Érzés...

Az ember - normál esetben - szereti az apját. Nem volt ez másként nálam sem. Világéletemben ott volt nekem, néha eszembe is jutott, milyen igazságtalan, hogy nincs apák napja (jó, azóta már van). De nem volt ez látványos rajongás, amikor a nyakán lógtam volna. Csak valami zsigeri büszkeség, hogy ő a papám. Lehet, hogy fiút akart volna? Sosem fogom már megtudni. Az biztos, hogy ő sosem éreztette ezt velem. Még akkor is ezt állítom, ha közben tudom, hogy a külföldi kiküldetésből terepasztal-felszerelést, vonatszerelvényt hozott, máskor meg elemes motorcsónakot. Hú, hogy irigyelték a keletnémet srácok a kempingben a szárnyas hajómat. Mint ahogy a középiskolában a Sanyo kazettás magnómat, amit egy kollegája felesége hozott "Nyugatról"és hetekig dugdosta karácsonyi ajándékra kíváncsi lánykája elől, hogy Szenteste bennem szakadjon a levegő, amikor a fa alól egy "menő" hordozható készülékből karácsonyi dallamok csendüljenek fel a megszokott kis harangcsengés helyett. Még alíg értem el a pedálokat a kis Fiat 600-asban, amikor megtanított vezetni. Aztán én felnőttem, ő meg csendesen tudomásul vette, hogy egy másik hímneműt részesítettem előnyben. Végül is, kapott egy fiút, akivel fúrhatott-faraghatott, szerelhetett kedvére. Aztán még kettőt, a két unokát, akikkel ugyanúgy csorgatta a sárvárat a tengerparton, mint velem a Balatonnál.
Az ember szereti az apját. Az évek múlásával olyan természetesnek veszi a jelenlétét, mint a levegővételt. És most levegő után kapkodok. Nem tudtam, nem is sejtettem eddigi védett kis életemben, hogy ilyen lyukat éget a szívembe az elvesztése. Holnap lesz két hete, de mintha tegnap hívtak volna fel a hírrel. Meddig lesz ez ilyen? Az ember lánya csak ül, mereng maga elé és a mellében egy kő lapul. Nyom, feszít... fáj. Bár sokat találkoztunk (mihez képest?), mégis két hete úgy érzem, hogy nem eleget. Tudom, hogy szép élete volt. Hosszú élete volt. Tudom, hogy az élet véges. De mi köze ennek ahhoz, hogy az apukám már nincs többé velem?