Vigyük Levit az oviba! Lelkesedés teljes hőfokon. DE ... otthon maradt volna, ha a kistesó nem gondol rá, a táskája...; hozzuk haza Levit! DE ... Ne maradjon ott a babakocsija,legyen nálam süti, legyen víz a kulacsában, a táskájában legyenek benne a dolgai, és bár piros ruhás, de a kék soron van a cipője.
Buszozás: ne feledjük felszálláskor és leszálláskor is
lecsippantani a bérletet! Mindamellett, hogy egy tökéletesen működő rendszer,
azért engem még az idegbajba kerget, hogy folyamatosan a kezem ügyében legyen a
kártya, hogy se beszálláskor, se leszálláskor ne duguljon miattam a busz. De
hát miről is beszélek, egyszer sem volt tömeg a buszon. Igazából már a megálló
előtt szabadra vált a készülék, le lehet csippantani a kártyát, mire megáll,
már csak a lábam elé kell nézzek. Ráadásul a sofőr még azt is engedi leszállni,
aki az ajtók csukódása után eszmél,hogy itt akart volna leszállni. Nálunk
minimum elvinne a következő megállóig. Mint ahogy tetszik az is, hogy le kell
inteni a buszt, mert ha senki nem jelez és nincs leszálló, akkor simán megy
tovább. Ami nem jó és némi helyismeretet igényel (vagy egy nyomorult újabb
appot a telefonon – amin mondjuk van helyi internet -), hogy a buszokon nincs
feltüntetve a megállók sora, úgyhogy lesni kell, mennyire ismerős a környék. A
buszokon egyébként kérik, hogy ne telefonáljon és ne beszélgessen senki. A
vírus miatt, persze. Mint ahogy a bevásárló központokban halk, diszkrét zene
szól, mert ha túl akarnák kiabálni, a hangosabb beszédnél több mikro részecske
hagyja el az illető torkát. Tehát csak halkan. A maszk mindenhol kötelező, de
ha leültél és kihoztak egy pohár vizet, akkor leveheted.
A Botanikus kertbe mentünk Leiával. Elképesztő párás volt a
levegő. Beültünk egy frissítőre, addig Leia szopott valamennyit, utána még
körberohantunk az orchidea részen és futás a kijáratig... a buszmegállóban
kapott el az eső. Egy csomó mindent nem láttunk, mert futás volt. 4 éve jobb
program volt, na. De mivel ide még úgyis visszajövünk, hiszen közel van, ez nem
akkora tragédia.
Levi örült nekem az oviban, de az apjának igazán. A
nagypapának fogta az ujját hazáig. A kölyök amúgy erősen hajlamos a hisztire.
Én azt mondom, nagy manipulátor, mert pontosan tisztában van vele, hogy célt
fog érni az akarata, ha egy kicsit kiereszti a hangját.
De kicsi hugocskája se piskóta. Este Sharonnak programja
volt, én fektettem le Leiát. Megizzasztott. Üvöltött, enni akart, pedig már
benne volt a napi adag. De aztán elaludt. Igaz, addigra a derekam már
leszakadt, mire a majd 7 kilós kis habtestét elringattam. Erre még élénken
emlékszem, hogy a pici gyerekek valami extra szenzorral vannak ellátva, amivel
pontosan tudják, hogy a mama vagy a papa nincs a közelben, és olyankor aztán
kifordulnak önmagukból.
Gyerekkel pedig végre egy igazán jót beszélgettünk. Amikor
azt kérdeztem tőle, hogy Mikor múlt el a wow érzés?, meglepő választ adott. Sose
volt, azért laknak itt, mert tetszett és ez nem is csoda, hiszen sokat fizetnek
érte, hogy ilyen szép környezetben legyenek. Fájóan realista.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése