Ma lezárult egy fejezet. A halál kegyetlen valósága fehér virágok, meghatott szavak körítésében ünneppé magasztosult. Ég a gyertya, hátha lángjának fényében még megláthatjuk őt, aki már hetek óta nincs közöttünk. És a rezgő láng ragyogásában tényleg ott van a mosolya, amellyel megbékélve nézi könnyes arcunkat. Még a vigasztaló simogatást is érezzük és megnyugszunk... bármi is történt, itt van velünk, s marad is mindaddíg, amíg megőrzi az emlékezet.
A temetés után a tágabb család összejött nálunk egy kis emlékezésre, és ott bizony nemcsak szipogtunk, de nevetgéltünk is, hiszen szerencsére sokkal több vidám emlékünk van, mint szomorú. Este még visszamentünk a temetőbe gyertyát gyújtani, megsimogatni az időközben vizes virágszirmokat, mintha még az ég is elsiratta volna. Az eszünkkel tudjuk, hogy ez az élet rendje, meg hát szegény apunak ennél csak rosszabb hetek, hónapok jöhettek volna, csak hát ... piszkosul hiányzik. Az ember hajlamos természetesnek venni a szerettei jelenlétét és ilyenkor fájdalmas a pofon, hogy ez mennyire nincs így. Majd megbékélünk a helyzettel, az biztos, hogy anyura sokkal több figyelmet kell innentől fordítani, mint amíg még ketten voltak. Ez is milyen hülyeség, már régen így kellett volna - mocorog a lelkiismeret. De tudom, hogy nincs okom a szégyenkezésre, hiszen minden hétvégét együtt töltöttünk. Ha csak néhány órát az utóbbi időben, akkor is. És ezért nem győzök elég hálás lenni a saját páromnak, akinek ezek az órák legalább olyan fontosak voltak, mint nekem. Holnaptól az élet megy tovább, de az apu továbbra is velünk lesz. A fotókon, a gondolatainkban, egy-egy régi történetben, a nagyfiam mosolyában, a kicsi finom főztjében, a férjem elgondolkodó homlokráncában, amikor egy műszaki problémán töri a fejét, a tükörképemben reggelenként a fürdőszobában. És ha szeptemberben megszületik az unokám, neki is mesélni fogunk a dédpapáról.
1 megjegyzés:
♥♥♥
Megjegyzés küldése