2019-es szubjektív

Mit lehet írni egy évről, amikor sorban veszítettük el a szeretteinket, de ugyanakkor megszületett az első unokánk?

Januártól április elejéig a mindennapok az édesapámról szóltak. Igyekeztem vele a korábbinál több időt tölteni, pedig akkor még nem tudtam, hogy az a rövidke idő, naponta fél-egy óra, mennyire fájdalmasan rövid, mennyire csalóka érzés, hogy az ember elégnek érzi. Addig csak hétvégéken találkoztunk, általában ők sétáltak át egy pohár borra, beszélgetésre, de ez egyre inkább kihívás volt már a számára. Áprilisban kórházba került, májusban már temettük. Szép kort ért meg, fél év híján 90-et, de ettől a gyász még gyász maradt, az utána maradt ürességet azonban nem volt lehetőségem a maga teljességében megélni. A temetés után ugyanis jó anyám azonnal a tettek mezejére lépett. 60 évnyi házasság után veszítette el a társát és megfékezhetetlen lakásfelújítással próbálta meg elterelni a figyelmét a feldolgozhatatlan veszteségről. Ez azonban csak odáig terjedt, hogy kerített egy kivitelezőt izibe és egy könnyed mozdulattal áttestálta az anyagok beszerzését és a munkálatok levezénylését rám. Őszintén? Ha a saját lakásunkról lett volna szó, akkor is inkább elbliccelem a dolgot, de most nem tehettem.

Közben elérkezett a nyár és anyósomat szokás szerint levittük a Balatonra. A két nagymama egymást boldogítva töltötte a heteket. Egyszerre voltunk nyugodtak és nyugtalanok emiatt a régi-új közös nyaralás miatt.
Mostanában azt mondjuk, legalább volt egy szép nyarunk együtt. De ha igazán őszinte akarok lenni, nem volt ez szép kicsit sem. Már látszottak a sötét felhők, egy komolyabb baj előhírnökei és ezek bizony rányomták bélyegüket azokra a „felhőtlen” nyári napokra. Nem könnyített a helyzeten, hogy júliusban Jack kutyánk egy reggelen rosszul lett. Nem gondoltuk, hogy estére már nem lesz velünk. Sokkoló volt ilyen váratlanul elveszíteni őt, aki addig a napig segített elviselni az amúgy sem igazán „szép” napokat. Kutyások vagyunk. Számunkra az orvosság ilyen helyzetben egy kölyökkutya. Nem akartam én most bevenni a gyógyszert, de ha már úgy alakult, hát megadtam magam a  gyengéd családi erőszaknak. Jamie valóban hatásos medicina, de lazítani egy pillanatra sem lehet mellette.

Szeptemberben nyilvánvalóvá vált, hogy anyósommal nagy a baj. Tudtuk, ha kórházba kerül, csak a véget hozzuk közelebb, de ugyanakkor otthon sem lehetett már kezelni a helyzetet. Ő kitartóbban küzdött, mint az apukám, majdnem két hónap alatt ment el. Megszenvedett a végért és ezt nagyon nehéz volt mellette végig asszisztálni. Az első hetekben még tartotta benne a lelket az első dédunoka érkezése, a remény, hogy karácsonykor a karjába veheti, de aztán feladta, és láthatóan nem érdekelte már semmi, csak a közelgő vég siettetése. Talán nem volt ez tudatos, de mindenesetre elkeserítően annak látszott.

Év közben két közeli barátunk is elment, ráadásként a férjem unokaöccse alig 61 évesen. Már félve pislogtunk a naptárra, mi jöhet még, ki kerülhet még sorra. Az egészségünk is megsínylette ezeket a stresszes hónapokat, a gondolat, hogy karácsonykor újabb temetésre készülődhetünk. De nekünk még segített az a pici gyerek ott a messzi távolban, a tudat, hogy hamarosan magunkhoz ölelhetjük. Iszonyatos teher egy alig három hónapos bébinek, hogy a világ egyensúlyát kell megteremtenie törékeny kis vállain. 

Ha volt is valaha bármi kósza gondolatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan érint egy keverék kultúrában fogant gyermek érkezése, az idegen kultúrában való felnövekedése, akkor az mostanra füstté válva elszállt. Csak arra tudok gondolni, hogy bármi is történt, történik, ez a pici fiúcska a vérem, a nevünk hordozója, az első unokám – ki tudja, talán az egyetlen-, akit létezése pillanatától szeretek, pedig még a karomba se foghattam. 

Nem leszek, nem lehetek olyan nagymama, mint amilyennek képzeltem magam, amikor annak idején eszembe jutott, hogy az életnek ez is egy állomása lesz. Nem vigyázhatok rá, amikor az édesanyjának négy hónapos korában vissza kell mennie dolgozni. Ha nagyobb lesz, nem mehetek érte az óvodába, nem tudok rá vigyázni, amikor a szülei színházba mennek. Fiús nagymamaként ez amúgy is amolyan másodvonalas lehetőség. Nincs ezzel baj, én magam is jobban bíztam a saját édesanyámban, mint az anyósomban. Elfogadtam ezt. Más kérdés, hogy nehéz megemészteni. De próbálok, nagyon próbálok a lehetőségeimre gondolni, azoknak örülni és minden erőmmel azon fáradozni, hogy egyszer majd kacagva röppenjen a karomba, mert ismerni fog és szeretni. Ha semmi másért, ezért az évért ez jár nekem.

Szerintem ebben semmi politika nincs...

ez csak simán pofátlanság! Embertelenség!
Mármint, hogy egy hosszú, dolgos élet után kórházba kerülve (ráadásul napi 1.000,-Ft díj fejében - ápolási osztály) olyan étkezést biztosítanak, ami a moslékkal van közeli köszönő viszonyban.  Rendben, hogy a bajod, a korod, vagy akármi más miatt pépes diétára fognak, de azért ...
Reggeli: teában pépessé kavart keksz,
Ebéd: üres zöldségleves/húsleves (?), hét napból ötször (vagy többször) pépes krumplifőzelék, enyhén csiriz beütéssel, közepén ízetlen, színtelen-szagtalan fasírtdarab (mit nekünk pépes, nem igaz?),
Vacsora: szelet kenyér, 1 dl-s kefír (még sehol nem láttam ilyet).
Szívesen megnézném, hogy a fegyintézetekben, de akár a miniszterségeken milyen menüvel várják az éhezőket. Az öregeknek (jórészük demens) jó lesz ez is? Mire? Az éhenhaláshoz? Eutanáziát említeni se szabad, mert micsoda ördögtől való gondolat. "Ápoljuk" a betegeinket a halálig. És éheztetjük. Itt most olyanokról írok, akiknek nem hoznak hazai húslevest és rántott szeletet, mert a nyelés is, a kanál puszta megemelése is gondot okoz. A bajuk adott, többségében gyógyíthatatlan, nagyrészt bővel nyolcvan plusszos... nekik jó lesz ez is? Miközben állatvédők kampányolnak, hogy Riska Mozart zenéjére adja a tejét, miután vitaminokkal (és ki tudja még mi mindennel) dúsított tápját megkapta.
A szüleinknek, nagyszüleinknek, szeretteinknek jó lesz ez is? Tényleg jó lesz ez is? Akire tartozna a válasz, remélem, a büfében nyomott áron evett, ivott ma délben is. Utána kellemeset böffentett és megnyugodva ült vissza az íróasztalához. Nekik jó lesz ez is! Jó étvágyat!

Amikor semmi sem megy simán

Július 1. óta zajlik anyám lakásában a felújítás. Mostanra eljutottam oda (ahova már tulajdonképpen az első héten), hogy a francba kívánom az egészet. Mert a felújításba ő kezdett bele, értsd: szerzett egy kivitelezőt rekordidőn belül, de persze a munkálatok levezénylését egy elegáns mozdulattal áttestálta rám. Ne kis himi-humi festegetésre gondoljatok, ne adj isten egy fürdőszobai csempe-cserére. Itt a bejárati ajtótól, a nyílászárók cseréjén át, a hálószobai fal odébb rakatásán keresztül teljes vezeték cseréken és burkolatok cseréjén át vezet az út a bebútorozásig. Élete főműve lesz, ha egyszer elkészül. Nekem pedig beutaló az idegszanatóriumba.
Hogy a strang-cserénél átszakadt a födém és az alatta lakó gardróbjába hullott némi kosz, minek következtében fizethettem a tisztítói számláit, csak a bevezetés volt a jóba. Ezért kicsit összerúgtam a port az ott lakókkal, akik most látták elérkezettnek az időt, hogy egy korábbi sérelmükért (amikor anyám nem a javukra szavazott a társasházi közgyűlésen) szívassanak egy kicsit. De ezen már túl vagyunk, a héten már köszöntünk is egymásnak.
Viszont ... a munkálatok eljutottak abba a fázisba, amikor már kezd épülni, alakulni a környezet, és itt jönnek - úgy tapasztalom - az idegesítőbb problémák.
Pl. Veszel egy tükrös panelt jó drágán a fürdőszobába. Bár a hátoldalán kialakították a helyet, ahol fel lehet akasztani, de kampót nem csomagolnak hozzá, ami persze csak akkor derül ki, amikor fel akarod szerelni.
vagy
Ugyanez a panel tartalmaz egy kis szekrénykét. Az ajtó zsanéja és a neki előfúrt furat még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Visszaviszem az ajtót és a zsanért a boltba, hogy lássák a problémát. Megértőek. Levesznek a gondoláról egy másik originál csomagot, kibontják, kiveszik a kérdéses kis ajtót. A furat azon jó. Odaadják, a rosszat pedig visszacsomagolják és visszaviszik a helyére. Majd valaki más is pórul jár nemsokára, aztán mehet ő is vissza reklamálni. Jó esetben neki is kicserélik, más esetben visszakapja a pénzét, de attól még nem lesz tükör a falán.
vagy
Nem vehetsz szekrényelemeket, csak "megterveztetheted" álmaid konyhaszekrény sorát. Ne gondoljatok nagy dologra, mondhatnám, egy hülye is sorba tudja rakni a neki kellő elemeket, de ezt terveztetni kell. Ha megrendeled, a 3,30-as konyha 1.100.000,- forintba kerül, de örüljek, mert akció van és csak most, csak nekem 812.000,- forintért oda tudják adni. Hát, a hülyének is megéri. A kollegina mellett ugyanilyen elemekből 2,60-as konyhablokk kínálja magát 140.000,- forintért! Tehát mit teszek én a vevő, aki momentán roppant árérzékeny vagyok... megveszem a konyhablokkot, mondván, majdcsak szerzek hozzá valami kiegészítő bútordarabot. És lőn... a szomszéd üzletben árulnak elemeket is. Igaz, egyetlen szekrény 46.000,- forint, de legyen, egyszer élünk. Persze, így már a pult sem jó, tehát azt is újat veszek, de ez már nem is tétel. És igen, szerelőket is hívok, mert nem vállalom, hogy anyám fejére essen a rosszul felrakott szekrény. Hogy az üzletben egész más árat mondanak a szerelésre, mint a cég, akik kivitelezik, már meg sem lep. Nagyságrendileg más árat! Jönnek, szerelnek. A szekrényelemek persze nem egyforma magasak, de találékonyak a fiúk, megoldják. Azt csak csöndben kérdezem, kinek a mániája, hogy minden nyomorult bútort úgy kell otthon összelegózni?
vagy
Szagelszívót veszel a konyhába, pont olyat, mint a régi volt, mert annak ugye ott a kürtő kialakítva, nem kell perforálni a falat. Aham, de az új készüléken pont annyival esik odébb a lyuk, hogy a régi csövet ne lehessen felhasználni, újat meg égen-földön nem kapsz. Amikor meg mégis, kiderül, hogy a készülékhez a gyártó nem adott (nem is akart, tehát nemcsak a csomagból maradt ki) ún. kiállást, tehát azt még valahol fel kellene hajtani. Csak azt nem tudja senki, még a márkabolt sem, hogy hol.
vagy
Konyhapultnál vízzáró csík felhelyezése a szerelés alkalmával elmarad, mert nincs hozzá sarokforduló és toldó elem, valamint végzáró. Nem tetszett hozzá venni? Én? Azt sem tudom ember, miről beszél. De aki eladta, az se szólt, hogy még ne szaladjak, vigyek ezt-azt, mert kellhet. Nem baj, olcsó a benzin, megyek. Nagy nehezen sarokforduló és végzáró kerül a kosárba, toldó nincs. Sem itt, sem ott, sem amott. Viszont nincs az az ember, aki megvárja, amíg ezeket összeszeded, tehát marad a házi barkácsolás, ez meg pont ilyen jó lett volna ezek nélkül az apró, de drága kis bizbaszok nélkül is.

Nos, ezek egyetlen nap meglepetései. Bele sem merek gondolni, mi lesz, amikor a bútorok majd sorra érkeznek. De persze a többi munka során is folyamatosan voltak/vannak/lesznek olyan kis apró bosszúságok, amik egyrészt pont az időhúzásra jók, másrészt a pénztárca fogyasztására. Ha a saját lakásomról lett volna szó, nincs az az isten, hogy belevágjak egy ilyen felújításba. Ahogy mondani szokás, öreg vagyok én már bohócnak. Nyilván anyám is hasonlóan gondolkodott, azért is lőcsölte a nyakamba az egészet. A határidő november 1. Az egyetlen örömhír az egészben, hogy pillanatnyilag úgy tűnik, az időt legalább tartani fogják. Persze, ne kiabáljuk el..., másrészt még előttünk az átadás-átvétel. Ott még érhetnek meglepetések. Mindenesetre ha gyomorfekély nélkül megúszom, gyújtok egy gyertyát Szt.Antalnak.

Fura módi...

Talán maradian gondolkodom én magam is. Mindenesetre az a furcsa helyzet állt elő, hogy egyetértek szegény anyósommal.
Anyósom kórházban van. Egyrészt idős asszony, másrészt beteg. Hogy mennyire, azt egyelőre még csak sejtjük, de ott van, s mivel életében először lakója a János kórháznak, hát, nehezen is éli meg azokat a napokat, amikor tudja, hol van.
Az első napon sikerült sokkolni, amikor a nővérke, egy huszas éveiben járó fiatalember érkezett, hogy lemosdassa, mivel erre magától már képtelen.
Azóta átkerült egy másik osztályra, ma mentem oda először és vajon ki volt az első, akibe belebotlottam... egy újabb fiúnővérke. Tudom, van erre normális szó is: ápoló.
Nos, az én 88 éves anyósom - aki mellesleg harmincsok éve özvegy - szégyenlős egy fiatal férfi előtt. Megértem. Már 60 évesen se szívesen mutogatja a megereszkedett bájait az ember lánya idegenek előtt, később meg még annyira se.
Tudom, hogy örüljünk, hogy van még, aki jelentkezik ápolónak, de annyi bajuk mellett talán gondolhatnának arra is a kórház, vagy pusztán az osztály vezetői, hogy férfiaknak férfi ápoló, nőknek női. Nem olyan nagy kérés, de talán hozzásegítené a betegeket, hogy kevésbé érezzék megalázónak a mindennapi rutint.

Terápia on

Nem akartam ezt leírni, de mégis nagyon le akartam írni. Mert talán, ha leírom, akkor kiírom magamból azt, ami a torkomat szorítja, ami néha ki is tör belőlem néhány tucat telebőgött papírzsebkendő formájában. Ja, hát elsősorban nyilván önsajnálat - mondhatja bárki, aki olvassa ezeket a sorokat. Azért is írom itt le, mert itt aztán tuti nem sokan futnak össze vele.

Ez az év ... és itt el is akadok, mert mit mondhatok egy évre, amikor megszületett az első unokám. Pesszimista napjaimon azt mondanám, talán az egyetlen. Szóval, ha innen nézem, akkor ez az egyik legszebb évem.

De mit mondhatok egy olyan évre, amely elvette tőlem az édesapámat, aztán gyorsan elragadta tőlem az imádott kiskutyámat, aki még nem volt négy éves és annyi örömet hozott rövid kis életével az enyémbe, hogy az elmondhatatlan. És ez az az év is, amikor drága anyám, apám elvesztése feletti bánatában, olyan projektbe kezdett (és lőcsölte végül az én nyakamba), amilyenbe én 23 évvel fiatalabb fejjel sem kezdtem volna bele. Most egészen biztosan nem. Talán már sosem. Úgy lökött egy kivitelező karjaiba, hogy az ő fejében megvolt a munkák sokasága, én meg találjam ki a hogyant. Kb. egy hét alatt. Szerintem a végeredmény nagyjából tükrözni is fogja ezt a kapkodást annak ellenére, hogy némi csatározások árán legalább az anyagok kiválasztásába beleszólhattam. De persze csak adott keretek között, ez pedig tudjuk a kompromisszumok árán való megvalósulás, tehát a siker halála.
Mind emellett meglett volna a saját "munkám" is, ami "csak" a családtagok életének koordinálását jelenti, számlákat, könyveléseket, orvosi megjelenések nyilvántartását, kocsik karbantartását etc. Jackem halálával és a férjem gyászfeldolgozó döntésével mindezt megfejelhettem egy kölyökkutya nevelésének sokszor vidám, de sosem könnyű feladatával.

Nem tagadom, kezdek szétesni. A súrlódásokat már nem tudom fél vállról venni, olyan könnyedén robbanok, mint a legérzékenyebb robbanószer, vagy egy második világháborús bomba a közeli építkezésen.

És akkor az Élet a következő próbatételeket dobja az ember bokája elé, ráadásul olyankor, amikor éppen lendületben lépne. Garantált a pofára esés. Néhány példa csak a mai napról:

Otp - drága anyám bejelenti, hogy 2 millánál nagyobb összeget venne fel, egyúttal megszüntetné a számlát. Eddig azt mondták, hogy ezt előző nap kell bejelenteni. Aham. Hétfői napon ballagott oda, majd egy papírcetlivel érkezett, miszerint következő hét szerdáján fél 11-kor mehetünk a pénzért. Azt hiszem, joggal hihetné az ember, hogy 10 nap alatt elvégzik a papírmunkát, ha már levonnak több tízezer forintot azért, mert merészeled a saját pénzed visszakérni. Nos, majd egy óra telt el, mire az összes papír elkészült, és utána megkaptuk a pénzt. Mintha az Otp utolsó fillérjeit kellett volna odaadniuk. Egy szemmel alig látható összegről beszélünk a mai világban. Közel két millát képesek voltak néhány tízezresben, de leginkább ötezresekben és ezresekben odaadni. Az aprópénzt pedig 10 és 5 forintosokban. Bőrönddel kellett volna mennünk. Bosszúság? Az! De édes a bosszú...
Apám halála után a papírmunka (egyetlen öröklakásról beszélünk, semmi másról) 2 ezer híján 100 ezer forintba kerül. Azért érdekelne az óradíja a közjegyzőknek. Hát, majd számolgathat, mert ő kapja az aprópénzt.

Anyósom állapota az utóbbi hetekben rohamléptekben romlott. A háziorvosa leállította az összes gyógyszerét, se vérnyomás, se cukor. Köztünk legyen szólva, nem is értem, évekig miért szedette vele. Ettől átmenetileg jobban is lett, ezt is csak zárójelben jegyzem meg. De aztán győzött a kor és a kór, nincs ezen mit szépíteni, a demencia durva jelei jelentkeznek nála. Csak hab a tortán, hogy pont a demencia világnapján, szeptember 21-én durvult el a helyzet. Szépíthetném, de nem voltunk erre felkészülve. És lehet mondani, hogy ez önzés, de mi az első gondolata minden érintettnek? Hogy szeretne 1-2 hét haladékot, mire lemondhat a régi, jól bejáratott életéről (hol van az már?). Tehát felhívja a háziorvost, milyen segítséget tud nyújtani a rendszer ebben a helyzetben? Leginkább semmilyent. Bonyolítja a helyzetet, hogy anyósom eddig nem velünk élt, egy másik kerületbe tartozott. Őszintén szólva először a mi orvosunkat kérdeztem, aki simán elhajtott az övéhez, vagy az ügyelethez. Utóbbit ugyebár könnyebb elérni, hát felhívtam. Nem, nem, a saját háziorvosát hívjam, és ha az illető úgy döntene, nem jön le hozzánk, akkor hívjam majd vissza őket. Itt már sejtettem, hogy a rendszer nem sokat fog segíteni rajtunk. Ami így indul, az általában olyan is lesz. Nos, a jó doktor lejött (ezt ugye illett is meghálálni, amit vonakodás nélkül meg is köszönt). Jót beszélgetett anyósommal, aki a váratlan vendégtől szárnyakat kapott. Igaz, közben végezte tovább a napok óta kényszeres papírtépkedését, de ez a doki szerint belefér. Mint ahogy belefér, hogy pelenkázni kell, etetni kell, 24 órás felügyeletet igényel, hogy időnként az egész család együtt sem tudja megfejteni, miről beszél. Ezt egy családnak illik megoldania. Akkor is, ha még nem nyugdíjasok az ápolók, akkor is, ha az erőnlétük együtt is kevés egy elnehezült test emelgetéséhez, akkor is, ha az aranyárban mért pelenkát nem írja fel egyetlen orvos sem receptre.
Mint mondtam, megszületett az unokám. Az unokám, aki a világ másik felén él, és ezt nem képletesen kell érteni. Egy jó nagymama ilyenkor mindent megtenne, hogy menjen és a karjába szorítsa. Én pedig arra kell kárhoztassam a fiamékat, hogy egy alig három hónapos picivel átrepüljék a fél világot, hogy láthassam. Mert ha a mamát nem tudom elhelyezni (és amíg jobban volt, az esély abszolút nulla volt ugyebár, mint ahogy most sem javult a helyzet), akkor esélytelen, hogy akár 5 napra is itt hagyjam. Kire? Hogyan? Tehát a rendszer a nagymamaságom legszebb időszakától foszt meg.

Nos, csak oda akartam kilyukadni, hogy aki ezek után azt mondja, hogy ebben az országban rendben zajlanak a dolgok, az olyan mértékben vak, hogy nincs jobb ötletem, mint az állandóan magát hirdető Ormos Intézet szemészeti szakrendelésének a felkeresése. Lézeres látásjavítás talán segít.

Tudom, hogy nem verseny, de ki ült ilyen hullámvasúton mostanában?

