Világkiállítás és más

Kisebbik gyermekem kilenc éve él a határainkon túl. Mostanra már Európán és az Óperenciás tengeren is túl. Bármennyire is szomorú, de tagadhatatlan, hogy elszakadt már az itthoni valóságtól. Ha jobban belegondolok, nem is szomorú. Ő a szerencsés. Értem én, hogy neki is megvannak a maga problémái, de azért keserű szájíizt hagy egy-egy beszélgetés, amikor rendre megkapom, hogy ne panaszkodjunk. Mire is panaszkodunk? Nem a mindennapi életünkre, a számlákra, a betegségekre, "egyszerűen" csak a közhangulatra. Az elhanyagolt térre és a kiglancolt sarokra. A lepusztított egészségügyre, ahol inkább választom a nyögést, mint hogy elvesszek az útvesztőben. Amikor ilyet le merek írni, hogy az itthoni államalapítási ünnepség bazári és mellette megjegyzem, hogy az ottani milyen ünnepélyesre sikerült. Hogy az ottanin érződött: az emberek szeretik az országukat, az ittenin meg sok minden más érződött, ez a legkevésbé. És én sem éreztem a honleányi hevet a hivatalos műsort nézve. Mert már olyan végletesen megosztott náció vagyunk, ahol tényleg nem tudunk ugyannak mindannyian örülni. Ahol mindennapi hazugságaink annyira az életünk részei, hogy már valóságként fogadjuk el. Persze, nem mindenki, de sokan, túl sokan. 

A legújabb szálka a körmöm alatt az Egy a természettel álságos címet kapott "világkiállítás". Ami nem az, de attól még annak kommunikálják. És egy hazugságra képtelenség büszkének lenni. Ez van, sajnálom. 

Ajánlom ezt a cikket olvasgatni: https://24.hu/belfold/2021/09/25/vadaszati-vilagkialllitas-budapest-1971/?fbclid=IwAR1N9IFabACtwUWLrQTbQ1cRiuW3wCc1VqohmIVIqX-GhiIlzh7meZnoclQ

Elég közérthetően leír mindent, ami a témában érdekes lehet. Hogy személy szerint mi a véleményem a mostani kiállításról? Van, de nem írom le. Ugyanis nem láttam személyesen és mások véleménye alapján nem alkotok "saját" véleményt. Meg vagyok zavarodva, mert erős bennem az elutasítás, ugyanakkor ahhoz, hogy egyáltalán írjak róla, illene személyesen kilátogatnom. Azzal azonban legitimizálnék valamit, amit ebben a formában zsigerileg elutasítok. Hát, van problémám, tudom, de most éppen ettől van bennem panasz. Amit nyilván már nem fogok Neki elmondani. "Elmondom, hát mindenkinek."

50 évvel ezelőtt itt tényleg volt egy Világkiállítás. Ott voltam gyerekként és máig emlékszem, micsoda élmény volt. Most meg nézem - merő véletlenségből és mert a Balaton partján a nyaralóban csak a "királyi" csatornák foghatóak" - ahogy egy okos kislány nyilatkozik a kamerába, hogy jaj, mekkora élmény volt, és a kérdésre, hogy mit tudtak meg a látogatás során, ezt válaszolja: megtudták, hogy ezek az állatok itt ki vannak tömve. Nem panaszkodom. Már nem. Már késő. 

Update

Lassan egy hete itthon vagyunk. Az idő elszaladt, hiszen sok a dolog, a bepótolni való. Az idő barátságos, a hétvégét a Balatonon töltöttük, ahol várt a kerti munka és a srácokat a parton való legális rohangálás. Beszéltünk a gyerekekkel is és rájöttünk, hogy minden karanténos szívatás ellenére szerencsések voltunk. Ugyanis azóta bekeményítettek odakint. Ma már csak két ember ülhet le egy étteremben (még a kinti helyeken is), ami azt jelenti, esélyünk sem lenne velük közösen beülni bárhová. Leviről már nem is beszélve. Még vendégségbe se mehet két embernél több, így több gyerekes barátjukkal elhalasztódnak a találkozások. Elvileg egy taxiba is csak két ember ülhet be. Nem is próbálom kitalálni, mit remélnek ezektől a szigorításoktól, amik október végéig biztosan fenn maradnak. Csak az öröm marad, hogy legalább ezek az emlékek megmaradnak már nekünk és nekik is: (fotók)

Utazás Covid idején 40. - szept. 19/20.

 Az utolsó nap. Reggel még együtt állunk sorba a piacon a helyi reggeliért, este pedig taxiba ülünk majd, hogy a reptérre menjünk. Vegyes érzések vannak bennem, hiszen már egy hónapja, hogy eljöttünk otthonról. A karantén ideje a maga módján érdekes volt, bár, határozottan elpazarolt idő. Talán egy kórházi pihenőhöz hasonlított leginkább. Az unokákkal viszont minden nap és perc maga a csoda. Még akkor is, ha néhány dolog a torkomon akadt altatás és szobatisztaság témakörben. De hát megfogadtam és elég jól sikerült is tartanom magam ahhoz, hogy nem szólok bele, hogyan nevelik őket. Ismerem a szülőket, tudom, hogy a legjobbat fogják kihozni az amúgy remek alapanyagból. Nem tudom, ez a rövidke két hét mire volt elég a gyerekekkel kialakítandó jövőbeni kapcsolatunkban. Vannak érvek és ellenérvek, de mindenképpen el kell gondolkozzunk, hogy tudnánk a találkozásokat gyakoribbá tenni. Rajtunk nem múlik majd, csak a Covid ne szóljon bele, hiszen már így is majd két évet elvett az életünkből.

A csomagolás persze hogy nem ment simán. A Gyurinak szánt kép egyik bőröndbe se fér bele. Már azon gondolkodom, hogy laptop helyett ez lesz a kézipoggyász és reménykedem, hogy nem kötnek bele, amikor jön a fiam, aki gyakorlott utazó és úgy varázsolja bele a bőröndbe, hogy csak csodálkozom. Na jó, hát ismerjük el, van, amit ő tud jobban.

A nap most tényleg egy pillanatként suhan el. A reggel szakadó esővel fogad, aztán, ahogy csillapodik elmegyünk sétálni Levivel a Holland negyed kedves kis utcáin a közeli szupermarketig. Fontos dolgunk van, hiszen a kutyáknak is kell valami kis „vásárfia”.  Ebéd után a parkban sétálunk Levivel, aki a rollerén ügyeskedik. Odafönt játék-játék és játék. Amíg a kicsik alszanak, a felnőttek is kipróbálnak egy új társasjátékot. Mastermind a neve és van olyan jó, hogy itthon is a keresésébe fogjak. A bőröndök összecsomagolva, mi még „otthonkában”, de lassan eljön a paillanat, amikor a vacsora után átöltözünk és türelmesen várjuk, hogy a gyerekek elaludjanak. Nem sokkal később érkezik a taxi. Sharon fönt marad a lakásban a gyerekekkel, Tibi lejön velünk. Érzelmes percek ezek. Tagadhatatlan, hogy mennék, de közben a lelkem egy darabja itt is marad. Nagyon nehéz helyzet ez. Addig sem volt könnyű, amíg csak ők voltak, de így az unokákkal már határozottan az. Meg kell azonban oldanunk. A kicsikért, magunkért, de elsősorban a fiamért, akinek ez nagyon fontos. Próbálunk nem gyakran belegondolni az elszakadásával járó változásokba, de ez is most új megvilágításba került. Ő annak idején hozott egy döntést, amiről kikérte a véleményünket. És mi támogattuk. Tudva, hogy ez majd hosszú távon mivel jár. Így aztán közös feladatunk a kialakult helyzetből kihozni a legtöbbet, a legjobbat, ami csak lehetséges.

Ahogy a taxi a Changi reptér 1-es terminálja felé suhan, mellettünk hatalmas lakótelepek csillognak a sötétben. Belegonbdolni is szédítő, mennyi ember készülődik lefekvéshez ezekben az óriási cipődobozokban. A sofőrünk egy hölgy, aki talán még a szokásosnál is ráérősebben vezet. Nem reklamálunk. Időnk van bőven.

A reptéren könnyen becsekkolunk, bár ettől tartottam a legjobban. A kiléptetés legalább olyan szigorú, mint befelé, arcszkenner adja meg a zöld nyilat ahhoz, hogy a gépünkhöz vezető D37-es kaput megkeressük. Úgy tűnik, az egész repteret átsétáljuk, mire megérkezünk. A fedélzeti csomagok ellenőrzésénél nálam felvillan a lámpa. Szandált levenni. Újra átmegyek a kapun. Ismét felvillan. Motozás és szkenner. Semmi. Ok, mehetek tovább. Kicsit bántó, hogy így búcsúzunk, de aztán hamarosan már be is szállhatunk és éjfel előtt fél órával a felszállás közben magunk mögött hagyott város és annak szívünknek kedves lakói elmaradnak mögöttünk. Irány Isztambul, tízórás repülőút. Hamar hozzák a vacsorát, hogy aztán mindenki alvással tölthesse a hosszú utat. Helyünk van bőven, elfekhetünk az üres üléseken. A reggelit gyorsan hozzák, de szerintem, ahogy a gép végére érnek, már az elejétől viszik is el. Kicsit úgy érzi magát az ember az amúgy kimondottan finom ételek mellett, mintha valami gyorsétteremben rántanák ki a tányér alól a  terítőt.

Isztambul túlsón leszáll a gép, követjük a lila, nemzetközi tranzit utasokat segítő nyilakat. Végtelennek tűnő sétánk végén hatalmas tömegbe futunk bele. Majd egy órát kanyargunk a kézipoggyászok átvizsgálásig. És az a nyomorult gép megint bejelez. Szandált le. Megint jelez. Motozás. Semmi. Gyűrű az ujjamon, talán ő a ludas, viszont levenni most biztos nem sikerülne, max egy hidegvágóval. Végre átérünk, összeszedjük a somagból kirakott laptopot, telefont, kis kabátkát, és már látjuk is, hogy az A11A kapunál kell beszállnunk. Mondanom sem kell, a reptér másik végében. Mozgójárdák sora visz és mivel már alig van időnk, csak összeszólalkozunk, amikor a párom valamelyik üzlet felé veszi az irányt. Ott hagyom, hogy aztán majd száz métrrel odébb megvárjam, hiszen ott elválnak az utak és nem akarom, hogy véletlenül a rossz irányba fusson, ahogy siet utánam. Nem őszinte a mosolyom. Hajnali fél öt már elmúlt. A csomagvizsgálati vegzálástól frusztrált vagyok, a sorban állástól fáradt is. Úgy érzem magam, mint akit elütött egy kamion. A hosszú úton az alvás csak időtöltésnek jó, pihenésnek nem nevezném a kényelmetlen üléseken eldőlve. De végre célba érünk és hamarosan meg is kezdődik a beszállás. Idefelé szinte üres géppel jöttünk, most hazafelé teljesen megtelik. Alig hiszem el, hogy két órányi repülés után már otthon leszünk. Újra enni kapunk. Finomat, de az ízeket alig élvezhetjük, mert máris szedik össze a tálcákat.  Nem olyan ez, mint Szingapúrban a lassan kiélvezett étkezések. A pilóta már Budapestről beszél, öveket becsatolni, hazaértünk. 8.15 perc van, reggel, Szingapúrban már negyed három délután. Írunk a gyerekeknek, hogy rendben megérkeztünk.

A csomagokra várva még fura – sehova sem tartozás – érzés ragad magával. A mellettem várakozó ázsiai arc kicsit megnyugtat, mintha még ott lennénk, ahonnan sok-sok órával ezelőtt elindultunk. Talán az egyetlen, aki nem rohan, nem kapkod, türelmesen vár és akaratlanul is igazodom hozzá. Szingapúrban ezt is szerettem. Lelassult az élet, senki nem rohant, nem türelmetlenkedett. Mindenki udvarias volt. Talán az éghajlathoz van köze, talán a neveltetéshez, nem tudom, de kedveltem ezt a fajta „lassúságot”. De végül megérkeznek a csomagok. Nem is tudatosult bennem, hogy mennyire reménykedtem ebben. Amióta a fiam csomagja annak idején örökre elveszett, minden egyes utazásnál felsejlik az emlék és nyugtalanná tesz. Most kicsit eltompultam, azt hiszem, hogy csak most tört rám a megkönnyebbülés. Ballagunk kifelé a tranzitból, már-már várom, hogy a vámellenőrzés magához int, de idehaza nem érdeklek senkit. Már kint is vagyunk. Gyulát hívnám, de barátságos óriás alakja már ott is áll előttünk. Kegyetlenül náthás a maszk mögött, szabadkozik, minket meg gyötör a lelkiismeret, hogy még így is kijött elénk. Aranyember. Hazavisz. Az út az élményeink össze-vissza felidézésével telik, de megegyezünk, hogy hamarosan leülünk nyugodt körülmények között és mesélünk. Hogy mit? Még én sem tudom. Hiszen ez az egész még olyan elevenen él bennem, amit át sem tudnék adni annak, aki nem élte át velünk. Néha úgy érzem, a napok nagy pillanatai mások számára talán érdektelenek, említésre sem méltóak, máskor meg mondanám levegővétel nélkül.

Otthon a kutyák a lakásban. Carlos az első, aki a nyakunkba ugrik. Neki nem újdonság, hogy egy ideje nem látott, mondhatni, ő így szokta meg. De Colin és főleg Jamie távolságtartóan viselkednek. Jamie szabályosan, mintha fel sem ismerne. Bizonytalanságot látok a tekintetében. Ismerősek is vagyunk, de közben valahogy mégsem. A férjem meg is kérdezi: megváltozott volna a szagunk? De nem erőltetjük, leroskadunk a kanapéra és hallgatjuk a gyerekeket, mi történt itthon. Felhívom anyut, hogy megérkeztünk. Érezhetően már várta a hívásom, indul is át hamarosan. Colin még Jamiet figyeli, mintha az ő reakciójától függne, ő üdvözölhet-e bennünket. Aztán szinte egyszerre modzulnak, mint akiknek most esett le a húsz fillér: hazaértek a gazdiék! Jamie ugrik a nyakunkba, puszil, ahol ér, Coloin a maga bumfordi módján teszi ugyanezt. Carlos pedig jön újra, mint aki nem akar lemaradni a buliról. Most már tényleg hazaértünk.

Utazás Covid idején 39. - szept. 18.

 A várakozással ellentétben Levi jól aludt és vidáman ébredt. Ebben biztosan nagy szerepe van annak a sós vizes orröblítésnek, amit napjában többször megcsináltak. Nagyon hatékony.

Az eltelt egy hónapot mintegy bekereteztük a mai kirándulással. Ugyanis visszamentünk a J.W.Mariotthoz. Továbbra is karanténszállóként működik. Érkeztünkkor éppen szabadultak néhányan, hatalmas csomaghegyek közt vártak a taxikra. Mi pedig pár fotó elkészítése után az épület alatti kis éttermekhez mentünk. A foglalás ellenére elég sokat kellett várni és morgolódtunk is emiatt. Egészen addig, amíg le nem ülhettünk és meg nem kaptuk a választott ételeket. Minden perc várakozás megérte!

Innen átsétáltunk a Raffles hotelbe, ha már két héten keresztül ezt nézhettük az ablakunkból. Narajan személyesen igazított el minket a Long Bar-hoz, ahol kötelező volt megkóstolnom a Szingapúr Szlinget. 1915-ben született a legendás ital, amikor Ngiam Tong Boom, az akkori bártender elkészítette az első italt a hotel lakóinak, illetve a bárt látogató hölgyeknek. Gyümölcsökből, ginből és likőrökből. Az okos csapos a női ízlésnek megfelelő ízekkel és színekkel dolgozott, egyszerre alkotva hűsítőt és könnyed alkoholos italt. A bár egyaránt emléket állít az ötlet kidolgozójának és az általa is használt vendéglátóipari műszaki remeknek. A koktélkeverő úgy terpeszkedik a pulton, mintha még ma is abban kevernék az italokat, de a miénket egészen biztosan nem ott keverték. Ha valakinek kedve lenne kipróbálni, íme a hozzávalók: Gin 4 cl, Cherry Brandy 2 cl, Cointreau 0,5 cl, Bénédictine D.O.M. 0,5 cl, Grenadine 1 cl, Ananászlé 8 cl, Citromlé 3 cl, Angostura bitter 1 csepp és jég, sok jég, valamint a díszítéshez egy szeletke ananász és koktélcseresznye. Elkészítés: Az összetevőket a szóda kivételével shakerben jéggel összerázzuk, és jéggel teli long drinkes pohárba töltjük, majd feltöltjük szódavízzel és megkeverjük.

Négyünk közül csak én kértem a híres koktél, a többiek már túl voltak az ismerkedésen. Állítólag négy évvel ezelőtt én is, de ismétlés a tudás anyja, úgyhogy ... és én jártam jól. Ugyanis kaptunk egy tálka mogyorót, de én még ráadásként három kis csilis húsos nyársat is kaptam. Nem mintha a kiadós ebéd után nagyon éhesen néztem volna ki, de hát ma éppen ezzel kedveskedtek a legenda rendelőjének. A héjas mogyoró héját egyébként régen nyugodtan dobálhatták a vendégek a padlóra, azt használták ugyanis a tisztításhoz. De mostanra már diszkrét kis tálka kerül a szeméthez.

A Raffles egyébként igazolta az előzetes elképzeléseimet, sőt, talán túl is szárnyallta. Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy az ember a gyarmati időkbe képzelje magát. Az épület egészen egyszerűen káprázatos. Rengeteg apróbb és nagyobb, megörökítésre méltó részlete van. Nem véletlenül tartottak éppen egy esküvőt az egyik részében. Tökéletes helyszín.

Otthon legszívesebben elterültem volna az ágyon, de mivel Levi aludt, Leiáért meg éppen elment az édesanyja, mi átöltöztünk és lementünk az egyik medencéhez kicsit bugyogni. Alig egy óra múlva pedig mindenki felfrissülve ült a padlón és játszott a  gyerekekkel. Vacsorára Tibikém isteni bbq-s oldalast készített salátával és édesburgonyával. Minden remek volt, csak a krumpli nem puhult meg időre, mi meg úgy estünk a puha, foszlós húsnak, mintha aznap nem tömtük volna már degeszre magunkat. De mivel a drága gyermek egy hadseregnek elég oldalast készített, így legalább megvan a holnapi ebéd is, a krumplival együtt tökéletes lesz.

Miután a gyerekeket eltették aludni, még borozgattunk kicsit, próbáltunk nem gondolni a közelgő elválásra, aztán elbújtunk aludni, hiszen az éjszaka bármikor félbeszakadhat a kicsik miatt

Utazás Covid idején 38. - szept. 17.

 A mai nap programja ismét Sentosa – Costa Beach – ez alkalommal Leia nélkül. Neki ez még nem program, nekünk pedig leegyszerűsíti az életet, hiszen így csak öten vagyunk, akár egy asztalhoz is ülhetünk J Útközben a tegnap este szirénázásról, villogókról a sötétben, beszélgetünk. Mára kiderült, nem is olyan messze innen, ráadásul a lakóparkon belül, egy taxi kapott lángra és ki is égett. Ettől kicsit bizonytalanul szimatolok a velünk suhanó gépkocsiban.

Az indulás nem volt minden idegeskedéstól mentes. Levi fel van pörögve a beach-nek már az említésétől is. Berohan a liftbe, hiába mondom, hogy nem. Persze ugrok utána. A család többi tagja még odafönt készülődik. Félúton már az apja után nyivákol, a taxi szinten már bömböl, irány vissza. Úúúúgy kiráznám a gatyájából J

A Sentosára vezető út a híres egymásra dobált dobozokból álló lakótömb mellett vezet el. Interlace a lakótömb neve. Ez az előkelő társasház az egyik legérdekesebb építészeti megoldás. Ole Scheeren készítette. Maga a kompozíció merészen egyszerű, és új lehetőségeket mutat a magán- és közösségi terek összekapcsolására. Ez kihívó szakítás a tipikus toronyház-konfigurációval a szingapúri lakóépületek között. Kár, hogy ez nem egy középület, ahol többen csodálhatnák meg.

Erről jut eszembe a nemrég olvasott cikk a Bosnyák tér fejlesztéséről. A világhírű Zaha Hadid Architects tervezi a Bosnyák tér új központját. A névadó építészlegenda 2016-os váratlan halála után is tovább működő cég most Budapesten is megveti a lábát. A Hadid védjegyének számító hullámzó, áramló, fluid formavilág örökségét tovább viszi utódja is. Korábban már a Szervita térre is megálmodtak egy üvegpalotát, de végül az a projekt nem valósult meg. „Várost a városban tervezünk, egy találkozóhely identitással, diverzitással, a város zajától védett belső sétánnyal. A szolgáltatások, kereskedelmi funkciók a forgalmas Csömöri út mentén, a lakónegyed pedig a nyugodtabb Bosnyák utca környezetében helyezkedik el” – volt olvasható korábban a tervekkel kapcsolatban. Hogy ez miért érdekes? Mert a lakóparkot, ahol Szingapúrban a gyerekekkel laktunk, szintén ez az iroda tervezte. Az épületeket elnézve érezni a tervezők vonzalmát a hullámzó formákhoz.

A tenger hibátlan, mint ahogy hibátlan a fish and chips is. A jeges vödörben kihozott rozé sem rossz. Levi megszállottan homokozik. Én hozok neki aranyárban egy dömpert és mi a nyerő? A papírpoharak, amikben az első kör üdítőt ittuk. Tudhattam volna. Ez annak idején a fiaimmal is így volt. Szerencsére még indulás előtt megtudtam, hogy csak odafelé megyünk taxival. Elvileg az a cél, hogy a viszonylag hosszú (félórás)hazaúton Levi elájuljon egy kicsit a kocsijában kényelmesen és ha még otthon is alszik, nem kell felébreszteni, ellentétben a taxival, ahol kiszálláskor garantált a nyűgös ébredés. Ember tervez... Levi meg nem alszik, csak max. negyed órát. Visszafelé kisvasúttal és metróval jöttünk, tulajdonképpen egészen a házig. Az átszállásnál még beültünk egy bajor sörözőbe. A bőrnadrágos pincér kamuzik, vászonból van a gatyája. De a perec és a sör határozottan eredeti. A közlekedésnek csak annyiban volt jelentősége, hogy akkor nem strandruhában telepedek a hátsó ülésre, hanem egy fokkal városiasabban. Bár, ez rajtam kívül senkit nem érdekelt és a papucs így is teljesen elfogadott.

Már napközben feltűnő volt, hogy Levi tüsszög. Aztán hazafelé már folyt az orra is. Otthon a fürdetés után átmosták az orrát sós vízzel, remélhetőleg a dolog ennyiben marad. De lefektetés után a szobája kameráján hallatszott, hogy már köhög is. Akkor rendesen bekapott valamit, vélhetően az oviban. Kicsit aggódva várjuk a holnapot.

Vacsorára feljöttek a barátaik, Gavin és Caroline. Jót beszélgettünk és elfogyott a Zwack féle Birs pálinka is. Amikor a vendégek elmentek, mi is behúzódtunk a szobánkba, de a fiatalok még sokáig beszélgettek odakint. Elvileg Levi várható ébredését várták, de a gyerek eldugult orral is nyugodtan alszik. Lesz nekik nemulass ha a gyerekek akkor ébrednek, amikor ők már pihenni szeretnének.

Utazás Covid idején 37. - szept. 16.

 A laza napok egyike. Ilyen is kell. Reggel Levivel az oviba, vittük magunkkal Leiát is, így aztán onnan egyenesen a Botanikus kertbe mentünk sétálni. Egy frissítő után, ahol a pici is tízóraizott, hazafelé vettük az utat. A  medencében lehűltünk, gyorsan megebédeltünk, aztán csendes pihenő következett. Szó szerint nagyon csendes. Részemről. Ugyanis Leiát sikerült az ágyunkon elaltatni, így oda is heveredtem mellé és együtt szuszogtunk vagy másfél órát. Sharon otthonról dolgozott, így neki is jól jött a csend.

A szokott időben elmentünk Leviért, ott találkoztunk a papájával, aki fodrásznál járt. Hazafelé megálltunk a játszótérnél, mivel holnap szünnap lesz az oviban. A játszótér amúgy a pénteki program lenne. Otthon a gyerekek fürdetése, vacsora, és egy kis játék, hogy aztán már nyolc órakor nagy ásítozások közepette, Levi maga akarjon elvonulni aludni. Sajnos ez csak az egyik akarat, mert a szobájában aztán küzd az elalvással/ellen, így majdnem egy óra telt el, mire a papa előkeveredhetett. Gyorsan meg is ittuk a vacsorához felbontott bort annak örömére, hogy 9-kor már mindkét gyerek az igazat álmát alussza. Próbáltunk még beszélgetni, de láthatóan mindenkit megnyomott a mai nap (is). A fiataloknak ráadás az éjszakai műszak, úgyhogy hagytuk őket pihenni, míg mi még az otthoni híreket olvastuk.

Amúgy ... nézem az embereket a buszokon, a városban sétálva, és egy valami feltűnt. 4 évvel ezelőtt halál elegánsan kavargott a tömeg a belvárosban. Most az irodisták nagy része home office-ban dolgozik, „macinaciban”. Neeem, nem igaz, mert pl Sharon is rendesen felöltözik, mert a munka részeként elég sok beszélgetés zajlik, ahol a kamerán keresztül némi eleganciát igyekeznek mutatni. De tény, hogy az emberek többnyire rövid nadrágban, pólóban, papucsban, mint valami hatalmas üdülő faluban. A nagy plázákban persze vannak nagyon elegáns üzletek. Úgy látom, hogy hódítanának a pasztell színek. Az indiai butikokban persze ott a nálunk is megszokott tarkaság, de a drágább üzletekben egyszerű szabású vonalak, sima egyszínű darabok. Ami bűnbe vinne, az egyértelműen a lakberendezés és a gyerekruha boltok. Na, meg a közértek. A hentes. Hát, az valami álom. A zöldséges standok, ahol rengeteg növénynek hirtelen még a nevét sem tudom, de megkívánom.

Amikor megérkeztünk, az egyik bőrönd jószerivel csak ajándékokkal volt teli. Azt hittem, üresen visszük vissza. Legszívesebben itt is hagytam volna. Ahogy elnézem aprócska szobánkat, tele lesz az hazafelé is J

Utazás Covid idején 36. - szept. 15.

 Délelőtt gyermekem kérésére húslevest főzök... kicsit másként, mint otthon, hiszen az alapanyagok nem egészen olyanok, mint odahaza, de talán nem lesz rossz, ha mindent belerakok, amit tegnap vettünk J (olyan dolgokat is, amit otthon nem)

Ebéd után eltologatjuk Leiát a Botanikus kertbe, aztán megyünk Leviért és onnan anyóstársékhoz, akik vacsorára hívtak. Nagyon kedves, befogadó család. Már azért kedvelem őket, ahogyan Tibimhez viszonyolnak. De viszonylag ritka találkozásaink ellenére is látható örömmel látnak vendégül és nyoma sincs a feszengős távolságtartó kínlódásnak.

Nos, a Botanikus kerti séta elmaradt, helyette bementünk a belvárosba Levi játékainak dobozokat venni. És ha már, akkor ... nézelődtünk kicsit, pl az államfői palota előtti kis parkot, ami olyan, mint egy mini botanikus kert. Valami csoda. A rezidencia épületét nem látni, mert egy kisebb park van előtte a kerítésen belül is, és a kaput nem igazán lehet megközelíteni, fegyveres őrség őrzi. A húsleves viszont meglett és majdnem teljesen elfogyott, pedig voltak zöldségek, amiket otthon nem rakok bele, és voltak, amiket itt nem kaptam. De jó lett. És meglepetés, hogy a gyerek egyszer régebben kért Gyermelyi cérnametéltet és megvolt még a szekrény mélyén, úgyhogy azt főztem ki hozzá. Sharon is kedveli ezt a valóban cérna vékonyságú tésztát, pedig az ő leveseikben még metélt is lehet.

Voltunk koreai pizzériában inni valamit. A fiúk kétféle japán sört választottak, én forró yuzu teát, bár, nem tudtam, mit választok. Gyerek azt mondta, citrusos, akkor már rossz nem lehet. Hát, valami isteni volt! A yuzu, vagy igazából  yuja-cha vagy yuja tea egy hagyományos koreai tea, amelyet forró víz és yuja-cheong keverésével készítenek. A yuja tea Korea-szerte népszerű, főleg télen. Ezt a teát úgy állítják elő, hogy a yuja-t édes, vastag, pépes szirupvá pácolják. Nem tartalmaz koffeint. A Yuzu (yuya) kelet-ázsiai eredetű citrus gyümölcs. A Yuzu -t mostanában már Ausztráliában, Spanyolországban, Olaszországban és Franciaországban is termesztik. Úgy tartják, hibride a mandarinnak, narancsnak és egy kínai citrom fajtának. Úgy néz ki, mint egy kicsi grapefruit, érettségi fokától függően sárga vagy zöld. Erősen illatos. ... Azt mondtam, már nem veszek semmit, de azt hiszem, ilyen yuzu teát még felhajtok hazaindulás előtt. Utólag kiderült, ez nem is olyan könnyű vállalkozás. A városban felsültünk a próbálkozásainkkal, s végül a lakópark apró közértjében vettük meg az utolsó négy üvegnyit. Ugyanis ez a tea nem szálas, hanem, mintha narancslekvárt vennél. A teaivás után ráadás, hogy az alján maradó gyümölcshúst és vékonyka héjszeletkéket is elfogyaszthatod.

Az oviba Leiával mentünk, volt meglepetés Levinek. Ráadásul onnan Amához és Akonhoz mentünk, így hívja az itteni nagyszüleit. Nem is tudják, micsoda boldogság nekik, hogy van nevük az unokájuk „nyelvén”. Jött a kis unokatesója, Jayden (7) is a szüleivel és egy felséges vacsorát költöttünk el már megint. Alice nagyon jól főz és lelkesen osztaná meg velem a fortélyait, de hát lássuk be, hazaérve alighanem visszatérünk a magyaros ízekhez. Jayden amúgy egy cukorfalat. A gyerekek esküvőjén még csak három éves volt és a ceremónia egyik kedvence a másik kis tündér, Mira mellett. Most már iskolás és Levi abba az oviba jár, ahova ő is régebben. Lehet mondani, hogy ő volt a referencia. A két kis unokatestvér nagyon szereti egymást és ezt öröm látni. A vacsorára visszatérve, volt kacsaleves, sült kacsa valami itteni zöld „salátával”, mazsolás, rákos rizs, wasabis rák, és valami töltött kis tészta olajban kisütve különböző szószokkal. Más, mint odahaza a dumplingok, már csak azért is, mert ezt olajban sütik ki, de nagyon finom volt. A végén persze az elmaradhatatlan gyümölcsös tál, rajta sárkánygyümölccsel, lichivel, ananásszal, mangóval, szőlővel és eperrel. Egy apró adalék Alice kedvességéről. A múltor megdicsértem a húslevesét, mára már egy kis csomag várt, benne az alapvető helyi hozzávalók, hogy otthon is megpróbálkozhassak vele és megmutathassam a család többi tagjának is.

Utazás Covid idején 35. - szept. 14.

 Mi vittük Levit oviba és mi is hoztuk el. Fura érzés. Olyan, mintha normális kerékvágásban működnének a dolgok, nemcsak néhány napnyi ízelítőt kapnánk a nagyiság érzéséből. A sárc szívet melengetően együttműködő, problémamentes. Vidáman indult el velünk, minden elfogódottság nélkül végezte az oviban a mindennapi rutint és kedvesen integetve hagyott ott minket, hogy a nyilvánvalóan érdekes napnak nekivágjon. Amikor hoztuk haza, az egyik óvónő egy cserepet nyomott a kezébe. Ültettek virágot, ma hazaküldték anyunak. Nagyon büszkén  hozta a kis cserepet. Sharon otthon dolgozik, Levi pedig szaladt hozzá a növénykével. Leiát eléggé megviselte az oltás, bár ott azonnal paracetamolt is kapott. 4 féle anyagot nyomtak bele, a két kis combjába és kanalast is. Első hallásra ez brutálisan hangzik, de utána olvastam a témának és olyat ír a szakirodalom, hogy elhűltem teljesen. Ezek a pici babák olyan erős immunrendszerrel rendelkeznek, hogy tulajdonképpen 10 ezer (nem tévedés!) különféle oltóanyagot is tolerálni tudnának. Mindenesetre tegnap még nem volt úgy kibukva, mint ma. Kicsi hőemelkedése is van,  a tejet csúnyán visszabukta és összességében is nyugtalanabb. Egy időre átvitték a nagyszülőkhöz, mert Tibinek volt itthon egy órás interjúja és még véletlenül se kiabáljon bele. Mi addig lent a medencénél töltöttük az időt, hogy abszolút nyugi legyen körülötte. Aztán újra szóba került, hogyan tudnánk hosszabb időt tölteni velük. Megbeszéltük, hogy mi vállalnánk a kétszeri utazást, de szerintünk inkább 2x2 hét, mint egyben 1 hónap. Akárhogy is, de azért van egy otthoni életünk, amit nem tudunk teljesen figyelmen kívül hagyni. Talán a gyerekeknek is jobb lenne, ha sűrűbben találkoznánk. Persze, ehhez otthon is rendben kell, hogy menjenek a dolgok. Az az érv, hogy hosszabb idő alatt jobban megszoknánk a klímát is, már ott megdőlt, hogy az elmúlt 12 nap is kevés volt hozzá. Nincs mit tenni, öregszik a test és nehezebben tolerál.

Vacsorára Sharon isteni bárány-stew-t csinált báránycombból. Tényleg jó volt és végre életemben először kipróbálhattam a bárányt is. Birkához már volt szerencsém, azt az élményt tudnám életem hátra levő részére hanyagolni. (recept a képeknél)

Este megint Levi csinálta a műsort, belőlem meg kibukott a vélemény. Erre a gyerek a holnapi lefektetést a nyakamba akarja sózni. Lehet, hogy most utáltatom meg magam az unokámmal.  Utólag bevallhatom, nem mertük megpróbálni. Szerintem mindenki jobban járt.

Sharon a szüleitől kapott egy nagy csomag rambutánt. A rambután, vagy másként hamis-lichi Délkelet-Ázsiában honos. Termése nagyobb a lichinél. Hosszú, puha tüskében végződő szemölcsök borítják. Innen ered az eredeti név. Nagyon  ajánlják várandós és kisgyerekes mamáknak. Tele van káliummal, ásványi anyaggal, amely elősegíti szívverést, a vesék működését és az izmok összehúzódását. Ő egyenesen imádja, szerintem átlagos élmény, mindenesetre az a nagyszemű szőlő, amit vettek, nálam lekörözte.

Utazás Covid idején 34. - szept. 13.

Reggel Levi nehezen ébredt, nyilvánvalóan túlságosan elfáradt tegnap és hiába aludt el már este 8-kor, neki rövid volt az éjszaka még úgyis, hogy majdnem fél nyolckor kelt. De a suliba már jókedvűen indultunk. Utána itthon megnéztük a Djokovics-Medvegyev döntő összefoglalóját, amit örömre az orosz nyert, majd Tibi elvitte Leiát az oltásra és orvosi vizsgálatra. Nem kísérhettük el, mert csak egy kísérő mehetett vele.

Délelőtt érkezett Roxan, hogy takarítson és mosson. Ez nehéz nekem, mert nem igazán érzem a szükségszerűségét. Ráadásul nem nagy különbség van a végzett munka után, hiszen itt egy átlagos napon is kb a földről lehetne enni,  és pl teregetni botrányosan tereget (hozzám képest) :P Nekem „kínos”, hogy más dolgozzon helyettem, ha én is képes vagyok rá. Ugyanakkor Roxannak ez egy remek kiegészítő kereset a gyerekeknél, hiszen alapvetően anyóstársék alkalmazásában áll. Nem is igazán hivatalos a dolog. Viszont nagy szüksége van a pénzre, mert fülöp-szigeteki családja ebből tud ötről hatra jutni. Cserébe viszont óriási áldozat, hogy most a Covid miatt két éve nem volt otthon, és hát neki is vannak gyerekei, akiket az anyja és a férje látnak el otthon. De a két évnyi keresetéből otthon házépítésbe kezdhettek, ami óriási dolog. Nagyon kedves személyiség egyébként, nem megalázkodó, de csupa segítőkészség. Ha nem lenne otthon családja, a gyerekek is szívesen alkalmaznák az új házukban (akár felesben a nagymamával). Amúgy szerintem neki minden itt töltött perc valóságos pihenő idő, nem is nagyon igyekszik vissza Alicékhez.

Minden estés észrevétel, hogy Levi manipulálja a szüleit. Majd egy óra a lefektetés, ki az ágyból, nyűglődés... ehhez jön még az éjszakai sírás, nem irigylem őket.

Utazás Covid idején 33 - szeptember 12. vasárnap

A keresztelő napja. A tervek: ebéd után, 2-kor lemennek a templomba, mi egy linken nézhetjük a ceremóniát a youtubeon. Gavin és Agatha lesznek a keresztszülők. Utána feljönnek a barátok süteményre, teára. Aztán Sharon elmegy velük, mi hárman maradunk a két gyerekre. Spec Leiát ma is csak az anyja tudta megnyugtatni, olyan hisztit levert. Levente a másik, akinél nem lehet tudni, mire számítsunk. Tibi csinálja a vacsorát, de amúgy elég nyugis napnak ígérkezik.

Délelőtt Levivel lent voltunk a medencénél, utána ebéd és altatás. 2-kor elmentek a templomba. A youtube-os megoldás működött, megnéztük, fel is vettük, Leia megtette azt a szívességet, hogy nagyrészt aludt. Utána feljöttek a keresztszülők, Agatha és Gavin, no meg Caro, az egyik legjobb barátnő. Sütizés, tea után Sharonnal elvonultak vacsorázni. Levi a keresztségben a Colin nevet kapta. A Colin angol eredetű férfi keresztnév és két különféle eredete is van. 1. a Nicolas név rövid alakja 2. kelta eredetű Cuilen, Cailean (aminek a jelentése oroszlánkölyök. A skót gael nevet a helyesírás már a 14. századtól Colin-ként rögzíti. A Campbell klán által használt MacCailean névként ismert volt már a 13. században) Drága Colinom otthon, lett egy névrokonod a családban J

Mi Levivel óriásit játszottunk, kicsit talán túl is pörgött. Mindenesetre az esti rutinnál rettentő hisztit levert, legszívesebben én is neki, amiért nem hagyta magát dédelgetni, apjáért ordított. Mint ahogy Leia is. De őt legalább le tudtam rakni. Tibikém isteni lazacot sütött zöldségekkel, de a sütőben kellett melegen tartani, mert rég kihűlt volna, mire asztalhoz ülhettünk. A vacsora után elég mélyen szántó beszélgetésbe kezdtünk. Mi panaszkodtunk, a terveinkről beszéltünk, ő pedig elég kemény gyomrossal indított, mondván, mi a kutyákat az unokák elé helyezzük. Mert másoknál, ha idejönnek a szülők, akkor 2-3 hónapra jönnek, van aki tovább. Nekünk meg a két hét is sok. ... Próbáltam megértetni vele, hogy azért, mert úgy érezzük, mintha még mi is terhet jelentenénk az amúgy se kevés mellett, de ő kitartott a véleménye mellett, hogy csak a  könnyebbik utat választjuk, és ha igazán szeretnénk a kicsiket, sokkal többet foglalkoznánk velük (Tibi) és sokkal hosszabb időre jönnénk. Nehéz mondatok hangzottak el, most inkább emésztek L Őszintén szólva így hatvanmegannyi évesen valóban nem könnyű itt lenni „vendégségben”. Erről már írtam. Bérmennyire szeretné, hogy otthon érezzük magunkat, ez nem megy, nem azért mintha nem lennének végtelenül kedvesek velünk, egyszerűen ez az ő otthonuk, nem a mienk. A gyerek szerint majd könnyebb lesz a nagyobb házban, ahol jobban szeparáltak leszünk és mivel a gyerekek napközben óvodában lesznek, kicsit szabadabbak is lehetünk majd. De hát itt vannak a nyelvi nehézségek és a helyismeret hiánya is. Ok, néhány már bejárt útvonalon nagyobb biztonsággal mozgunk, de azért annyira mégsem. És ahogy írtam, ez a digitalizált világ sem nekünk való már. Hogy a boltban is lassan appok alapján lehessen csak vásárolni. Ettől a hülye vírustól még minden csak bonyolultabb. Van ahol elég a csipogónk, van ahol az útlevélbe ragasztott címke is kell, és nem lehet látni a törvényszerűséget. Visszatérve a hosszabb itt tartózkodásra. A gyerek egyértelműen végletekben gondolkodik, nem érti, hogy a kutyáink családtagok, akik iránt felelősséggel tartozunk, amit nem lehet csak úgy másra áttestálni. Ő ezt úgy fordítja le magának, hogy előrébb helyezzük őket a sorban, mint a vérünket. Ami talán tényleg így is van, mert előbbiek csak ránk számíthatnak, az unokáknak pedig itt vannak a szüleik. Értem, hogy neki fontos, hogy meglegyen köztünk a kellő kötődés és ez a gyerekek részéről könnyebben épül,ha itt vagyunk elérhető közelségben, de ettől még van egy életünk, amit nem rúghatunk fel, mert másokra is hatással van. Éspersze, hogy nekünk is fontos ez az érzelmi kötődés. Ez nem is kérdés. Ott a nagymama, ott vannak a Gyuriék, akikre nem hagyhatunk mindent, amíg mi itt homokozunk a kertben. Érzem, hogy itt baromi nehéz döntéseket kell meghoznunk és ezt előbb az otthoniakkal is meg kell beszélni, mielőtt itt elkötelezettséget vállalnánk bármire is. Ez meg neki esik rosszul, de szerintem kicsit sem érzi át a mi helyzetünket. Be is vallotta, hogy ebben a kérdésben igenis önző, mert neki a legfontosabb, hogy a gyerekeinek mindent megadjon, beleértve minket is. Amitől persze mosolyog a szívem, csak hát nem olyan egyszerű.

Utazás Covid idején 32. - szept. 11.

20 éve történt 911 NY-ban és Washingtonban. Sokszor eszembe jut, amikor a toronyházak között viszonylag alacsonyan repülő gépeket látok. De ezek inkább katonaiak, mintsem utasszállítók.

Kissé keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy szept.9-től a németek jöhetnek karantén nélkül, de annyi hülye megszorítással, hogy talán még a karantén is jobb volt. Egy ismerős utazott az első járatok egyikén. Nos, csak németek lehettek a gépen, más nemzetiségűek nem. Az utazás előtt 4 tesztet kellett csináltatniuk 4 napos időközönként. És itt tartózkodásuk alatt is el kell végezniük a teszteket és az általunk is ismert címre feltölteni az eredményt.

Új tapasztalat az is, hogy nem mindegy, milyen taxit hívsz, mert egyes társaságok fel sem vesznek 4-nél több utast a kocsiba, még ha beférne akkor se. És ebben az esetben Levi vagy a pici Leia a létszámfeletti személy. Pontosan így jártunk, amikor emberünk meglátta, hogy négy felnőtt és egy gyerek várakozik rá a megrendelői címen. Végül Sharon külön kocsival jött utánunk, holott kényelmesen elfért volna a kocsinkban is. Őrület! Viszont annyira olcsó, hogy még két taxi is majdnem olcsóbb, mint busszal menni ugyanazon a távon. Egyébként a tömegközelekedés nagyon jó. A bérletrendszerük egyértelmű. És igazából az sem drága, csak hát ha négy felnőtt költsége összeadódik, akkor már megéri a taxi.

Levi megkapta a fő szülinapi ajándékát, egy rollert, ami kis biciklinek is alakítható egy üléssel. Lementek a kertbe felavatni (és fotózni) a gokartpályán, én addig Leia álmát őriztem és kipakoltam a mosást. Amúgy szerintem ez nem volt egy jó választás, de a gyerek örül neki. Mindenesetre a nagyszülőknél, de itt a lakásban is egész arzenál van már mindenféle járművekből. Ismerős a látvány, mert annak idején az apukája és annak testvére is pontosan így volt elkényeztetve. Ennek köszönhetően most biciklik, elektromos motor és gokart várják új gazdáikat a balatoni padlástérben.

Gyuriék a Balatonon vannak, küldtek fotót a vízről, nagyon alacsony. De mivel ők ketten vannak a videón, gondolom, Andi mamája is velük van. Kíváncsi vagyok, a kutyákat leviszik-e úszni csak egyszer is. Nem hiszem. Oké, utólag kiderült, ők megint esküvőre mennek, ezért a pótmama. Még szerencse, hogy Klára edzett kutyás.

Elmentünk a Marina Bay Sandhoz. Megebédeltünk egy taiwani étteremben, amely néhány évvel ezelőtt benne volt a világ első tíz éttermében. Utána teát vásároltunk egy nagggyon csicsás üzletben. A TWG Tea, a világ legkiválóbb luxus tea márkája, a cég Szingapúrban alakult, és az 1837 -es évbe ünnepeltei, hogy a sziget teák, fűszerek és finom epikűr termékek kereskedőhelyévé vált. ... Nekünk személy szerint azért (is) kedves, mert négy évvel ezelőtt a gyerekek esküvőjén ez a fajta volt a vendégeknek szánt kis ajándék üvegcsékben. Hihetetlenül finom, gyümölcsös aromájú tea volt, az egyetlen, amit cukor nélkül is szívesen megittam.

Láttunk az épületben kis folyót csónakokkal, aztán elindultunk át a Marina Bay Gardenbe. Éppen egy üvegműves művész kiállítása van, aminek a darabjait a parkban, de még bent a dómokban is meg lehetett csodálni. Dale Chihuly abbahagyta az egyetemet, hogy Firenzében művészetet tanuljon. Később szövőtanfolyamra járt, ahol üvegszilánkokat épített be gobelinbe. Chihuly 1965 -ben kezdett kísérletezni az üvegfúvással. 1968 -ban Velencébe utazott, hogy a Murano -szigeten lévő Venini -gyárban dolgozzon , ahol először látta, hogyan dolgozik a csapat az üvegfúvásnál.Az 1970 -es években, Murano nagy üvegfúvási hagyományának hatására Chihuly kísérletezett a csapatával s ez lehetővé tette számára, hogy olyan méretű és mennyiségű építészeti üvegművet készítsen, amely elképzelhetetlen egyedül vagy csak egy asszisztenssel. A parkban sok fantasztikus alkotása megtekinthető. Pont ebben a témában íródik egy történetem, majd jól belecsempészem ezt a művészt is, mert tuti a sok elmentett angol leírás között találok majd Velencéhez kapcsolódót is.

4 éve a mesterséges vízesés zárva volt, most teljes pompájában bejárhattuk, utána a másik már ismertet, de azon szinte csak átszaladtunk. Nagyon sok „magyaros” virág volt, margaréta, muskátli, petúnia... és persze rengeteg krizantém. Innen taxival haza, ami jelen esetben egy kis busz volt. Akár el is fekhettem volna az ülésen és majdnem azt is tettem. Rettentően fáradtak voltunk. Otthon irány a medence, kicsit kihűlni, a gyerekek aludtak, a szüleik pezsgőztek. Este Sharon finom kacsát sütött, utána az Oroszlánkirályt néztük volna meg, de szerencsére Levi az ijesztő rész előtt már aludni akart. Mi még megnéztük a születésekori képeit, aztán Leiáét is és tényleg olyanok, mint két tojás J Leia pillanatnyilag kicsit kopaszabb kiadásban, de már derekasan növeszti új hajacskáját.

Halál van, minden nap valósággal túlfárasztjuk magunkat. Már fáj mindenem, úgy megyek, mint egy százéves. Otthon vettem két papucsot, hogy tényleg kényelmesen trappolhassak mindenfelé. Ehhez képest az egyikről már otthon kiderült, hogy egy számmal nagyobbat kellett volna vennem, a másik pedig itt törte fel a lábam. Gyógypapucs, na ja.  Öregnek érzem magam, de legalábbis ezt a világot, amit a gyerekek kézenfekvően kezelnek, nagyon túldigitalizáltnak. Mindent telefonos appokon keresztül intéznek, taxi rendelést, fizetést, étterem rendelést, sőt az étlap helyett a választást is. A Trace toghetherrel mindenhol becsipogunk, aztán kicsipogunk. Ehhez kaptunk két kis tojást. Ők még ezt is a telefonnal intézik. Kínából rendelnek sajtreszelőt, mert sokkal olcsóbb, mintha itt a ház melletti piacon vennék meg az ezer apró cikket áruló boltban. Agyrém.