Az utolsó nap. Reggel még együtt állunk sorba a piacon a helyi reggeliért, este pedig taxiba ülünk majd, hogy a reptérre menjünk. Vegyes érzések vannak bennem, hiszen már egy hónapja, hogy eljöttünk otthonról. A karantén ideje a maga módján érdekes volt, bár, határozottan elpazarolt idő. Talán egy kórházi pihenőhöz hasonlított leginkább. Az unokákkal viszont minden nap és perc maga a csoda. Még akkor is, ha néhány dolog a torkomon akadt altatás és szobatisztaság témakörben. De hát megfogadtam és elég jól sikerült is tartanom magam ahhoz, hogy nem szólok bele, hogyan nevelik őket. Ismerem a szülőket, tudom, hogy a legjobbat fogják kihozni az amúgy remek alapanyagból. Nem tudom, ez a rövidke két hét mire volt elég a gyerekekkel kialakítandó jövőbeni kapcsolatunkban. Vannak érvek és ellenérvek, de mindenképpen el kell gondolkozzunk, hogy tudnánk a találkozásokat gyakoribbá tenni. Rajtunk nem múlik majd, csak a Covid ne szóljon bele, hiszen már így is majd két évet elvett az életünkből.
A csomagolás persze hogy nem ment simán. A Gyurinak szánt
kép egyik bőröndbe se fér bele. Már azon gondolkodom, hogy laptop helyett ez
lesz a kézipoggyász és reménykedem, hogy nem kötnek bele, amikor jön a fiam,
aki gyakorlott utazó és úgy varázsolja bele a bőröndbe, hogy csak csodálkozom.
Na jó, hát ismerjük el, van, amit ő tud jobban.
A nap most tényleg egy pillanatként suhan el. A reggel
szakadó esővel fogad, aztán, ahogy csillapodik elmegyünk sétálni Levivel a
Holland negyed kedves kis utcáin a közeli szupermarketig. Fontos dolgunk van,
hiszen a kutyáknak is kell valami kis „vásárfia”. Ebéd után a parkban sétálunk Levivel, aki a
rollerén ügyeskedik. Odafönt játék-játék és játék. Amíg a kicsik alszanak, a
felnőttek is kipróbálnak egy új társasjátékot. Mastermind a neve és van olyan
jó, hogy itthon is a keresésébe fogjak. A bőröndök összecsomagolva, mi még „otthonkában”,
de lassan eljön a paillanat, amikor a vacsora után átöltözünk és türelmesen
várjuk, hogy a gyerekek elaludjanak. Nem sokkal később érkezik a taxi. Sharon
fönt marad a lakásban a gyerekekkel, Tibi lejön velünk. Érzelmes percek ezek.
Tagadhatatlan, hogy mennék, de közben a lelkem egy darabja itt is marad. Nagyon
nehéz helyzet ez. Addig sem volt könnyű, amíg csak ők voltak, de így az
unokákkal már határozottan az. Meg kell azonban oldanunk. A kicsikért,
magunkért, de elsősorban a fiamért, akinek ez nagyon fontos. Próbálunk nem
gyakran belegondolni az elszakadásával járó változásokba, de ez is most új
megvilágításba került. Ő annak idején hozott egy döntést, amiről kikérte a
véleményünket. És mi támogattuk. Tudva, hogy ez majd hosszú távon mivel jár.
Így aztán közös feladatunk a kialakult helyzetből kihozni a legtöbbet, a
legjobbat, ami csak lehetséges.
Ahogy a taxi a Changi reptér 1-es terminálja felé suhan,
mellettünk hatalmas lakótelepek csillognak a sötétben. Belegonbdolni is
szédítő, mennyi ember készülődik lefekvéshez ezekben az óriási cipődobozokban.
A sofőrünk egy hölgy, aki talán még a szokásosnál is ráérősebben vezet. Nem
reklamálunk. Időnk van bőven.
A reptéren könnyen becsekkolunk, bár ettől tartottam a
legjobban. A kiléptetés legalább olyan szigorú, mint befelé, arcszkenner adja
meg a zöld nyilat ahhoz, hogy a gépünkhöz vezető D37-es kaput megkeressük. Úgy
tűnik, az egész repteret átsétáljuk, mire megérkezünk. A fedélzeti csomagok
ellenőrzésénél nálam felvillan a lámpa. Szandált levenni. Újra átmegyek a
kapun. Ismét felvillan. Motozás és szkenner. Semmi. Ok, mehetek tovább. Kicsit bántó,
hogy így búcsúzunk, de aztán hamarosan már be is szállhatunk és éjfel előtt fél
órával a felszállás közben magunk mögött hagyott város és annak szívünknek
kedves lakói elmaradnak mögöttünk. Irány Isztambul, tízórás repülőút. Hamar
hozzák a vacsorát, hogy aztán mindenki alvással tölthesse a hosszú utat.
Helyünk van bőven, elfekhetünk az üres üléseken. A reggelit gyorsan hozzák, de
szerintem, ahogy a gép végére érnek, már az elejétől viszik is el. Kicsit úgy
érzi magát az ember az amúgy kimondottan finom ételek mellett, mintha valami
gyorsétteremben rántanák ki a tányér alól a
terítőt.