Ps. Azt már nem is mondom, hogy két hete levelet hozott a Posta. A Vas megyei Rendőrfőkapitány örvendeztetett meg a hírrel, miszerint a férjem a leálló sávban közlekedett az M7-esen és ezt 100 ezer forintos büntetéssel díjazzák. Mint utóbb kiderült, a kocsi műszaki hibás lett, ezért letért a sávból és amikor sikerült úrra lennie a helyzeten, akkor visszament. Valaki figyelt ránk odafönt, mert most éppen nem egy haver szerelő hozta helyre a kocsit, hanem hivatalos hibajegyzékkel egy komoly szervíz, és annak a számlája is segített, hogy a fellebbezésben próbáljam jobb belátásra bírni a rend éber őreit. Mondjuk, szerintem maguktól is sejthették volna, hogy 34 km/h-val nem passzióból kavar a tök üres autópálya szélén, de nem bántom őket, mert legalább hallgattak a jó szóra és visszavonták a büntetést. De ahogy a gyerek mondta, legalább csináltak egy jó fotót a kocsiról (egyébként nem is egyet :D )

Csernobil

1986. április 26-án 26 éves 1 hónapos és 21 napos voltam. A nagyobbik fiam 1 hónap és egy nap híján 3 éves, a kisebbik 5 hónapos és 13 napos.
Mennyi szám, amiknek tulajdonképpen semmi jelentőségük nincs. Nem lenne. De egy paraszthajszálon és mint most megtudtam, a sok hős mellett három elképesztően erős lelkű embernek a felfoghatatlan küzdelmén múlt, hogy ezeknek a számoknak nem lett rémisztő jelentőségük.

1986. április 28-án este a 9 órás hírekben volt szó némi balesetről, természetesen kellően elbagatellizálva a súlyosságát, másnapra még ennek ismétlését is letiltották. Értitek? Két és fél nappal a történtek után! Mi, akik akkor felhőtlenül örültünk a fiatalságunknak, gyarapodó családunknak, semmit sem tudtunk arról, hogy - a szó szoros értelmében - mi lebeg a fejünk felett. Elhittük, hogy a lakosságnak nincs félnivalója, bármit ehet, ihat és járhat kedvére a szabadban. Köszönöm a szelek urának, hogy akkoriban pont nem felénk fújta a halál felhőjét. Gyanakodnunk kellett volna! Hiszen hirtelen megjelent az iskolai menzákon (anyósom akkoriban még tanított) a friss saláta heti több alkalommal, a piacon olcsóbbak lettek a zöldségek és gyümölcsök. Osztrák barátunk ugyanakkor határozott kedvességgel utasította vissza a zsáknyi magyar paprikát a nyári látogatásunk alkalmával. Pedig korábban ő maga autózott érte a határmenti városok valamelyikébe. Gondtalanul nevettünk az erdei kiránduláson vagy a Balaton melletti nyár heteiben. Fogalmunk sem volt róla, hogy jó eséllyel már nem létezne az otthonunk, nem léteznénk mi magunk sem, ha az a három ember nem száll alá a pokolba.

A HBO minisorozata nyomasztó, megrázó, megható, minden olyan érzelmet előcsal az emberből - igen, rosszakat is, mert csak gyűlölettel lehet gondolni azokra, akiknek fontosabb volt a párthűség az őszinteségnél és segíteni akarásnál - szóval, minden olyan érzelmet előcsal, ami zsigerileg a létezéshez kapcsolódik. Félelem, hogy ez valaha újra megtörténhet és akkor talán nem lesz ilyen szerencsénk. Félelem, hogy milyen utóhatások érhetik még a szeretteimet vagy önmagam. Mert ne legyenek illúzióink, akkoriban a sugárterhelés fele még itt Magyarországon is a táplálékkal a lakosság szervezetébe került. Ez van, utólag már nem kéne emiatt aggódni, hiszen 33 évet máris kaptunk, de azért nem mindegy. Nagyon nem. Főleg azért nem, mert úgy tűnik, mintha senki nem tanult volna az akkor történtekből. Sem abból, hogy a hazugságok idővel benyújtják a számlát, sem abból, hogy ha mi nem vigyázunk a világunkra, hát, akkor nem vigyáz rá senki. És ennek csak mi lehetünk a vesztesei.

Aki még nem látta a sorozatot, ajánlom, nézze meg! Nem fog jól szórakozni. A gyomra összeszűkül majd és szinte érzi az áldozatok kínjait (szerintem elképzelni sem tudjuk azt a kínt), sír a lelke majd a veszteségekért, az igazságérzete sikoltva tiltakozik majd a korruptság, álszentség, embertelenség, felelőtlenség és még megannyi emberi gyarlóság láttán. Óhatatlanul is érezni fogja az áthallásokat mai világunk felé, és ettől az egész még elkeserítőbb. De egyszerűen látni kell, hogy mi történt, mit volt képes egy rendszer eltitkolni emberek milliói elől. Mert ez az egészben a még félelmetesebb.

A témával kapcsolatban egyébként sok remek videó készült már. Az okokról, a túlélésről. Ha túl vagytok a sorozaton, feltétlenül kerítsetek sort ezekre is. Ilyen például "A csernobili csata" című összeállítás is a Discovery Chanelről ...

https://www.youtube.com/watch?v=53ruEVBBElg&feature=youtu.be&fbclid=IwAR1_ONuAxNEdyK92OwTyuTwvpga7GEjghlDSoSmy1Sh5ykB3MnKU1EzDDq0

Bürokrácia ...

Az anyám leélt 60 évet egy ember oldalán, házasságban. Lényegében egyetlen cégnél dolgoztak egész életükben, ugyanabban a lakásban éltek, és ezt iratok bizonyítják, amiket a temetés lebonyolításához mellékelni kellett. Ugyanott intézkedtek az özvegyi nyugdíj iránti kérelem beadásáról is, mindenféle papírok másolatait készítették, hogy a Hivatalban igazolva lássák a jogosultságot.
Erre az utolsó nyugdíj felvétele két napba telt, újra bemutatva a papírokat, amik közös életüket bizonyítják. Most pedig az Államkincstár küldött egy levelet, hogy majd elbírálják június végéig, hogy jogosult-e egyáltalán az özvegyi nyugdíjra.
Teljesen politikamentesen érdeklődöm, vajon az ukrán magyar-nyugdíjasok is ilyen vegzálás után juthatnak meg nem érdemelt jussukhoz?

Egy fejezet lezárult... (*frissítve)

Elveszíteni egy szülőt az élet rendje, mondhatnánk. Ha annak a szülőnek megadatott, hogy egy hosszú, tartalmas élet során lássa a gyermekét, az unokáit felnőni, még csak nem is mondhatjuk, mennyire igazságtalan a sors.
Ma lezárult egy fejezet. A halál kegyetlen valósága fehér virágok, meghatott szavak körítésében ünneppé magasztosult. Ég a gyertya, hátha lángjának fényében még megláthatjuk őt, aki már hetek óta nincs közöttünk. És a rezgő láng ragyogásában tényleg ott van a mosolya, amellyel megbékélve nézi könnyes arcunkat. Még a vigasztaló simogatást is érezzük és megnyugszunk... bármi is történt, itt van velünk, s marad is mindaddíg, amíg megőrzi az emlékezet.

A temetés után a tágabb család összejött nálunk egy kis emlékezésre, és ott bizony nemcsak szipogtunk, de nevetgéltünk is, hiszen szerencsére sokkal több vidám emlékünk van, mint szomorú. Este még visszamentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, megsimogatni az időközben vizes virágszirmokat, mintha még az ég is elsiratta volna. Az eszünkkel tudjuk, hogy ez az élet rendje, meg hát szegény apunak ennél csak rosszabb hetek, hónapok jöhettek volna, csak hát ... piszkosul hiányzik. Az ember hajlamos természetesnek venni a szerettei jelenlétét és ilyenkor fájdalmas a pofon, hogy ez mennyire nincs így. Majd megbékélünk a helyzettel, az biztos, hogy anyura sokkal több figyelmet kell innentől fordítani, mint amíg még ketten voltak. Ez is milyen hülyeség, már régen így kellett volna - mocorog a lelkiismeret. De tudom, hogy nincs okom a szégyenkezésre, hiszen minden hétvégét együtt töltöttünk. Ha csak néhány órát az utóbbi időben, akkor is. És ezért nem győzök elég hálás lenni a saját páromnak, akinek ezek az órák legalább olyan fontosak voltak, mint nekem. Holnaptól az élet megy tovább, de az apu továbbra is velünk lesz. A fotókon, a gondolatainkban, egy-egy régi történetben, a nagyfiam mosolyában, a kicsi finom főztjében, a férjem elgondolkodó homlokráncában, amikor egy műszaki problémán töri a fejét, a tükörképemben reggelenként a fürdőszobában. És ha szeptemberben megszületik az unokám, neki is mesélni fogunk a dédpapáról.

Érzés...

Az ember - normál esetben - szereti az apját. Nem volt ez másként nálam sem. Világéletemben ott volt nekem, néha eszembe is jutott, milyen igazságtalan, hogy nincs apák napja (jó, azóta már van). De nem volt ez látványos rajongás, amikor a nyakán lógtam volna. Csak valami zsigeri büszkeség, hogy ő a papám. Lehet, hogy fiút akart volna? Sosem fogom már megtudni. Az biztos, hogy ő sosem éreztette ezt velem. Még akkor is ezt állítom, ha közben tudom, hogy a külföldi kiküldetésből terepasztal-felszerelést, vonatszerelvényt hozott, máskor meg elemes motorcsónakot. Hú, hogy irigyelték a keletnémet srácok a kempingben a szárnyas hajómat. Mint ahogy a középiskolában a Sanyo kazettás magnómat, amit egy kollegája felesége hozott "Nyugatról"és hetekig dugdosta karácsonyi ajándékra kíváncsi lánykája elől, hogy Szenteste bennem szakadjon a levegő, amikor a fa alól egy "menő" hordozható készülékből karácsonyi dallamok csendüljenek fel a megszokott kis harangcsengés helyett. Még alíg értem el a pedálokat a kis Fiat 600-asban, amikor megtanított vezetni. Aztán én felnőttem, ő meg csendesen tudomásul vette, hogy egy másik hímneműt részesítettem előnyben. Végül is, kapott egy fiút, akivel fúrhatott-faraghatott, szerelhetett kedvére. Aztán még kettőt, a két unokát, akikkel ugyanúgy csorgatta a sárvárat a tengerparton, mint velem a Balatonnál.
Az ember szereti az apját. Az évek múlásával olyan természetesnek veszi a jelenlétét, mint a levegővételt. És most levegő után kapkodok. Nem tudtam, nem is sejtettem eddigi védett kis életemben, hogy ilyen lyukat éget a szívembe az elvesztése. Holnap lesz két hete, de mintha tegnap hívtak volna fel a hírrel. Meddig lesz ez ilyen? Az ember lánya csak ül, mereng maga elé és a mellében egy kő lapul. Nyom, feszít... fáj. Bár sokat találkoztunk (mihez képest?), mégis két hete úgy érzem, hogy nem eleget. Tudom, hogy szép élete volt. Hosszú élete volt. Tudom, hogy az élet véges. De mi köze ennek ahhoz, hogy az apukám már nincs többé velem?

Nehéz napok ... nem úúúgy!

