Emlékek...

 Nem tagadom, a legtöbb emlék, amiket felemlegetünk, a kutyáinkhoz kötődnek. Persze, emlegetjük aput, hogy milyen jól érezte magát itt a Balatonon és mennyit dolgoztak Tiborral, hogy a ház és a környezete úgy nézzen ki, ahogy ma is. És szóba kerül anyósom is, aki pedagógusként oly sok éven át élvezte a nyaraló nyújtotta nyugalmat és örömöket. De Colin tavaly ilyenkor még itt volt velünk, mint ahogy 1996 óta mindig volt itt egy golden retriever, aki pancsolt és/vagy úszott a tóban, akivel nagyokat sétáltunk, aki a puszta jelenlétével a kert közepén heverészve hihetetlen kikapcsolódást jelentett. Tavaly ilyenkorig meg még egy icipicit tovább. Mert aztán végetértek a szép napok és ahogy az embereknél, úgy nála is jöttek a nehéz napok, az elesettség, a közelgő búcsú fenyegető érzete. Ma a Face feldobta ezeket a képeket, amiken még úszott és elégedetten somolygott a parton. Emlékszem, hogy a séták egyre rövidültek, de valahogy azok a napok hoztak végzetes fordulatot az ő életében is, amikor anyuval a bajok elkezdődtek. Ha nagyon akarok, emlékszem a napokra, hetekre, hónapokra, amikor sírtam a tehetetlenségtől, amikor zengett a ház a vitáktól, hogy mehet-e, szabad-e ennek így mennie tovább vagy igenis meg kell hozzunk egy döntést, amit persze a szívünk mélyén nem akartunk. Nem segített ő sem. Ahogy mi őt, úgy ő minket és az életet nem tudta, nem akarta elengedni. Ez már nem volt szép időszak, mert egyszerre éreztem kétségbeesést, hogy meddig tart még és szégyent, amiért egyáltalán képes vagyok így gondolni Rá. Rá, aki annyi boldogságot, örömet és nevetést hozott az életünkbe. Rá, aki felnevelt három kölyökkutyát, lényének legjobb oldalát tanítgatva nekik, hogy a mi életünk váljon könnyebbé és amiért a mai napig hálával gondolunk rá. Sokat emlegetjük, itt a nyaralóban még talán többet, mint otthon, ahol leginkább csak a békés, nyugodt, szőrös bútordarab szerepét töltötte be. Itt élt igazán, a kirándulások, a napi séták is itt váltak kalanddá. Hiányzik, tagadhatatlanul, fájdalmasan, de csupa szép emlék hordozójaként. Mert ami a végére jutott, azt jobb is feledni. Az nem ő volt, ugyanakkor szavam nem lehet, mert a tőle megszokott nyugalommal viselte saját változását is. Mi, vagy inkább én voltam már türelmetlenebb, és ezzel a beismeréssel nekem kell megbirkóznom, valahányszor felbukkan. De ezeket a képeket látva, hiszem, hogy megadtunk neki mindent, amitől az élete 13 és fél éve neki is szép élmény volt, nemcsak nekünk.