Nagyon személyes

Igazából le se szabadna írnom... ilyesfajta gondolatokat az ember lánya nem tereget ki nyilvánosan. De mivel ez a fórum úgyis csak egészen szűkkörű, megteszem. Megteszem, mert fájóan kikívánkozik belőlem és inkább itt tegyem meg, mint a körút sarkára kiállva.

Biztosan van köztetek, aki átélte ezt már, engem eddig megkímélt a sors a veszteség érzésétől. Na jó, ez így nem egészen igaz. De akiket eddig elvesztettem, még olyan fiatal koromban történt, hogy talán fel sem fogtam, mi veszett el örökre az életemből. Érdekes módon, őket is most kezdem az eddigieknél sokkal jobban hiányolni. De telt-múlt az idő, a szüleim megöregedtek. Szép életük volt a sok kihívás ellenére, hiszen már nekik is kijutott a II. világháborúból, 56-ból, rendszerek változásaiból, vasfüggönyből és gulyáskommunizmusból.

Egyetlen gyerekük vagyok és ők velem élték le az életüket. Velem és a családommal, a vejükkel és unokáikkal. Akiket mostanában talán kicsit hálátlannak tartanak, amiért csak ritkán találkozhatnak velük, de nem győzöm a nagyszülők elé tárni a tükröt, hogy nem volt ez másként az ő fiatal korukban sem. Sőt ... az én férjem megrögzött családegyesítő. Még el is kényeztette a nagyikat, hiszen jó harmincöt éve másról sem szólnak a hétvégék, nyarak, mint együtt töltött napokról, hetekről, közös utazásokról, közös ebédekről.

Így kezdődött ez az írás, amit a tegnapi nap felülírt. Az édesapám egy ideje beteg. Ugyan az öregség nem betegség, de ennek a tevékeny, gondolkodó embernek szép lassan elvész a személyisége és ráadásként társult ehhez némi szervi probléma is. Alzheimeres, igen. Évek alatt pusztította őt ez a kegyetlen kór, de az utolsó egy hónapban rohamos romlásnak indult. Sajnos elsősorban a testét illetően. Olyannyira, hogy lassan a szelleme épebbnek tűnhet idegenek előtt. Vagy akár viccesnek is, ahogy a hónapok óta elromlottan a fiókban heverő karóráját keresi újra és újra, mintha csak épp az előbb tette volna le, és nem válaszoltam volna még a kérdésére, vagy századszorra is megkérdezi, hol és miért van ott, meddig marad. Mint tegnap a Szt.Imre kórház betegfelvételi osztályán, ahova a mentő szállította be, miután a háziorvos is úgy látta, eljutottunk arra a pontra, ahol a kezelése túlnőtt a lehetőségeinken.

Tegnap este úgy írtam volna az ott eltöltött majd 12 óráról, hogy a legkevésbé sem árnyaltam volna a káromkodások sorát, egyszerűen csak fröcsögtem volna ki magamból a keserűséget, ami epeként tolult fel a torkomban. Szörnyű nap volt. És nem drága apám betegsége miatt elsősorban, hanem a világ miatt, amelyben élni és halni kénytelenek vagyunk. 

Az édesapám októberben kilencvenedik életévét töltené be és Alzheimeres, másfél éve állandó katéterrel éli az életét. Amiről nem tudja, mi az, miért kell, hogyan kell használni. Délután egykor a mentőszolgálat emberei bevisznek, még kedvesen igazítanak rajta egy kicsit, hogy ne odadobott rongybabaként heverjen a kórházi vizsgáló ágyon, aztán elbúcsúznak. És innentől egyszerűen egy szürreális rémálom minden ott töltött óra.

Nem feltétlenül fontossági sorrendben fogalmazódnak meg bennem az indulatokat gerjesztő gondolatok. A végére bizonyára kikristályosodik, mi az, ami leginkább rémálommá tette a napot, amely még a legsimább formájában is alaposan igénybe vette volna szívünket és állóképességünket. Az "élmény" pedig különösen irritáló annak fényében, hogy mindezek elleplezésére a váró minden falán ott virít a felirat, miszerint fotót, videót, hangfelvételt készíteni szigorúan tilos! És félek, nem a betegek személyiségi jogainak védelmében. Egyszerűen a világnak csak ez a szűk, "kivételezett" helyzetben levő része szembesülhet a durva valósággal. Hátha megfeledkezik róla, amikor már a saját bajával foglalkozhat.

Nem tudom, hogy volt-e ilyen és ha igen, mikor szűnt meg... Központi Detoxikáló. Sosem voltunk érintettek a felkeresésében, így aztán számomra csak egy bizonytalan, homályos "emlék", mintha olvastam volna róla, micsoda állapotok uralkodnak ott. Ja igen, és az Aranyélet című filmsorozatban is felvillant néhány erős kocka erejéig. De az biztos, hogy pillanatnyilag a mentősök a kórházak betegfelvételi osztályára hozzák ezeket a szerencsétleneket, többségükben matt részeg hajléktalanokat. Büdösek, koszosak, durvák és nem uraik sem az indulataiknak, sem testük működésének. Még a fiatal mentős kölyök is öklendezve botorkál ki a helyiségből, ahova elhelyezni kénytelen. Nem is értem a nővér és ápoló rezzenéstelen arcát, ahogy mennek és teszik a dolgukat. Vasemberek.

A váróteremből nyílik egy "barlang", bent két nylonba húzott matraccal, ott helyezik el őket. Ahol aztán maguk alá csinálnak, rosszabb esetben kijönnek az ott várakozók közé és őket zaklatják. Persze, van kórházi biztonsági szolgálat, ami köztünk szólva túrót sem ér azon túl, hogy két izomagynak menő egyenruhája van és próbálnak keménykedni. Persze, nem túl erélyesen, nehogy magukra szabadítsák a kontrollálatlan indulatokat. Ebben a helyzetben persze a váróhelyiségben is penetráns bűz uralkodik. A részegek pedig vagy a várakozók számára fenntartott helyeken fetrengenek, vagy csak ülnek sokadmagukkal (rokonság, barátok mind előkerülnek, addig is van angol wc a közelben, vízcsap a váróban és elemelhető ezmegaz, amerre csak néznek. Nekem már volt szerencsém az ún. BKV-rühhöz, úgyhogy nem ecsetelném, hogy már a puszta látványtól vakarózni kezdek. És idővel hiába ürülnek ki a helyek, leülni már nem merek. Egyikőjük bemegy a női wc-be, később valaki más is bemenne, de az ott találtaktól inkább úgy dönt, nem reszkíroz és öklendezve kifordul. Pusztító!

DE beszéljünk inkább a betegfelvételről. Nem tudom, mi a rutinmenet, az ún. triage. Az édesapám állapota nem egyik óráról a másikra alakult ki, ez tény, de azért mégis csak 90 éves. Mint tudjuk a kor állapot és nem érdem, őket nem érdekli, micsoda Ember fekszik azon az ágyon. Viszont tagadhatatlanul öreg és segítségre szorul. Oké, ágyra fektették, hálás köszönet érte. De innentől megszűnik létezni. Már élt eleget. Meg úgysincs már sok hátra. Minek kapkodni? Persze, ezt hangosan senki ki nem ejtené a száján - ott még nem tartunk, bár ami késik, nem múlik -, de az egész eljárás valahol mégis ezt sugallja. Megismétlem, délután 13 órakor mentünk be. Éjjel fél egykor kapott végre ágyat. 21. századi Európa Magyarországa! Ez normális???

Kísérője a felesége, az édesanyám, aki cukros. Ebben a környezetben hogyan is láthatná el magát ennyi időn keresztül? Vércukormérés, inzulin beadás, evés (a bűzt szavakkal nehéz leírni). Én a gerincsérvemmel. És állunk mindketten jó 11 órát. Végül megtanulom, hogyan lehet a vizsgáló ágy oldalrácsát leengedni, hogy legalább ő leülhessen a férje lábaihoz. Kicsit olyan, mintha azon igyekeznének, hogy egy betegből legalább hármat csináljanak. Pedig még az az egy is sok, úgy tűnik. Az öngondoskodásnak is megvannak a maga korlátai. De nem is mi számítunk. Csak az a baj, hogy láthatóan a beteg sem. Egy Alzheimeres embernek ebben a 11 órában szerintetek hányszor mondtam el türelmesen hol vagyunk, mire várunk, miért vagyunk itt egyáltalán, és nem, ő nem jön haza... mire ő újra és újra csak azt kérdezi Ábel után: de miért?  Ott feküdt egyre inkább felzaklatva, pedig a nyugalom - ahogy mondani szokás - fél egészség. 

Régi emlékem a szülés, ahol egy idő után már az sem érdekli az embert, ha a sarki rendőr jár arra és benéz a két lábad közé. Csak egy darab hús vagy az egészségügy pultján. Megalázó, ahogy a széttett lábaid között beszélgetnek a múlt heti buliról vagy a jövő heti moziról? Az. Mint ahogy ugyanilyen megalázó egy férfinak az urológián vagy a sebészeten, vagy bármelyikünknek bárhol ebben az elvarázsolt világban, amely elvileg értünk van, mégis valahogy semmibe vesz minket. Ezek a régi emlékek idéződnek fel akaratlanul is. Értem én, hogy a maguk módján ők is megpróbálják függetleníteni magukat - mintegy védekezésképpen -, csak nem szabadna időnként átesni annak a bizonyos lónak a túloldalára.
Nem szégyen a betegség. Sem a mienk, sem a másé. De emberek vagyunk a magunk szemérmességével megáldva, megverve. Nem tartozik egyikünkre sem a másik baja. Sem az ágy alatt lassan megtelő vizeletes zacskó látványa, sem a rosszul betakart, kísérő nélküli beteg alteste. Nyitva az ajtó, hogy valami friss levegő könnyítse meg elviselni a Szagot. Esteledik, lehűl az idő. Ott fekszik egy idős ember, a takarót kérni kell. Tagadhatatlan, hogy hoztak is.

Legalább négy orvos beszélt hozzánk, és ez fontos, nem velünk, hozzánk. Elhadartak egy csomó mindent, ami mind nem biztos, majd a végső eredmények, meg majd a kezelőorvos... Mind elmondta, hogy még milyen vizsgálat kellene, de hogy mikor, azt egyikük sem. Mint ahogy azt sem, hogy az az idős ember ehet-e, ihat-e, ha igen, mit… és azt mi hogyan tudnánk megoldani. Ugyanis az automatában levő méretes rágós szendvicset ledarálni még nekem is nehezemre esett, hát még egy betegnek. És akkor megint a Szag, ami tulajdonképpen el is dönti, inkább senki nem éhes. De azért gyógyszert is be kellene venni. Szabad-e?

Ne zavarjuk kérdéseinkkel a dolgozókat, erre ott van a „segítő nővér”, akivel viszont ebben a 11 órában nem sikerült találkoznunk. Viszont jöttek az éjszakában a rendőrök, akik az egyik részeg ápolt mobiltelefonját készültek megkeresni, mivel egy hasonszőrű ápolt távozáskor lenyúlta.

Félreértés ne essék! Minden tiszteletem azoké, akik segíteni próbálnak az elesetteken. Még olyan is van, aki elég empatikus ahhoz, hogy a hozzátartozók érzéseit is átéljék. Bár, csendben megjegyezném, hogy nem minden beteg süket és főleg nem debil gyermeteg véglény, akivel csak olyan hangon lehet beszélni, amiért már egy öntudatos óvodás is bokán rúgná az illetőt. De a többségnek azért átfut a fején, hogy egyszer majd ő is kerülhet ilyen helyzetbe.

Ettől függetlenül azt mondom, a rendszer hibás! A triage nem működik, vagy csak rossz paraméterek szerint. A kórházban kifüggesztett hirdetmény szerint egyáltalán nem kirívó, ha betegszállításra 6-12 órát kell várni, ha a felvétel akár 6-8 órát vesz igénybe. Szerintem meg De. Ez így nem betegbarát és talán nem túlzás kijelenteni, hogy ebben a helyzetben egyetlen meghatározó dolog van és az éppen a Beteg.  Másrészt, szerintem a normál betegellátás és a hajléktalangondozás, valamint a detoxikálás egyáltalán nem egybe kapcsolható. Még akkor sem, ha kevés az orvos, a nővér, az ápoló. 

Nem, nem helyezem magam az elesettek fölé, egyszerűen nem tartom összeegyeztethetőnek. Főleg a feltűnően sűrű kórházi fertőzések számának fényében. És igen… nem tartom ördögtől valónak az egyik várakozó véleményét, amiért az ilyen már-már elállatiasodott embertársunk talán többet tanulna abból, ha a mentő valahol a városon kívül tenné le kijózanodni egy hasonlóan „színvonalas” barlangban, ahonnan aztán önerőből kell visszajutnia a városba. Mert ahogy az egyik ápoló megjegyezte: neki két kutyája is van, de soha egyik sem piszkított maga alá a fekhelyére, ellentétben ezekkel a figurákkal. 

Keményen hangzik, de ha te vagy én nem fizetünk TB-t, akkor fizetnünk kell az aktuális ellátásért. Ők pedig jönnek és összerondítanak maguk körül mindent. Még a fájdalom, a félelem, netán a gyász pillanatait is. Nem az övék, nem érdekli őket. Bocsánat! Akkor engem ők miért is érdekeljenek? Hiányzik belőlem az empátia, amit az előbb más kapcsán emlegettem? Nos, bevallom, ebben a tekintetben egészen biztosan különbséget teszek rászoruló és rászoruló között. Nincs is helyem a szociális gondozók között. Egy dolgos, hasznos élet után megalázó érdektelenséggel foglalkoznak valakivel, mert már öreg és „haszontalan”. Aki pedig még ereje teljében is az, az visszaélhet a kiskapukkal. Minden következmény nélkül. Nem, ezt tényleg nem tartom igazságosnak.

Ragozhatnám még tovább, de nincs értelme. Ez a dolog már-már végletesen el lett toszva. De ha holnaptól megjavulnának a dolgok, az édesapámat már az sem adná vissza. Még él ugyan, de a rendszer csak ezt a vegetálást hajlandó támogatni, félek, a megkönnyebbülést soha nem hozza el neki. És nekünk sem, akik szeretnénk emberi módon megkönnyíteni az utolsó heteit, napjait.