Múlt héten aludt el apukám csütörtök reggel. Kórházban. 90 évesen. Nem kértünk boncolást. Valaki magyarázza már el nekem, miért nem lehetett ennyi idő alatt elkészíteni egy halotti bizonyítványt!

Semmivel nem haladunk, mert amíg az nincs, addig semmit nem lehet elintézni. Pedig lennének ügyek. Sírköves, temetői szolgáltatás, hamvasztás, virág, pap, tor, meghívók ... csapongok, persze nem a fontossági sorrendben írtam.

Ma ráadásul egy temetésre voltam hivatalos. Egy kedves ismerős nagyon hasonló körülmények között néhány hónap alatt hagyta itt az árnyékvilágot. A lánya, akit egyébként szintén Juditnak hívnak, emlékezett meg róla nagyon összeszedetten az urna mellett. Azt hiszem, erre én nem lennék képes. Pillanatnyilag még az is nehezemre esik, hogy a papnak írjak egy "sorvezetőt" drága apámról, hiszen az atya nem ismerhette őt. Nem tudom, hogy apu akart volna-e egyházi temetést, de az anyu így szeretné, hát, így is lesz.
Visszatérve a délelőtti temetésre... nem is sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet, amikor úgy döntöttem, elmegyek. Amikor Judit a kórházban töltött nehéz időkről, az édesapja fegyelmezett szenvedés-tűréséről beszélt, túlságosan fájóan ismerősek voltak a pillanatképek. Néhányan talán azt hitték, hogy nagyon közeli rokon vagyok, mert a könnyek csendesen, megállíthatatlanul gördültek alá az arcomon. Szegény Kálmán hamvai voltak a ravatalon, de én az édesapámat temettem.

A patológián mindig ilyen nehézkesen zajlik az ügymenet?

Összetört szívvel...

Az ember siránkozik, hogy mennyire nem méltó az élethez az egészségügy, aztán rájön, hogy még a legrosszabb nap is jobb volt, mint a mai, amikor egy gyönyörű napos reggelbe belecsörög a telefon és bár tapintatosan, de borzalmas hírt közölnek.
Tegnap este még hálásan simogattam meg az arcát, amiért viszonylag simán megetethettem egy kis üveg bébiétellel - őszibarack, alma és banán pürével -, aminek a mennyisége tulajdonképpen egy beteg kiscicának is kevés, de mégis valami. Leginkább az akarat, amivel nyeldeste, az volt a Valami, amiben bíztam, amikor ma reggel azt tervezgettem, hogy megnézünk egy kedves közeli helyen lévő szép ápolási osztályt. A telefont vártam, mikorra menjünk. A telefon megszólalt, de már soha nem kell elindulnom.
A veszteség hihetetlen ürességet váj az emberbe, amit csak részben tud betölteni az a halvány megkönnyebbülés, hogy már nem szenved többé. Csendben elaludt, már nem akart több teáskanálnyi főzeléket, sem korty vizet. Az itthoni puha takaróval letakarva feküdt, mintha tényleg csak elaludt volna, hogy keltegessem ... csak még egy falatka joghurtot, kell, hogy megerősödj! Az ápolók részvéttel figyelték suta mozgásunkat, ahogy szinte lábujjhegyen lopakodtunk oda hozzá. A halál magával hurcolja a csendet. Hétfőn a szemközti ágyon Matyi bácsit érte utol a kaszás. Megrendítő volt szembesülni vele, hogy azok számára, akik itt fekszenek, ez a "jövőkép". S lám, mára már mi is gyászolunk. Hetek óta készültünk erre, mégis, a tegnapi vacsora után álmomban sem hittem volna, hogy annak a bizonyos cérnaszálnak már ennyire közel az utolsó darabkája. Azzal próbáltuk tartani egymásban a lelket, hogy megpróbáltuk elfogadni, mi következik. De arra nem készített fel semmi, hogy ez a perc valóban eljön. Amíg még hallhattuk a szuszogását, addig túl szegényes volt a fantáziánk, hogy elképzeljük a jövőt nélküle.
Nem is olyan régen olvastam valahol, hogy amikor elveszítjük egy közeli, szívünknek kedves hozzátartozónkat, a számunkra ismerős világ megszűnik, átalakul, olyan útra lépünk, ahol már sokkal tétovábban mozgunk majd, mint annakelőtte. Ez a nap ma eljött, és kezdem érezni e sorok igazságát.

Drága édesapám, velünk maradsz örökre!

Nyomás alatt...

Még egy-két hülye, mint ez a M.Á. Sámuel ... és óhatatlanul eszembe jut a Valahol Európában egyik nagy klasszikus felkiáltása: Könyörgöm! Akasszuk fel! Ez a sok hülye miért nem megy el egy sürgősségi osztályra? Nem kell milliárdokért közvéleményt kutatni! Oda kell menni! A saját bőrén érezni! És utána a megszokott vehemenciával mondani a sok f...ságot, ha még maradt bőr a képén.

Nagyon személyes 2.

Három hete került kórházba az édesapám. A körülményeket már ismeritek. Most nem arról akarok írni, hogy miért is került egy olyan osztályra, ahol pont olyan betegségeket kezelnek, amivel pillanatnyilag nincs gondja, mert Isten és az egészségügy útjai kiszámíthatatlanok. Egy dolog vált bizonyossá az eltelt időszak alatt, hogy el fogjuk veszíteni. Előbb vagy utóbb. Ennek kapcsán sok álmatlan éjszakát töltöttem csapongó gondolataimmal, amik többnyire arrafelé kanyarodtak, hogy bizony sem áldásnak, sem ajándéknak nem vagyok képes tekinteni a még vele tölthető időt. Ugyanis abban a kórházi ágyban már csak egy test fekszik. Még azt sem tudjuk biztosan, mennyire szenved. De hogy ez az állapot még nyomokban sem tartalmaz Életet, az nyilvánvaló. Nekünk egészen biztosan fájdalmas így látni őt. De sosem gondoltam volna, hogy ezt a fájdalmat még fokozni lehet. A mai napig.

Három hét után üresedés volt az ápolási osztályon. Ez akár örömhír is lehetne. Az osztálynak, ahol eddig lelkiismeretesen ellátták, s nekünk, akik továbbra is szakképzett ellátásban tudhatjuk a közelünkben. Ugyan előre biztosítottak róla, hogy ez csak átmeneti állapot, 21 nap, ami alatt gondoskodnunk kell a jövőbeni elhelyezéséről. Illetve felmerült annak a lehetősége, hogy ugyanitt fizetés ellenében... Na, ez utóbbiról is érdekes dolgok derültek ki a mai napon.

Ápolási osztály - ugye milyen jól hangzik? Nos, ha bárkinek vannak évtizedekkel korábbi emlékei az elfekvőről, akkor ő pontosan tudja, mit rejt ez a szép kifejezés. Idáig egy tisztességes kórházi kórteremben, egy modern ágyon, tiszta környezetben tudhattuk őt. Ma szembesültem azzal, milyen kiváltságos helyzetben voltunk.
Az ápolási osztály ugyanis röviden jellemezve, a pokol előszobája.
A modern lift ajtaja a már ismerős halk szisszenéssel nyílik egy másik emeleten. Kilépve már a hosszú függőfolyosón megcsap a Szag. Mondhatnám, hogy a büdös, de ez a szag az elmúlás szaga. Legyünk tisztelettudóak. Az osztályra belépve csak felerősödik. Avítt környezet, rendetlenség, mindent áthat a "nekik már ez is jó, hiszen úgysem érzékelik a környezetüket" érzete. A  nyilvánvalóan 4 ágyas szobában 5 ágy, alig hagyva egy kis teret. Ha lehajolok apámhoz, a hátsó felem egy idegen személyes terébe tolakodik. Apu az ablak mellé került. Ez akár jó is lehetne, de állandóan lerúgja magáról a takarót, szellőztetnek, a hideg megcsapja... tüdőgyulladás. Kell-e még ragoznom a dolgot? Ez az ágy legalább olyan réginek tűnik, mint amilyenben majd negyven évvel ezelőtt a szülészeten feküdtem. Azok az ágyak már akkor is elavultak voltak, megroggyant rugóik még a vékony matracot sem tartották meg. Fejrésze nem emelhető, vagy csak alíg, így aztán a magatehetetlen beteg etetése nem is tudom, hogyan oldható meg. Ide jó ez is! (?) Miért is könnyítenék meg a beteg, az ápolók, vagy akár a hozzátartozók dolgát?

A hozzátartozók... Eddig naponta akár háromszor is bemehettünk, segíthettünk az etetésben, itatásban, a borotválásban. Most látogatási idő naponta csak délután 4 és 6 között. Amikor ott jártam, éppen meghozták az ebédet. Mikor jut majd idő a sok magatehetetlen beteg között az apámra?
Tudom, hálásnak kéne lenni, hogy egyáltalán bekerülhettünk, nem otthon kell megoldani az ápolását. És tudjátok, ez a legszomorúbb az egészben. Nem az ócska környezet. Nem. Hanem, hogy még hálásnak is kell lenni ezért a 21 napért, amit itt tölthet. Így. Utána elvileg lenne még három hónapnyi fizetős elhelyezés. Ugyanitt. Elvileg. Mert csak kihalásos módon lehet ágyon maradni. (Mire a délutáni látogatásról eljöttem, a szemközti ágy megürült, Matyi bácsi feladta. Szinte irigylem. Szinte.) És csak három hónapig tart az is, egy nappal sem tovább. Hálásnak lenni ezért az elfekvőért egy élet munkája után. Mert méltósággal meghalni is kiváltságnak számít.

Sosem voltam különösebben politizálós alkat. Szavaztam, ha változást akartam, próbáltam tájékozódni, de igazából a véleményemet megtartottam annak a darab papírnak ott a szavazó fülkében. Mostanában azonban ordítani tudnék az országos pazarlás láttán. Amikor minden külsőség fontosabb, mint a legalapvetőbb dolgaink. Lesújtó véleménnyel vagyok a fiatalabb korosztályról. Igen, eljutottam odáig, hogy már általánosítok. De mit is szedhetnének össze a széthullott családokban, a kiherélt oktatásban. Látom a városban araszoló luxus autók sorát, tudom, hogy vannak, akiknek még most is gurul a "szekér". Nem is keveseknek. De ők is épp úgy megfeledkeznek róla, mint a döntéshozók, hogy az életben mik az igazán fontos dolgok. A tudás és az egészség. És sírok, ha arra gondolok, hogy ma már nem érdem megöregedni. Nem mi vagyunk hálásak az öregeknek, hogy egy háború után felépítettek egy országot, amely érdemessé vált a fennmaradásra. Nem. Megalázzuk őket legelesettebb pillanataikban. Felesleges koloncként kezeljük őket. Mert ez nem gondoskodás! Tudom, ha ma este bekapcsolom a híradót - tök mindegy, melyik csatornát - csupa okoskodó hülyét fogok látni, akik nem látnak tovább a kicsinyes, önös érdekeiknél. Akik elfelejtik, jó dolgukban nem is gondolnak rá, hogy egyszer őket is ugyanígy "ápolási osztályra" kárhoztatja majd a kor és egy kegyetlen betegség. Ha van igazság a földön, így lesz. Őket nem sajnálom. De az édesapámért megszakad a szívem.

Nagyon személyes

Igazából le se szabadna írnom... ilyesfajta gondolatokat az ember lánya nem tereget ki nyilvánosan. De mivel ez a fórum úgyis csak egészen szűkkörű, megteszem. Megteszem, mert fájóan kikívánkozik belőlem és inkább itt tegyem meg, mint a körút sarkára kiállva.

Biztosan van köztetek, aki átélte ezt már, engem eddig megkímélt a sors a veszteség érzésétől. Na jó, ez így nem egészen igaz. De akiket eddig elvesztettem, még olyan fiatal koromban történt, hogy talán fel sem fogtam, mi veszett el örökre az életemből. Érdekes módon, őket is most kezdem az eddigieknél sokkal jobban hiányolni. De telt-múlt az idő, a szüleim megöregedtek. Szép életük volt a sok kihívás ellenére, hiszen már nekik is kijutott a II. világháborúból, 56-ból, rendszerek változásaiból, vasfüggönyből és gulyáskommunizmusból.

Egyetlen gyerekük vagyok és ők velem élték le az életüket. Velem és a családommal, a vejükkel és unokáikkal. Akiket mostanában talán kicsit hálátlannak tartanak, amiért csak ritkán találkozhatnak velük, de nem győzöm a nagyszülők elé tárni a tükröt, hogy nem volt ez másként az ő fiatal korukban sem. Sőt ... az én férjem megrögzött családegyesítő. Még el is kényeztette a nagyikat, hiszen jó harmincöt éve másról sem szólnak a hétvégék, nyarak, mint együtt töltött napokról, hetekről, közös utazásokról, közös ebédekről.

Így kezdődött ez az írás, amit a tegnapi nap felülírt. Az édesapám egy ideje beteg. Ugyan az öregség nem betegség, de ennek a tevékeny, gondolkodó embernek szép lassan elvész a személyisége és ráadásként társult ehhez némi szervi probléma is. Alzheimeres, igen. Évek alatt pusztította őt ez a kegyetlen kór, de az utolsó egy hónapban rohamos romlásnak indult. Sajnos elsősorban a testét illetően. Olyannyira, hogy lassan a szelleme épebbnek tűnhet idegenek előtt. Vagy akár viccesnek is, ahogy a hónapok óta elromlottan a fiókban heverő karóráját keresi újra és újra, mintha csak épp az előbb tette volna le, és nem válaszoltam volna még a kérdésére, vagy századszorra is megkérdezi, hol és miért van ott, meddig marad. Mint tegnap a Szt.Imre kórház betegfelvételi osztályán, ahova a mentő szállította be, miután a háziorvos is úgy látta, eljutottunk arra a pontra, ahol a kezelése túlnőtt a lehetőségeinken.

Tegnap este úgy írtam volna az ott eltöltött majd 12 óráról, hogy a legkevésbé sem árnyaltam volna a káromkodások sorát, egyszerűen csak fröcsögtem volna ki magamból a keserűséget, ami epeként tolult fel a torkomban. Szörnyű nap volt. És nem drága apám betegsége miatt elsősorban, hanem a világ miatt, amelyben élni és halni kénytelenek vagyunk. 

Az édesapám októberben kilencvenedik életévét töltené be és Alzheimeres, másfél éve állandó katéterrel éli az életét. Amiről nem tudja, mi az, miért kell, hogyan kell használni. Délután egykor a mentőszolgálat emberei bevisznek, még kedvesen igazítanak rajta egy kicsit, hogy ne odadobott rongybabaként heverjen a kórházi vizsgáló ágyon, aztán elbúcsúznak. És innentől egyszerűen egy szürreális rémálom minden ott töltött óra.

Nem feltétlenül fontossági sorrendben fogalmazódnak meg bennem az indulatokat gerjesztő gondolatok. A végére bizonyára kikristályosodik, mi az, ami leginkább rémálommá tette a napot, amely még a legsimább formájában is alaposan igénybe vette volna szívünket és állóképességünket. Az "élmény" pedig különösen irritáló annak fényében, hogy mindezek elleplezésére a váró minden falán ott virít a felirat, miszerint fotót, videót, hangfelvételt készíteni szigorúan tilos! És félek, nem a betegek személyiségi jogainak védelmében. Egyszerűen a világnak csak ez a szűk, "kivételezett" helyzetben levő része szembesülhet a durva valósággal. Hátha megfeledkezik róla, amikor már a saját bajával foglalkozhat.

Nem tudom, hogy volt-e ilyen és ha igen, mikor szűnt meg... Központi Detoxikáló. Sosem voltunk érintettek a felkeresésében, így aztán számomra csak egy bizonytalan, homályos "emlék", mintha olvastam volna róla, micsoda állapotok uralkodnak ott. Ja igen, és az Aranyélet című filmsorozatban is felvillant néhány erős kocka erejéig. De az biztos, hogy pillanatnyilag a mentősök a kórházak betegfelvételi osztályára hozzák ezeket a szerencsétleneket, többségükben matt részeg hajléktalanokat. Büdösek, koszosak, durvák és nem uraik sem az indulataiknak, sem testük működésének. Még a fiatal mentős kölyök is öklendezve botorkál ki a helyiségből, ahova elhelyezni kénytelen. Nem is értem a nővér és ápoló rezzenéstelen arcát, ahogy mennek és teszik a dolgukat. Vasemberek.

A váróteremből nyílik egy "barlang", bent két nylonba húzott matraccal, ott helyezik el őket. Ahol aztán maguk alá csinálnak, rosszabb esetben kijönnek az ott várakozók közé és őket zaklatják. Persze, van kórházi biztonsági szolgálat, ami köztünk szólva túrót sem ér azon túl, hogy két izomagynak menő egyenruhája van és próbálnak keménykedni. Persze, nem túl erélyesen, nehogy magukra szabadítsák a kontrollálatlan indulatokat. Ebben a helyzetben persze a váróhelyiségben is penetráns bűz uralkodik. A részegek pedig vagy a várakozók számára fenntartott helyeken fetrengenek, vagy csak ülnek sokadmagukkal (rokonság, barátok mind előkerülnek, addig is van angol wc a közelben, vízcsap a váróban és elemelhető ezmegaz, amerre csak néznek. Nekem már volt szerencsém az ún. BKV-rühhöz, úgyhogy nem ecsetelném, hogy már a puszta látványtól vakarózni kezdek. És idővel hiába ürülnek ki a helyek, leülni már nem merek. Egyikőjük bemegy a női wc-be, később valaki más is bemenne, de az ott találtaktól inkább úgy dönt, nem reszkíroz és öklendezve kifordul. Pusztító!

DE beszéljünk inkább a betegfelvételről. Nem tudom, mi a rutinmenet, az ún. triage. Az édesapám állapota nem egyik óráról a másikra alakult ki, ez tény, de azért mégis csak 90 éves. Mint tudjuk a kor állapot és nem érdem, őket nem érdekli, micsoda Ember fekszik azon az ágyon. Viszont tagadhatatlanul öreg és segítségre szorul. Oké, ágyra fektették, hálás köszönet érte. De innentől megszűnik létezni. Már élt eleget. Meg úgysincs már sok hátra. Minek kapkodni? Persze, ezt hangosan senki ki nem ejtené a száján - ott még nem tartunk, bár ami késik, nem múlik -, de az egész eljárás valahol mégis ezt sugallja. Megismétlem, délután 13 órakor mentünk be. Éjjel fél egykor kapott végre ágyat. 21. századi Európa Magyarországa! Ez normális???

Kísérője a felesége, az édesanyám, aki cukros. Ebben a környezetben hogyan is láthatná el magát ennyi időn keresztül? Vércukormérés, inzulin beadás, evés (a bűzt szavakkal nehéz leírni). Én a gerincsérvemmel. És állunk mindketten jó 11 órát. Végül megtanulom, hogyan lehet a vizsgáló ágy oldalrácsát leengedni, hogy legalább ő leülhessen a férje lábaihoz. Kicsit olyan, mintha azon igyekeznének, hogy egy betegből legalább hármat csináljanak. Pedig még az az egy is sok, úgy tűnik. Az öngondoskodásnak is megvannak a maga korlátai. De nem is mi számítunk. Csak az a baj, hogy láthatóan a beteg sem. Egy Alzheimeres embernek ebben a 11 órában szerintetek hányszor mondtam el türelmesen hol vagyunk, mire várunk, miért vagyunk itt egyáltalán, és nem, ő nem jön haza... mire ő újra és újra csak azt kérdezi Ábel után: de miért?  Ott feküdt egyre inkább felzaklatva, pedig a nyugalom - ahogy mondani szokás - fél egészség. 

Régi emlékem a szülés, ahol egy idő után már az sem érdekli az embert, ha a sarki rendőr jár arra és benéz a két lábad közé. Csak egy darab hús vagy az egészségügy pultján. Megalázó, ahogy a széttett lábaid között beszélgetnek a múlt heti buliról vagy a jövő heti moziról? Az. Mint ahogy ugyanilyen megalázó egy férfinak az urológián vagy a sebészeten, vagy bármelyikünknek bárhol ebben az elvarázsolt világban, amely elvileg értünk van, mégis valahogy semmibe vesz minket. Ezek a régi emlékek idéződnek fel akaratlanul is. Értem én, hogy a maguk módján ők is megpróbálják függetleníteni magukat - mintegy védekezésképpen -, csak nem szabadna időnként átesni annak a bizonyos lónak a túloldalára.
Nem szégyen a betegség. Sem a mienk, sem a másé. De emberek vagyunk a magunk szemérmességével megáldva, megverve. Nem tartozik egyikünkre sem a másik baja. Sem az ágy alatt lassan megtelő vizeletes zacskó látványa, sem a rosszul betakart, kísérő nélküli beteg alteste. Nyitva az ajtó, hogy valami friss levegő könnyítse meg elviselni a Szagot. Esteledik, lehűl az idő. Ott fekszik egy idős ember, a takarót kérni kell. Tagadhatatlan, hogy hoztak is.

Legalább négy orvos beszélt hozzánk, és ez fontos, nem velünk, hozzánk. Elhadartak egy csomó mindent, ami mind nem biztos, majd a végső eredmények, meg majd a kezelőorvos... Mind elmondta, hogy még milyen vizsgálat kellene, de hogy mikor, azt egyikük sem. Mint ahogy azt sem, hogy az az idős ember ehet-e, ihat-e, ha igen, mit… és azt mi hogyan tudnánk megoldani. Ugyanis az automatában levő méretes rágós szendvicset ledarálni még nekem is nehezemre esett, hát még egy betegnek. És akkor megint a Szag, ami tulajdonképpen el is dönti, inkább senki nem éhes. De azért gyógyszert is be kellene venni. Szabad-e?

Ne zavarjuk kérdéseinkkel a dolgozókat, erre ott van a „segítő nővér”, akivel viszont ebben a 11 órában nem sikerült találkoznunk. Viszont jöttek az éjszakában a rendőrök, akik az egyik részeg ápolt mobiltelefonját készültek megkeresni, mivel egy hasonszőrű ápolt távozáskor lenyúlta.

Félreértés ne essék! Minden tiszteletem azoké, akik segíteni próbálnak az elesetteken. Még olyan is van, aki elég empatikus ahhoz, hogy a hozzátartozók érzéseit is átéljék. Bár, csendben megjegyezném, hogy nem minden beteg süket és főleg nem debil gyermeteg véglény, akivel csak olyan hangon lehet beszélni, amiért már egy öntudatos óvodás is bokán rúgná az illetőt. De a többségnek azért átfut a fején, hogy egyszer majd ő is kerülhet ilyen helyzetbe.

Ettől függetlenül azt mondom, a rendszer hibás! A triage nem működik, vagy csak rossz paraméterek szerint. A kórházban kifüggesztett hirdetmény szerint egyáltalán nem kirívó, ha betegszállításra 6-12 órát kell várni, ha a felvétel akár 6-8 órát vesz igénybe. Szerintem meg De. Ez így nem betegbarát és talán nem túlzás kijelenteni, hogy ebben a helyzetben egyetlen meghatározó dolog van és az éppen a Beteg.  Másrészt, szerintem a normál betegellátás és a hajléktalangondozás, valamint a detoxikálás egyáltalán nem egybe kapcsolható. Még akkor sem, ha kevés az orvos, a nővér, az ápoló. 

Nem, nem helyezem magam az elesettek fölé, egyszerűen nem tartom összeegyeztethetőnek. Főleg a feltűnően sűrű kórházi fertőzések számának fényében. És igen… nem tartom ördögtől valónak az egyik várakozó véleményét, amiért az ilyen már-már elállatiasodott embertársunk talán többet tanulna abból, ha a mentő valahol a városon kívül tenné le kijózanodni egy hasonlóan „színvonalas” barlangban, ahonnan aztán önerőből kell visszajutnia a városba. Mert ahogy az egyik ápoló megjegyezte: neki két kutyája is van, de soha egyik sem piszkított maga alá a fekhelyére, ellentétben ezekkel a figurákkal. 

Keményen hangzik, de ha te vagy én nem fizetünk TB-t, akkor fizetnünk kell az aktuális ellátásért. Ők pedig jönnek és összerondítanak maguk körül mindent. Még a fájdalom, a félelem, netán a gyász pillanatait is. Nem az övék, nem érdekli őket. Bocsánat! Akkor engem ők miért is érdekeljenek? Hiányzik belőlem az empátia, amit az előbb más kapcsán emlegettem? Nos, bevallom, ebben a tekintetben egészen biztosan különbséget teszek rászoruló és rászoruló között. Nincs is helyem a szociális gondozók között. Egy dolgos, hasznos élet után megalázó érdektelenséggel foglalkoznak valakivel, mert már öreg és „haszontalan”. Aki pedig még ereje teljében is az, az visszaélhet a kiskapukkal. Minden következmény nélkül. Nem, ezt tényleg nem tartom igazságosnak.

Ragozhatnám még tovább, de nincs értelme. Ez a dolog már-már végletesen el lett toszva. De ha holnaptól megjavulnának a dolgok, az édesapámat már az sem adná vissza. Még él ugyan, de a rendszer csak ezt a vegetálást hajlandó támogatni, félek, a megkönnyebbülést soha nem hozza el neki. És nekünk sem, akik szeretnénk emberi módon megkönnyíteni az utolsó heteit, napjait.

Kiszolgáltatott

Tkom... Ennyi. Péntek óta se telefon, se internet, se Tv. Jó idő van, menjünk kirándulni, ne otthon kuksoljunk a lakásban hétvégén, oké. Bár, vagyok már olyan felnőtt, hogy erről magam döntsek, de mostanában úgyis szeretik megmondani a nép egyszerű gyermekének, mit tegyen vagy éppen ne tegyen, úgyhogy olybá veszem, ez is egyike ezeknek az ukázoknak. De basszus, arrafelé terelgetnek, hogy már mindent a neten keresztül intézzünk. És ha ez aszolgáltató hibájából meghiúsul, akkor viseli is az esetleges következményeket? Vagy akkor nekem kell internet-kávézót, baráti szívességet, vagy bármi más megoldást keresni? Ezt csak úgy zárójelben.
Ha pedig mondjuk idős ember vagyok, mozgáskorlátozott, vagy csak nem bírom a meleget, akkor se üljek a tv előtt? És ha mondjuk segítséget kellene hívnom? Az életemmel is szórakoznak?

Ma beballagok a Pontjukba, hogy bejelentsem a hibát, mire: ha nem én vagyok az előfizető, akkor csak telefonon tudom megtenni. Azon, ami mellesleg nem működik. De hát biztos van mobilom. Van. Hál Istennek, az nem náluk. És nem fogok a szórakoztató zene túlvégén lógni fél órát, csak azért, mert az ügyfélszolgálati pontjuk nem hajlandó hibabejelentést felvenni, csak az előfizetőtől magától. Aki viszont ezért a csacskaságért nem fog egy órát sorba állni munkaidőben. Én csak annyit szerettem volna megtudni, hogy mivel biztatnak. Ezek szerint semmi jóval.
Úgyhogy várunk. Egyszer csak elvégzik a hiba elhárítását. Amiről elvileg már tudnak, mert pénteken küldött sms-ükben tájékoztattak, hogy dolgoznak rajta. Mondjuk, ma reggelig még nem jött össze. Bravó! Jut eszembe, a számlában lesz majd egy kis kompenzáció a kiesett napokért? Nem mintha ez kárpótolna, de csak úgy gesztus gyanánt.

És ami miatt kiszolgáltatott az ember? Annyi helyen kellene átjelenteni, adatot módosítani, hogy az ember kétszer is meggondolja, ott hagyja őket a bánatos francba, vagy kitartson. Pedig nem érdemlik meg! Egyesek szerint a többi szolgáltató is éppen ilyen töketlen hivatalnok stílusú. Úgyhogy csak csöbörből vödörbe lenne.

Amúgy meg éljen a mobil internet és az okos teló, amin meg lehet osztani, de ez őket nem menti fel az alól, hogy impotento banda. Uff!

A nagy könyves kihívás 30. Preston-Child: Macallan bosszúja

Nemrégiben a gyűjtőszenvedélyem kapcsán írtam a Válogatás kötetek első példányáról, ami a birtokomba került. Ha már a kezembe vettem, bele is lapoztam, és meg kellett állapítsam, már fogalmam sincs, miről szólt Douglas Preston és Lincoln Child: Macallan bosszúja című regénye.
Bocsánatos bűn ez és nem feltétlenül a regény minősítése, hiszen 1989-ben olvastam utoljára. Azóta meg akárhogy is, de eltelt 30 !!! év.

Ha összefutnátok ezzel a regénnyel, ne hagyjátok ki, ha ... érdekel, hogy elásott kincset őriz egy ősrégi átok. Egy kalózkapitány elásott kincsét. A rejtekhelyet pedig nem más készítette, mint korának ismert, királyok által támogatott építésze. Jó munkát végzett, mert az azóta eltelt néhány száz évben senki még csak a közelébe se jutott. Pedig a sziget, melyen elrejtették, bőven szedi áldozatait. Köztük a főhős testvérét is, mikor gyerekként a tiltott szigetre merészkedtek. Ilyen előzmények után nem szűkölködünk izgalmakban és mellesleg megtudjuk azt is, miért olyan értékes a kincsvadászok számára Szent Mihály kardja. Olvassátok el!

Korán reggel

Nem állítom magamról, hogy a közösségi médiában nagyon toppon lennék, nekem tökéletesen elég a blogok világa meg a Face. De azért hall az ember ezt-azt, amiben ha nem is akar részt venni, azért szinte már-már kénytelen legalább a fogalommal tisztában lenni. Ilyen az influenszer-jelenség is. Nem tagadom, utána kellett keresnem, mit is rejt a nekem elsőre takonykórral hasonlatos kifejezés.

Ki is az influenszer?
A hagyományos definíció szerint olyan ember, aki valamilyen hatással, befolyással van másokra. Ez kis hazánkban annyit jelent, hogy bárki, akinek van legalább ilyen-olyan módon összeszedett legalább ötezer követője, az kikiáltja magát annak. Ez nem igazán szerény dolog, de hát a magyar nem is erről híres.

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy ma reggel belefutottam egy hírbe (nekem sincs jobb dolgom, mint korán reggel már a netet böngészni?), miszerint Liptai Claudia 12 éves kislánya önálló influenszer-karrierépítésbe kezd.
Normáááális, Margit? 12 évesen valóban ez egy támogatandó kezdeményezés? Ahogy a kislány fogalmaz: "Én találtam ki, hogy komolyabban szeretnék szerepelni az Instagramon. Aki számít, ott van, és sok példaképet is meg lehet találni."
Mire a büszke mama: "Abban a pillanatban, amikor elkezd szerepelni az Instagramon, hirtelen lesznek olyanok, akik szeretni fogják, de olyanok is, akik megutálják, jóllehet nem is ismerik. Itt csak a produktum számít, valamit le kell tenni az asztalra, ne mondhassa senki, hogy ő G.K. felkapaszkodott lánya, vagy L.C. elkényeztetett gyöngyszeme."

Nevezzetek vaskalaposnak, de szerintem egy 12 évesnek még nem kellene így építkeznie. Amikor a szülők azért sírnak, mert a középiskolák (sokszor már az általános iskolák is) olyan felvételi rendszer elé állítják a gyerekeket, amire érzelmileg, pszichésen még nem érettek, akkor tényleg a közösségi média színterére kell engedni "önállósodni"? Hogy Claudia szavaira reagálják: nem ismerem a lányát és ettől a tervétől nem fogom sem megszeretni, sem utálni, számomra közömbös. Ami viszont nem közömbös, az a tendencia, miszerint a 21. század gyermekeinek lassan nem is lesz gyermekkoruk. Bár, ez így nem is igaz. Mert felnőttként is gyerekesen viselkednek majd. Éppen azért, mert nem volt gyerekkoruk, amit elhagyva, éretten léphetnének tovább.


https://24.hu/elet-stilus/2019/03/21/liptai-claudia-gesztesi-panka-instagram-influenszer-aerobik-modell-karrier-story/

A gyűjtő

Nem ismerek olyan embert, aki ne gyűjtene valamit, bármit. Talán csak az édesanyámat, aki olyan mértékben nem ragaszkodik semmihez, hogy néha elbizonytalanodom, ő vagy én vagyok a kakukktojás a családban? :D De a viccet félretéve ... Amióta az eszem tudom, mindig volt valami gumidominóm, hosszabb vagy rövidebb ideig gyűjtögettem valamit. A többségüktől aztán idővel megváltam. Nem, a szemétbe nem dobok szinte semmit, de vagy a bolhapiacon adtam túl rajtuk nevetséges, valóban bolhányi áron, vagy barátokhoz vándoroltak.
Amitől végképp nehezen tudok megválni, azok a könyvek. Ha úgy vesszük, ebben a tekintetben nem vagyok valami nagy környezetvédő, vallom: hogy amikor kinyitok egy papíralapú könyvet, akkor felsóhajt egy fa megnyugodva, hogy van élet a kivágásuk után is. A könyv nekem örök szerelem. Egyformán imádom az új könyvek bódító friss illatát (igen, még a tankönyvekét is) és az antikvár könyvek sokat megélt, a betűkön túli történeteket őrző illatát is.

A nagy könyves kihívás kapcsán már többször említettem a Reader's Digest Válogatás sorozatát. Az elsőt kíváncsiságból rendeltem meg, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogyan lehet négy regényt egy terjedelmében kiadni úgy, hogy ne vesszen el a lényeg, a gördülékenység. Azt kell mondjam, meg tudják csinálni. A sorozatban már jó néhány olyan regénnyel találkoztam, aminek az eredetijét is volt alkalmam olvasni és bizony nem tudnám megmondani, hogy mit vágtak ki, mert valahogy minden benne volt. Talán feszesebb lett, de az olvasó szempontjából épp olyan élvezetes. Mindenesetre szenvedélyes gyűjtője lettem, nem hagyok ki egyetlen újonnan megjelenő kötetet sem.

Az első kötetben ezek a regények kaptak helyet:
Douglas Preston és Lincoln Child: Macallan bosszúja
Mary Higgins Clark: Tégy úgy, mintha nem ismernéd
Dick Francis: Súlyos büntetés
Erich Segal: Csak a szerelem

Az első könyv fülszövege: A kincsvadászok (már érdekes!) évszázadokon keresztül próbálkoztak azzal, hogy megfejtsék a Verem titkát, amely egy ördögi módon megtervezett labirintus Maine partjainak közelében egy kis szigeten. Vajon tényleg az útvesztőben lapul a legendás kalózkapitány temérdek kincse? Vagy pedig csak egy halálos csapdát rejt a labirintus?

2. Nagyon elegáns luxuslakást árulnak a manhattani Centrál Park mellett. Lacey Farrell, a tehetséges fiatal ingatlanügynök mindent megtesz, hogy vevőt találjon az értékes ingatlanra. Aztán egy estén rossz időpontban rossz helyen van, így akaratlanul is tanúja lesz egy szörnyű tragédiának. Ettől kezdve menekülnie kell.

3. Az ifjú Ben Juliardnak semmi nem  okoz nagyobb örömet, miont naphosszat telivéreken lovagolni. Egy napon mégis úgy hozza a sors, hogy politikus édesapja kedvéért lemond arról, hogy zsoké legyen és segíti a parlamentbe jutsáért folytatott választási kampány alatt. Apa és fia azonban hamarosan ráébrednek, hoy a politika ugyanannyi izgalmat és veszélyt rejt magában, mint egy lóverseny, és az életüket kockáztatják.

4. Matthew Hiller zongoristaként ígéretes tehetség volt, de zenei karrierjét felcserélte egy afrikai misszióval, és ettől kezdve életét a gyógyításnak szentelte. Afrikában megismerte az őszinte szerelem érzését, majd egy borzasztó tragédia gyökeres változást okozott az életében. Amikor azonban a világhírű genetikus professzornak régi, nagy szerelmét kell kezelnie, belátja, hogy a tudomány már nem segíthet. Csak a szerelem.

Nos, csak azért osztottam meg a fülszövegeket, hogy lássátok, nagyjából milyen témakörökben íródnak azok a regények, melyeket érdemesnek találnak a Válogatásba kerülésre. Most kb. a 130. kötet táján járok, ami annyi mint 520 regény. Szerintem 5 % körül jár azoknak a száma, amelyek végül csalódást okoztak. Azért ez nem rossz arány.

A nagy könyves kihívás 29. Nick Petrie: Csóvafény

Előre bocsátom, a könyv jó. A cím meg ótvar. Fogalmam sincs, hogy miért éppen ez lett, mert semmilyen konteksztusban nem illik a regényhez.

Nick Petrie: Csóvafény című története már megint Válogatás könyvben került elém, így magyar borítót nem tudok prezentálni, de azt hiszem, nem is ez a lényeg. Peter Ash nevű szereplőjével ő is sorozatkaraktert alkotott, mint például Lee Child Jack Reacherrel. És ezzel azt is megállapíthatjuk, hogy nincs új a nap alatt, de azért azt kell mondjam, hogy a karakter jól működik, olvasás közben lelki szemeim előtt forgott a film, nemcsak a főhősre, de a többiekre is elég jó castingot csináltam :D

A történet: Egy fiatal nőt megtámadnak, elrabolnak, de lelkierejének köszönhetően megszökik üldözőitől. Egy tengerészgyalogos veterán a természet lágy ölén érzi magát szabadnak és a más helyeken rátörő pánikbetegségtől megszabadulónak. Egy nagy barna macinak köszönhetően kettőjük sorsa egy ködös napon összefonódik. Méltó társai egymásnak a kalandok során. A nő nem egy ijedős virágszál, s bár a férfi a testőréül szegődik, kétségünk se legyen, hogy akár egyedül is túlélte volna a halálos kalandot, melynek szálai a gyermekkorához, zseniális informatikus anyjához és apjához kötődnek. A regény bizalomról és csalódásról, megbocsátásról és bosszúról egyaránt szól. Mindenhez megvannak a tökéletes alanyok. A vége pedig jó amerikai mintára happy end, de hál Istennek, azért nem azon a sablonos, csöpögős módon. Olvasásra mindenképpen érdemes.

Gondolatok az "átiratokról"

Biztosan belefutottatok már olyan cikkekbe, amelyek arról szólnak, hogy a ma gyermekének túlságosan bonyolult Jókai, Gárdonyi és más meghatározó magyar író. Ezzel kapcsolatban végre olvastam egy tökéletes összefoglalót,  Mezei László Miklós szinte az én gondolataimat vetette papírra. Egyetlen részletét szeretném itt veletek megosztani, ami viszont tökéletesen érzékelteti a dolog súlyát, bármennyire is viccesnek tűnik. Akit az egész - komoly - cikk érdekel, az alábbi linken megtalálja. Kifejezetten ajánlom elolvasásra!

"Én mindössze azt kívánom azoknak, akik részt vesznek a „lebutított” klasszikusok előállításában és terjesztésében, hogy egy fölséges Jókai bablevest pasztilla formájában fogyasszanak el. Nem kell vesződni a terítéssel, a főzéssel, nem kell időrabló beszélgetést folytatni az asztaltársasággal, nem kell fölöslegesen koccintani és a másik egészségére kívánni az ételt, italt. Nem. Elegendő bekapni egy kapszulát, elvégre abban is benne van a tápérték és az ízanyag."


http://folyoiratok.ofi.hu/konyv-es-neveles/a-lebutitott-jokai

Miután letudtam Dan Simmons Terrorját, amely köztudottan világsiker, nagyon kemény vélemény alakult ki bennem ezzel az egész lebutítási dologgal kapcsolatban, amit ha most itt részleteznék, szerintem a Nagy Testvér letiltaná a blogomat, úgyhogy jobban jártok Mezei László Miklós jól átgondolt, világos és részleteiben is mellbevágó soraival.

Történelem

1966-ban 6 éves voltam. Egy éve költöztünk be Törökbálintról egy budai társasházba, ahol apám legnagyobb baja az volt, hogy bár a lakást garázzsal rendelték, végül a kivitelező meglépett egy csomó pénzzel, aki pedig befejezte a házat, garázsokat (gondolom, költségcsökkentés címszó alatt) végül nem épített. Bizony, akkoriban is volt ilyen! Úgyhogy az NSZK-ból használtan behozott kis FIATnak az utcán kellett parkolnia. Akkoriban az egész utcában talán három autó ácsorgott, mostanában alig lehet végig menni, mert a leglehetetlenebb módon parkolnak a nagy böhömkékkel az ott lakók. A háznak nagy kertje volt, a sok korombeli gyereknek igazi paradicsom. Az iskola karnyújtásnyira volt, de voltak bölcsődék, óvodák is a közelben. Igen, így, többes számban. Olyan játszótér volt a Diószegi utca sarkán, de olyan ... és a Feneketlen tónál is volt egy másik. Telente pedig szánkón húztak a Feneketlen tavi "veszélyes pályához", ami tulajdonképpen az akkori József Attila gimnázium felőli oldalról nyúlt alá a tó felé. A Lanton pedig bérletet lehetett venni a kori pályára (már akkor is teniszpálya volt a téli időszakon kívül), de néha még a Bocskai úti általános iskola udvarát is felöntötte a pedellus. Ritkán jártunk a pesti oldalon, úgyhogy mi talán nem is láttuk ilyen csilivilinek a Blaha Lujza téri aluljárót, igazság szerint nem emlékszem. Ma viszont nagyon sokszor járok arra és elkeserítőek az állapotok. Úgyhogy ha régen nem is volt minden jobb, de azért voltak dolgok, amik igenis sokkal jobbak voltak! Ezek pedig a következő fotóról jutottak eszembe, amely a Blahát ábrázolja az 1966-os átadása után. A Metro csak 1970-ben követte, de addig is milyen nagyvárosias, már-már nyugatias volt, nem?

Még mindig a Terror ... a Megoldás

Dan Simmons valamit tudott. Valamiről tudott valamit :)  (Valami = Tuunbaq)

Sedna, a Tenger Szelleme megharagudott szellemtársaira, a Levegő és a Hold Szellemére, és ahhoz, hogy megölje őket, létrehozta a saját tupilekjét. Ez a szellemlelkű gyilkológép olyan rettenetes volt, hogy saját lélekneve lett. Ő lett a Tuunbaq. A Tuunbaq sokkal szabadabban tudott mozogni a szellemvilág és az emberi lények Föld nevű világa között, és bármilyen alakot fel tudott venni. ... De amikor kudarcot vallott feladatával, Sednát akarta elpusztítani, a teremtőjét. Az azonban a Föld felszínére száműzte és soha többé nem tudott visszatérni a szellemvilágba. Sedna már biztonságban volt tőle, de a Föld lakói nem. Az Északi-sark örök fagyába száműzte, mert ott éltek sámánok, akik meg tudtak birkózni vele. Megölni nem tudták, de megakadályozták, hogy délre menjen és az összes Valódi Embert megölje. Az ég szellemterelői tudtak kommunikálni a Tuunbq-kal és megengedték a féltékeny és gonosz teremtménynek, hogy megfossza őket az emberekkel való kommunikálás képességétől (ugye emlékeztek még Némaságra, a a nyelv nélküli inuit lányra?).
Tudták, ha a sápadt emberek betörnek a világukba, lelkük megmérgezi Tuunbaqor és az elpusztul. Pusztulása után fehér birodalma elkezd felmelegedni és felolvadni. (nesze neked globális felmelegedés, néhány züllött lelkű angol tengerész lelke legyőzi a szörnyet és elhozza az Idők Végezetét)

A könyv elején Crozier kapitány visszaemlékezésében olvashatunk róla, hogy a nagyanyja titokban pápista templomi szertartásokra cipelte a fogékony gyereket, hogy erősítse 3. szemének erejét. A könyv végére érve választ kaphatunk erre a bizonyos 3. szemre, és egyúttal arra is, hogy miért éppen a kapitány az, aki a két hajó legénységéből egyedüliként életben maradhat. A kapitánynak rendre álmai, látomásai vannak. Amikor a legénység egyes tagjai megpróbálják megölni, Némaság rátalál és elrejti. Megmenti az életét, s bár nem értik egymást, mégis idővel nagyon erős lelki kapocs épül ki közöttük. Amikor a lány szeretkezésre bírja, lelkeik beszélni tudnak egymással. Némaság eléri, hogy Crozier feláldozza Valaminek a nyelvét, cserébe a biztonságért. Ezzel a tettel egyszerre válik a szörnyeteg egyik őrzőjévé, másrészt az eszkimó közösség tagjává, a neve Taliriktug lesz. Gyermekeik születnek. Hírt kapnak egy nagy hajóról, amely a jégbe fagyva különös szellemhajóként él a helyiek mondái között. Amikor felkerekednek és rátalálnak, kiderül, hogy a Terror az, Crozier hajója. Felgyújtja a hajót és ezzel maga is inuittá válik. (aztán elszánkóznak a naplementébe, Vége!)

Na, miután így lelőttem minden poént, továbbra sem értem, hogyan születhetett meg bárki fejében a gondolat, hogy ebből a 961 oldalas regényből sorozatot kéne csinálni. Ugyanis (oké, bevallom, feladtam a sorozat nézését a brutalitása miatt) olyan mennyiségben tartalmaz a regény ejtegetést a teremtés mítikus történetéről, ami nélkül aligha válik érthetővé a végére a gonosz jelenléte, és érdekes kivételezése áldozatai között, viszont fogalmam sincs, hogyan lehet mindezt a képernyőn megjeleníteni.

Viszont tanultam egy új szót: csillagkaka... nem találnátok ki, mit jelent. Naná, a hullócsillagot :)

A nagy könyves kihívás 28.: Dan Simmons: Terror - a szokottnál sokkal bőbeszédűbben :)

Az alábbi sorok helyenként spoilert tartalmaznak (de ez ne tartson vissza, szerintem nyugodtan olvasd el, mert a könyv sorait, vagy a sorozat részeit képtelenség lenne visszaadni).

Dan Simmons: Terror című történetébe valaki annyira beleszeretett, hogy azonnal tv-sorozatot kreált belőle. Én speciel nem értem az illetőt, de a történet mégis izgat, és ha már nézni nem is akarom, azért a végére kíváncsi vagyok, tehát ... elolvasom. Már csak azért is, mert Stephen King szerint a történelmi regény és a természetfeletti horror zseniális ötvözete.

Az 1840-es években két hajó indul el felfedezni az Északi sarkot: az Erebus és a Terror. A The Terror igaz történeten alapuló sztorija Sir John Franklin kapitány tragikus véget ért északi sarkköri felfedezőútjának (1845-48) eseményeit mutatja be. Az 59 éves Sir John Franklin kapitány 1845-ben negyedik sarki útjára indult két hajóval. Az Erebus parancsnoka James Fitzjames, a Terroré  Francis Crozier volt. Az expedíció célja az északnyugati átjáró végighajózása lett volna. Ekkoriban ugyanis még úgy vélték, hogy az Északi-sarkot jégpáncél nélküli tenger veszi körül. Csak csendben kérdezem, ki a bánat ad ilyen nevet egy hajónak?

A valóságban senki sem menekült meg az expedíció tagjai közül, így aztán máig sejtelmes homály fedi a legendát is, miszerint a vége felé már kannibalizmusra kényszerültek. A regénybeli szörny pedig végképp a fantázia szüleménye. Érdekesség azonban, hogy 2014 szeptemberében egy robot-tengeralattjáró segítségével megtalálták az Erebus jó állapotban megőrződött roncsát, 2016-ban pedig csaknem eredeti állapotában a Terror roncsát is 25 méter mélyen. A két hajó ma mintegy 100 kilométerre fekszik egymástól a hullámsírban. A regényben mindkét hajót menthetetlenül összezúzta a jég. 

Ha jól emlékszem, a könyv ott kezdődik, ahol a film már javában zajlott. Kb. az eszkimó nő hajóra kerülésénél. Valamit pedig folyamatosan emlegetik. Nos, Valamit a későbbiekben úgy írják le, hogy az ember szinte képtelen rettegni tőle, ugyanakkor a rémtettei pontos és igen részletes leírásaitól a gyomrod forog és elsápadsz. A leírások néha olyan részletgazdagok, hogy azt kívánom, bárcsak kevésbé lennének azok. Ez részben az előbb említett gusztustalanságokra vonatkozik, másrészt halálosan száraz hajózási adatokra, pl. hosszasan taglalja a legénységi és tiszti szállások méreteit, vagy a rakomány tételeit - gondosan feljegyezve a mennyiséget és minőséget is. Mellesleg pedig Némaságot és Valamit titokzatos kapocs kapcsolja össze, amiről még a 650. oldal táján sem igazán tudja az olvasó, hogy mi lehet.

Számomra rejtély, hogy miért érezte valaki úgy, hogy ebből a könyvből több évados sorozatot kell készíteni. A stúdió munkák helyenként oly mértékben gyermetegek, hogy sírtam. Például ott szenvednek a sarkvidéki viharban, de hajuk szála nem libben. A film szerintem nem adja vissza a természettel való viaskodásnak azt a heroikus küzdelmét, amit az ember már eleve elképzel az Északi sarkon. Főleg az 1800-as évek derekán, amikor egy expedíció még nem rendelkezhetett a túléléshez hasznos felszereléssel, mint napjainkban. És ebben az esetben nem hetekről, esetleg hónapokról, hanem hosszú évekről beszélünk.

Ott már csak kacagtam, amikor mínusz 50 fokban Nagy Velencei Karnevált rendeznek, ami természetesen tragédiába torkollik. Mert ugye ezeken a hajókon 5-6 évre elegendő fűtőanyagot, élelmet, és a franc tudja még mi mindent raktároznak... tök normális, hogy ládaszámra a legénységnek elegendő jelmezt is. Vagy nem.

Ó, de azért vannak benne jó mondatok is! Például:

"Azok, akik olvasnak, általában érzékenyebb természetűek, tette hozzá.

Erre nem tudtam mit mondani. Csak arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad."

vagy

"A hajó felnyög a soha nem nyugvó jég vasmarkának egy újabb szorítása alatt. Crozier is felnyög a démonai vasmarkának újabb szorítása alatt, és tehetetlenül szilánkjaira hullik a lázrohamoktól, a fájdalomtól, a hányingertől és a megbánástól. ... Körülötte folyamatosan nyöszörög a hajó a jég erejétől. A kapitány már meg sem tudja különböztetni a hangját a saját nyögéseitől."

Igazán klassz megfogalmazása annak a heroikus küzdelemnek, amikor a kapitány saját elhatározásból aláveti magát az alkoholról való leszokás pokoli küzdelmének. Persze nem merül ki a leírás ebben a néhány mondatban, a szerző hagyja, hogy az olvasó is átélhesse oldalakon keresztül ezt a pokoljárást. Lázálmában látja a megmentésükre küldött hajóhadat, és tudja, hogy ez rajtuk már nem segít. Látomásában azzal is tisztában van, hogy rossz irányban keresik majd őket. Talán éppen ezek a látomások segítik végig csinálni a tisztulás hetét, amely után talán felnőtt életében először színjózanon áll az emberei élére és próbálja megmenteni őket.

Miért nem lehet kihagyni ma már egy regényből sem a homoszexualitást? Nincs vele különösebb bajom, de egyszerűen már feltűnő, ahogy a meleg szerelem minden új történetben helyet kap.

Ahogy már utaltam rá, a könyv tele van egy átlagos olvasó számára dög unalmas részletekkel, mint például különböző - a történet szempontjából irreleváns - hajók paramétereivel, amelyeken a szereplők már korábban megfordultak.

Néha kis logikai bukfencek tarkítják a sztorit, mert számomra mellbevágóan felelőtlen az a jelenet, amikor 500 oldalnyi Valamitől való rettegés után így szól egymáshoz két tiszt:

"Nem akarsz sétálni egyet?" És mennek. Normáááális, Margit? És mi van a hajók körül portyázó Valamivel???

Amikor éppen nem angol mértékegységekben megadott méretekkel és mennyiségekkel tömik az olvasó fejét, akkor említésre kerül Edgar Alan Poe, Charles Darwin és Charles Babbage munkássága. Hosszasan részletezve és megemlítve, hogy ezek annak a kornak mennyire veszélyes írásai. Végül azt taglalva, hogy a Valami akkor most egy evolúciós adaptáció, avagy valami ősi faj utolsó képviselője?

A legénység egyre kevésbé tudja elviselni az inuit lányt a fedélzeten (akiről sosem derül ki, miért nem engedték el már a regény legelején). Boszorkánysággal vádolják, amikor a legénység soraiban egymás után szedi áldozatait a skorbut (ennek a lefolyása is aprólékos részletességgel az olvasó elé tárva), ugyanakkor a lány a legjobb egészségnek örvend. Ő az egyetlen ugyanis, aki tudja, hogy a kietlen jégmezőn hogyan lehet friss húshoz jutni, ami megállíthatná a skorbutot. Meg akarják ölni, amit a mostanra már gondolkozni képes kapitány az alábbi szavakkal akadályoz meg:

"A gyilkosság egy hajón olyan, mint az üszök, és elterjed, hacsak nem válik mindenkiből bűntárs."

Az emberek hallgatnak a szavára, amin az egyik tiszt meglepődik, mondván:

"A csőcselék agyatlan szokott lenni."

Hosszú szünet után újra naturalisztikus leírása a Valami támadásának, a széttépett és kibelezett emberek látványának. Közben a jég menthetetlenül összezúzza a hajókat, így az elhagyásukra kényszerülnek és megindulnak a jégtáblákon át. Itt aztán kibővíthetjük hajózási ismereteinket a bálnavadászcsónak, kutter, dingi és naszád közti különbségek taglalásával.

Nos, a két hajó még megmaradt legénysége csoportokat alkot, már nem egységesek többé, sőt ha a helyzet úgy hozzá, akár ellenségei is egymásnak. Leginkább a legénység a tisztek ellenében. A kapitányt a durva elvonókúra óta rémálmok gyötrik, és a szerző ezeket részletesen ecseteli. És mintha ez nem lenne elég, a legmesszemenőbben részletezi a fagyási sérülések, a skorbut okozta tünetek borzalmait. Nem akartam a tv-n nézni? Nesze nekem, leírva se könnyebb. Az olvasással nem úsztam meg a látványt, mert lelki szemeim pontosan az játszódik le, mint a képernyőn. Talán csak egy kis időt nyerek, hogy nem kell két évadon keresztül néznem.

A tisztek egyike romantikus lélek, aki nemcsak a néma eszkimó lánnyal, de a most útközben fellelt eszkimó csapattal is megpróbál barátkozni. De ... a legénység egyik tagja, akit még a regény elején rajtakapott a hajófenékben, amint az egyik együgyű matrózzal fajtalankodik, s amúgy is egyike a renitens matrózoknak, elérkezettnek látja az időt a bosszúra. Eleinte nem derül ki, hogy eleve elmebajos, a skorbut okozta-e nála az elváltozást, vagy csak az eredendően gonosz bukik ki belőle, de bestiálisan meggyilkolja a tisztet, hogy aztán a tettét a békés eszkimókra fogja. Innentől aztán még esély sincs rá, hogy elnyerjék a jóindulatukat, pedig ők lennének az egyetlenek, akik segítő kezet nyújthatnának a túléléshez.

Közben reménykedve lelnek nyílt vízre, hogy másnapra összezáruljon újra körülöttük a jég és ráadásnak felbukkanjon újra a Valami és megtizedelje a soraikat. A szenvedésnek ezen a fokán az ember már úgy van vele, ennél a gyors halál is jobb lenne. És a könyvnek még majdnem a harmada hátra van!