a gyerekeket cipelni kell.
Ebéd után még elsétáltunk tejfölt venni a közeli nagyobb
üzletbe, onnan pedig haza. A nap ezerrel sütött, de szinte végig fedett
járdákon tolhattam a babakocsit. Ezt azért nagyon értékelem, hogy a
gyalogosokra kifejezetten gondolnak.
Otthon lementünk a medencéhez egy kicsit ejtőzni, de egy idő
után rohamos léptekben közelgő viharra ébredtünk. Ahogy felértünk a lakásba, ki
is tört és olyan sötét lett, mintha beesteledett volna. Fél órát kőkeményen
szakadt, pont akkor kellett volna indulni Leviért, így aztán csak Tibi fiunk
vágott neki az ítéletidőnek. Én addig nekikezdtem a konyhában a paprikás
csirkének. Amit a drága gyermek nem mondott, hogy a legutóbb vett piros
paprikája annyira oxidálódott, hogy először kakaópornak néztem. Ízre még
használható volt, de hát nem lett az ételnek olyan színe, mint ahogy
megszoktuk. És persze... nem az én edényeim, nem az én tűzhelyem, de azért a
végeredmény nem lett rossz. A nokedlit otthon annyira utálom csinálni (bár enni
szeretem), hogy ha lehet, ellinkeskedem. Utána mosogatni, az maga rémálom. Itt
ezt is bevállaltam. Kicsit sok lett, mert ezekben az edényekben a mennyiségek
se annyinak látszottak, mint otthon, de nem baj, ment a maradék tészta a hűtőbe,
jó lesz az még valamire. Gyerek a
sajátjából legutóbb spezlét csinált baconnal és sok sajttal. Sharon imádta. De
ami a legnagyobb szó, hogy a kétéves unokám is jóízűen evett a nagyi paprikás
csirkéjéből. Közben felhívtak a Gyuriék, mert a mama is éppen ott volt, úgyhogy
igazán jól sikerült este lett ez is. Levi láthatóan őket is felismeri, a dédit
különösen és persze azonnal kérdez a vauvau után is. Szerintem Jamievel nagy
haverok lennének J
Mire hazafelé indultak az oviból, szerencsére sokkal jobb
idő lett, úgyhogy kár volt a babakocsit az oviban hagyni, de nem baj, majd
holnap hazahozzuk.
Levi láthatóan elfáradt a nap végére, kicsit kiverte a
hisztit, amikor az apja teniszezni indult. Egészen meglepő dolgokat vesz észre
(és ugye tudjuk, hogy az ördög is a részletekben van), mint például az
édesanyja frissen manikűrözött körmeit, és ezzel aztán sikeresen el is
terelődött a figyelme az ajtón távozó teniszlabdákról. De tényleg, tegnap
nézegettünk egy képeskönyvet, amiben egy kis tacskó is volt a sok állat között,
én meg viccesen azt mondtam, ott a Jamie. Ma már ő mutatta meg a szüleinek a
könyvben Jamiet. És a nevét is mondja. Merthogy a sajátját meg az istennek se.
Ha kérdezik, akkor „me”, azaz én. Pedig az oviban ki van írva a neve a cipő tárolóra
és oda teszi a cipőcskéjét. A székére, rajta van az ivós üvegén, sőt még az
anyatejjel megtöltött cumisüvegen is. Mázlista kölyök. Másfél éves koráig volt
a mamájának teje, most meg a hugiéból is kap.
Az előző két nap este néztünk egy-egy részletet a Vuk-ból.
Ma meg a maga babanyelvén kérdezgeti, hogy hol van. Senki nem érti, mit keres,
de én tudom, mert keresi a borhűtő tetején, a kanapé szélén levő kis
dobozban... azt a külső tárolót, amin a nagypapa elhozta neki Vukkot. Így a
harmadik estére neki már ez is rutin, hogy esti mesének Vukot nézzen. És a kis
gengszter még azt is megfigyelte, hogy ehhez műszakilag mire van szükség. Agyam
eldobom tőle, de tényleg. Mondtam már, hogy imádom?
Mellesleg a gyerekek nem hívei a tv-zésnek, főleg este, mert
a villodzó fények, pörgő jelenetek túlságosan felhúzzák a kicsit, aki nehezen nyugszik
le, hiszen kis elméje még küzd a látottakkal. Ezt a szigorú, de teljes
mértékben akceptálható hozzáállást megértem és támogatom. Na ugye, hogy nem
vagyok teljesen elborult nagymama?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése