Semmivel nem haladunk, mert amíg az nincs, addig semmit nem lehet elintézni. Pedig lennének ügyek. Sírköves, temetői szolgáltatás, hamvasztás, virág, pap, tor, meghívók ... csapongok, persze nem a fontossági sorrendben írtam.
Ma ráadásul egy temetésre voltam hivatalos. Egy kedves ismerős nagyon hasonló körülmények között néhány hónap alatt hagyta itt az árnyékvilágot. A lánya, akit egyébként szintén Juditnak hívnak, emlékezett meg róla nagyon összeszedetten az urna mellett. Azt hiszem, erre én nem lennék képes. Pillanatnyilag még az is nehezemre esik, hogy a papnak írjak egy "sorvezetőt" drága apámról, hiszen az atya nem ismerhette őt. Nem tudom, hogy apu akart volna-e egyházi temetést, de az anyu így szeretné, hát, így is lesz.
Visszatérve a délelőtti temetésre... nem is sejtettem, mekkora fába vágtam a fejszémet, amikor úgy döntöttem, elmegyek. Amikor Judit a kórházban töltött nehéz időkről, az édesapja fegyelmezett szenvedés-tűréséről beszélt, túlságosan fájóan ismerősek voltak a pillanatképek. Néhányan talán azt hitték, hogy nagyon közeli rokon vagyok, mert a könnyek csendesen, megállíthatatlanul gördültek alá az arcomon. Szegény Kálmán hamvai voltak a ravatalon, de én az édesapámat temettem.
A patológián mindig ilyen nehézkesen zajlik az ügymenet?
2 megjegyzés:
Nem tudom miért nem adták már ki? Kórházban halt meg, ismert volt a baja, de a kora miatt sem lehet csodálkozni. Az apám 56 évesen halt meg, szintén kórházba, de egy hét után már el tudtuk temetni.
Mindig nehéz, és soha nem lehet erre (sem) igazán felkészülni.
Ismét felhívtam őket, és akkor az ügyintéző - mivel már más is érdeklődött az elhunyt családtagja miatt - felhívta a Krónikus osztályt, hogy hol vannak már a papírok. Csodák csodája, még aznap bemehettünk a papírért. Ma reggel pedig a temetővel mindent elintézünk. Az özvegyi nyugdíjat és papot is. Végre valami működött! Május 27-re kaptunk időpontot, ha nem gond, hogy a nagy ravatalozóban. Mert egyébként csak június elejére lett volna. Nagyüzem ez, akárhogy is nézem.
Megjegyzés küldése