A nagy könyves kihívás 28.: Dan Simmons: Terror - a szokottnál sokkal bőbeszédűbben :)

Az alábbi sorok helyenként spoilert tartalmaznak (de ez ne tartson vissza, szerintem nyugodtan olvasd el, mert a könyv sorait, vagy a sorozat részeit képtelenség lenne visszaadni).

Dan Simmons: Terror című történetébe valaki annyira beleszeretett, hogy azonnal tv-sorozatot kreált belőle. Én speciel nem értem az illetőt, de a történet mégis izgat, és ha már nézni nem is akarom, azért a végére kíváncsi vagyok, tehát ... elolvasom. Már csak azért is, mert Stephen King szerint a történelmi regény és a természetfeletti horror zseniális ötvözete.

Az 1840-es években két hajó indul el felfedezni az Északi sarkot: az Erebus és a Terror. A The Terror igaz történeten alapuló sztorija Sir John Franklin kapitány tragikus véget ért északi sarkköri felfedezőútjának (1845-48) eseményeit mutatja be. Az 59 éves Sir John Franklin kapitány 1845-ben negyedik sarki útjára indult két hajóval. Az Erebus parancsnoka James Fitzjames, a Terroré  Francis Crozier volt. Az expedíció célja az északnyugati átjáró végighajózása lett volna. Ekkoriban ugyanis még úgy vélték, hogy az Északi-sarkot jégpáncél nélküli tenger veszi körül. Csak csendben kérdezem, ki a bánat ad ilyen nevet egy hajónak?

A valóságban senki sem menekült meg az expedíció tagjai közül, így aztán máig sejtelmes homály fedi a legendát is, miszerint a vége felé már kannibalizmusra kényszerültek. A regénybeli szörny pedig végképp a fantázia szüleménye. Érdekesség azonban, hogy 2014 szeptemberében egy robot-tengeralattjáró segítségével megtalálták az Erebus jó állapotban megőrződött roncsát, 2016-ban pedig csaknem eredeti állapotában a Terror roncsát is 25 méter mélyen. A két hajó ma mintegy 100 kilométerre fekszik egymástól a hullámsírban. A regényben mindkét hajót menthetetlenül összezúzta a jég. 

Ha jól emlékszem, a könyv ott kezdődik, ahol a film már javában zajlott. Kb. az eszkimó nő hajóra kerülésénél. Valamit pedig folyamatosan emlegetik. Nos, Valamit a későbbiekben úgy írják le, hogy az ember szinte képtelen rettegni tőle, ugyanakkor a rémtettei pontos és igen részletes leírásaitól a gyomrod forog és elsápadsz. A leírások néha olyan részletgazdagok, hogy azt kívánom, bárcsak kevésbé lennének azok. Ez részben az előbb említett gusztustalanságokra vonatkozik, másrészt halálosan száraz hajózási adatokra, pl. hosszasan taglalja a legénységi és tiszti szállások méreteit, vagy a rakomány tételeit - gondosan feljegyezve a mennyiséget és minőséget is. Mellesleg pedig Némaságot és Valamit titokzatos kapocs kapcsolja össze, amiről még a 650. oldal táján sem igazán tudja az olvasó, hogy mi lehet.

Számomra rejtély, hogy miért érezte valaki úgy, hogy ebből a könyvből több évados sorozatot kell készíteni. A stúdió munkák helyenként oly mértékben gyermetegek, hogy sírtam. Például ott szenvednek a sarkvidéki viharban, de hajuk szála nem libben. A film szerintem nem adja vissza a természettel való viaskodásnak azt a heroikus küzdelmét, amit az ember már eleve elképzel az Északi sarkon. Főleg az 1800-as évek derekán, amikor egy expedíció még nem rendelkezhetett a túléléshez hasznos felszereléssel, mint napjainkban. És ebben az esetben nem hetekről, esetleg hónapokról, hanem hosszú évekről beszélünk.

Ott már csak kacagtam, amikor mínusz 50 fokban Nagy Velencei Karnevált rendeznek, ami természetesen tragédiába torkollik. Mert ugye ezeken a hajókon 5-6 évre elegendő fűtőanyagot, élelmet, és a franc tudja még mi mindent raktároznak... tök normális, hogy ládaszámra a legénységnek elegendő jelmezt is. Vagy nem.

Ó, de azért vannak benne jó mondatok is! Például:

"Azok, akik olvasnak, általában érzékenyebb természetűek, tette hozzá.

Erre nem tudtam mit mondani. Csak arra gondoltam, hogy az olvasás talán valamiféle átok. Lehet, hogy jobb, ha az ember a saját fejében marad."

vagy

"A hajó felnyög a soha nem nyugvó jég vasmarkának egy újabb szorítása alatt. Crozier is felnyög a démonai vasmarkának újabb szorítása alatt, és tehetetlenül szilánkjaira hullik a lázrohamoktól, a fájdalomtól, a hányingertől és a megbánástól. ... Körülötte folyamatosan nyöszörög a hajó a jég erejétől. A kapitány már meg sem tudja különböztetni a hangját a saját nyögéseitől."

Igazán klassz megfogalmazása annak a heroikus küzdelemnek, amikor a kapitány saját elhatározásból aláveti magát az alkoholról való leszokás pokoli küzdelmének. Persze nem merül ki a leírás ebben a néhány mondatban, a szerző hagyja, hogy az olvasó is átélhesse oldalakon keresztül ezt a pokoljárást. Lázálmában látja a megmentésükre küldött hajóhadat, és tudja, hogy ez rajtuk már nem segít. Látomásában azzal is tisztában van, hogy rossz irányban keresik majd őket. Talán éppen ezek a látomások segítik végig csinálni a tisztulás hetét, amely után talán felnőtt életében először színjózanon áll az emberei élére és próbálja megmenteni őket.

Miért nem lehet kihagyni ma már egy regényből sem a homoszexualitást? Nincs vele különösebb bajom, de egyszerűen már feltűnő, ahogy a meleg szerelem minden új történetben helyet kap.

Ahogy már utaltam rá, a könyv tele van egy átlagos olvasó számára dög unalmas részletekkel, mint például különböző - a történet szempontjából irreleváns - hajók paramétereivel, amelyeken a szereplők már korábban megfordultak.

Néha kis logikai bukfencek tarkítják a sztorit, mert számomra mellbevágóan felelőtlen az a jelenet, amikor 500 oldalnyi Valamitől való rettegés után így szól egymáshoz két tiszt:

"Nem akarsz sétálni egyet?" És mennek. Normáááális, Margit? És mi van a hajók körül portyázó Valamivel???

Amikor éppen nem angol mértékegységekben megadott méretekkel és mennyiségekkel tömik az olvasó fejét, akkor említésre kerül Edgar Alan Poe, Charles Darwin és Charles Babbage munkássága. Hosszasan részletezve és megemlítve, hogy ezek annak a kornak mennyire veszélyes írásai. Végül azt taglalva, hogy a Valami akkor most egy evolúciós adaptáció, avagy valami ősi faj utolsó képviselője?

A legénység egyre kevésbé tudja elviselni az inuit lányt a fedélzeten (akiről sosem derül ki, miért nem engedték el már a regény legelején). Boszorkánysággal vádolják, amikor a legénység soraiban egymás után szedi áldozatait a skorbut (ennek a lefolyása is aprólékos részletességgel az olvasó elé tárva), ugyanakkor a lány a legjobb egészségnek örvend. Ő az egyetlen ugyanis, aki tudja, hogy a kietlen jégmezőn hogyan lehet friss húshoz jutni, ami megállíthatná a skorbutot. Meg akarják ölni, amit a mostanra már gondolkozni képes kapitány az alábbi szavakkal akadályoz meg:

"A gyilkosság egy hajón olyan, mint az üszök, és elterjed, hacsak nem válik mindenkiből bűntárs."

Az emberek hallgatnak a szavára, amin az egyik tiszt meglepődik, mondván:

"A csőcselék agyatlan szokott lenni."

Hosszú szünet után újra naturalisztikus leírása a Valami támadásának, a széttépett és kibelezett emberek látványának. Közben a jég menthetetlenül összezúzza a hajókat, így az elhagyásukra kényszerülnek és megindulnak a jégtáblákon át. Itt aztán kibővíthetjük hajózási ismereteinket a bálnavadászcsónak, kutter, dingi és naszád közti különbségek taglalásával.

Nos, a két hajó még megmaradt legénysége csoportokat alkot, már nem egységesek többé, sőt ha a helyzet úgy hozzá, akár ellenségei is egymásnak. Leginkább a legénység a tisztek ellenében. A kapitányt a durva elvonókúra óta rémálmok gyötrik, és a szerző ezeket részletesen ecseteli. És mintha ez nem lenne elég, a legmesszemenőbben részletezi a fagyási sérülések, a skorbut okozta tünetek borzalmait. Nem akartam a tv-n nézni? Nesze nekem, leírva se könnyebb. Az olvasással nem úsztam meg a látványt, mert lelki szemeim pontosan az játszódik le, mint a képernyőn. Talán csak egy kis időt nyerek, hogy nem kell két évadon keresztül néznem.

A tisztek egyike romantikus lélek, aki nemcsak a néma eszkimó lánnyal, de a most útközben fellelt eszkimó csapattal is megpróbál barátkozni. De ... a legénység egyik tagja, akit még a regény elején rajtakapott a hajófenékben, amint az egyik együgyű matrózzal fajtalankodik, s amúgy is egyike a renitens matrózoknak, elérkezettnek látja az időt a bosszúra. Eleinte nem derül ki, hogy eleve elmebajos, a skorbut okozta-e nála az elváltozást, vagy csak az eredendően gonosz bukik ki belőle, de bestiálisan meggyilkolja a tisztet, hogy aztán a tettét a békés eszkimókra fogja. Innentől aztán még esély sincs rá, hogy elnyerjék a jóindulatukat, pedig ők lennének az egyetlenek, akik segítő kezet nyújthatnának a túléléshez.

Közben reménykedve lelnek nyílt vízre, hogy másnapra összezáruljon újra körülöttük a jég és ráadásnak felbukkanjon újra a Valami és megtizedelje a soraikat. A szenvedésnek ezen a fokán az ember már úgy van vele, ennél a gyors halál is jobb lenne. És a könyvnek még majdnem a harmada hátra van!