Isztambul túlsón leszáll a gép, követjük a lila, nemzetközi
tranzit utasokat segítő nyilakat. Végtelennek tűnő sétánk végén hatalmas
tömegbe futunk bele. Majd egy órát kanyargunk a kézipoggyászok átvizsgálásig.
És az a nyomorult gép megint bejelez. Szandált le. Megint jelez. Motozás.
Semmi. Gyűrű az ujjamon, talán ő a ludas, viszont levenni most biztos nem
sikerülne, max egy hidegvágóval. Végre átérünk, összeszedjük a somagból
kirakott laptopot, telefont, kis kabátkát, és már látjuk is, hogy az A11A
kapunál kell beszállnunk. Mondanom sem kell, a reptér másik végében. Mozgójárdák
sora visz és mivel már alig van időnk, csak összeszólalkozunk, amikor a párom
valamelyik üzlet felé veszi az irányt. Ott hagyom, hogy aztán majd száz métrrel
odébb megvárjam, hiszen ott elválnak az utak és nem akarom, hogy véletlenül a
rossz irányba fusson, ahogy siet utánam. Nem őszinte a mosolyom. Hajnali fél öt
már elmúlt. A csomagvizsgálati vegzálástól frusztrált vagyok, a sorban állástól
fáradt is. Úgy érzem magam, mint akit elütött egy kamion. A hosszú úton az
alvás csak időtöltésnek jó, pihenésnek nem nevezném a kényelmetlen üléseken
eldőlve. De végre célba érünk és hamarosan meg is kezdődik a beszállás. Idefelé
szinte üres géppel jöttünk, most hazafelé teljesen megtelik. Alig hiszem el,
hogy két órányi repülés után már otthon leszünk. Újra enni kapunk. Finomat, de
az ízeket alig élvezhetjük, mert máris szedik össze a tálcákat. Nem olyan ez, mint Szingapúrban a lassan
kiélvezett étkezések. A pilóta már Budapestről beszél, öveket becsatolni,
hazaértünk. 8.15 perc van, reggel, Szingapúrban már negyed három délután. Írunk
a gyerekeknek, hogy rendben megérkeztünk.
A csomagokra várva még fura – sehova sem tartozás – érzés ragad
magával. A mellettem várakozó ázsiai arc kicsit megnyugtat, mintha még ott
lennénk, ahonnan sok-sok órával ezelőtt elindultunk. Talán az egyetlen, aki nem
rohan, nem kapkod, türelmesen vár és akaratlanul is igazodom hozzá.
Szingapúrban ezt is szerettem. Lelassult az élet, senki nem rohant, nem
türelmetlenkedett. Mindenki udvarias volt. Talán az éghajlathoz van köze, talán
a neveltetéshez, nem tudom, de kedveltem ezt a fajta „lassúságot”. De végül
megérkeznek a csomagok. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyire reménykedtem
ebben. Amióta a fiam csomagja annak idején örökre elveszett, minden egyes
utazásnál felsejlik az emlék és nyugtalanná tesz. Most kicsit eltompultam, azt
hiszem, hogy csak most tört rám a megkönnyebbülés. Ballagunk kifelé a
tranzitból, már-már várom, hogy a vámellenőrzés magához int, de idehaza nem
érdeklek senkit. Már kint is vagyunk. Gyulát hívnám, de barátságos óriás alakja
már ott is áll előttünk. Kegyetlenül náthás a maszk mögött, szabadkozik, minket
meg gyötör a lelkiismeret, hogy még így is kijött elénk. Aranyember. Hazavisz.
Az út az élményeink össze-vissza felidézésével telik, de megegyezünk, hogy
hamarosan leülünk nyugodt körülmények között és mesélünk. Hogy mit? Még én sem
tudom. Hiszen ez az egész még olyan elevenen él bennem, amit át sem tudnék adni
annak, aki nem élte át velünk. Néha úgy érzem, a napok nagy pillanatai mások
számára talán érdektelenek, említésre sem méltóak, máskor meg mondanám
levegővétel nélkül.
Otthon a kutyák a lakásban. Carlos az első, aki a nyakunkba
ugrik. Neki nem újdonság, hogy egy ideje nem látott, mondhatni, ő így szokta
meg. De Colin és főleg Jamie távolságtartóan viselkednek. Jamie szabályosan,
mintha fel sem ismerne. Bizonytalanságot látok a tekintetében. Ismerősek is
vagyunk, de közben valahogy mégsem. A férjem meg is kérdezi: megváltozott volna
a szagunk? De nem erőltetjük, leroskadunk a kanapéra és hallgatjuk a
gyerekeket, mi történt itthon. Felhívom anyut, hogy megérkeztünk. Érezhetően
már várta a hívásom, indul is át hamarosan. Colin még Jamiet figyeli, mintha az
ő reakciójától függne, ő üdvözölhet-e bennünket. Aztán szinte egyszerre
modzulnak, mint akiknek most esett le a húsz fillér: hazaértek a gazdiék! Jamie
ugrik a nyakunkba, puszil, ahol ér, Coloin a maga bumfordi módján teszi
ugyanezt. Carlos pedig jön újra, mint aki nem akar lemaradni a buliról. Most
már tényleg hazaértünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése