Három hete került kórházba az édesapám. A körülményeket már ismeritek. Most nem arról akarok írni, hogy miért is került egy olyan osztályra, ahol pont olyan betegségeket kezelnek, amivel pillanatnyilag nincs gondja, mert Isten és az egészségügy útjai kiszámíthatatlanok. Egy dolog vált bizonyossá az eltelt időszak alatt, hogy el fogjuk veszíteni. Előbb vagy utóbb. Ennek kapcsán sok álmatlan éjszakát töltöttem csapongó gondolataimmal, amik többnyire arrafelé kanyarodtak, hogy bizony sem áldásnak, sem ajándéknak nem vagyok képes tekinteni a még vele tölthető időt. Ugyanis abban a kórházi ágyban már csak egy test fekszik. Még azt sem tudjuk biztosan, mennyire szenved. De hogy ez az állapot még nyomokban sem tartalmaz Életet, az nyilvánvaló. Nekünk egészen biztosan fájdalmas így látni őt. De sosem gondoltam volna, hogy ezt a fájdalmat még fokozni lehet. A mai napig.
Három hét után üresedés volt az ápolási osztályon. Ez akár örömhír is lehetne. Az osztálynak, ahol eddig lelkiismeretesen ellátták, s nekünk, akik továbbra is szakképzett ellátásban tudhatjuk a közelünkben. Ugyan előre biztosítottak róla, hogy ez csak átmeneti állapot, 21 nap, ami alatt gondoskodnunk kell a jövőbeni elhelyezéséről. Illetve felmerült annak a lehetősége, hogy ugyanitt fizetés ellenében... Na, ez utóbbiról is érdekes dolgok derültek ki a mai napon.
Ápolási osztály - ugye milyen jól hangzik? Nos, ha bárkinek vannak évtizedekkel korábbi emlékei az elfekvőről, akkor ő pontosan tudja, mit rejt ez a szép kifejezés. Idáig egy tisztességes kórházi kórteremben, egy modern ágyon, tiszta környezetben tudhattuk őt. Ma szembesültem azzal, milyen kiváltságos helyzetben voltunk.
Az ápolási osztály ugyanis röviden jellemezve, a pokol előszobája.
A modern lift ajtaja a már ismerős halk szisszenéssel nyílik egy másik emeleten. Kilépve már a hosszú függőfolyosón megcsap a Szag. Mondhatnám, hogy a büdös, de ez a szag az elmúlás szaga. Legyünk tisztelettudóak. Az osztályra belépve csak felerősödik. Avítt környezet, rendetlenség, mindent áthat a "nekik már ez is jó, hiszen úgysem érzékelik a környezetüket" érzete. A nyilvánvalóan 4 ágyas szobában 5 ágy, alig hagyva egy kis teret. Ha lehajolok apámhoz, a hátsó felem egy idegen személyes terébe tolakodik. Apu az ablak mellé került. Ez akár jó is lehetne, de állandóan lerúgja magáról a takarót, szellőztetnek, a hideg megcsapja... tüdőgyulladás. Kell-e még ragoznom a dolgot? Ez az ágy legalább olyan réginek tűnik, mint amilyenben majd negyven évvel ezelőtt a szülészeten feküdtem. Azok az ágyak már akkor is elavultak voltak, megroggyant rugóik még a vékony matracot sem tartották meg. Fejrésze nem emelhető, vagy csak alíg, így aztán a magatehetetlen beteg etetése nem is tudom, hogyan oldható meg. Ide jó ez is! (?) Miért is könnyítenék meg a beteg, az ápolók, vagy akár a hozzátartozók dolgát?
A hozzátartozók... Eddig naponta akár háromszor is bemehettünk, segíthettünk az etetésben, itatásban, a borotválásban. Most látogatási idő naponta csak délután 4 és 6 között. Amikor ott jártam, éppen meghozták az ebédet. Mikor jut majd idő a sok magatehetetlen beteg között az apámra?
Tudom, hálásnak kéne lenni, hogy egyáltalán bekerülhettünk, nem otthon kell megoldani az ápolását. És tudjátok, ez a legszomorúbb az egészben. Nem az ócska környezet. Nem. Hanem, hogy még hálásnak is kell lenni ezért a 21 napért, amit itt tölthet. Így. Utána elvileg lenne még három hónapnyi fizetős elhelyezés. Ugyanitt. Elvileg. Mert csak kihalásos módon lehet ágyon maradni. (Mire a délutáni látogatásról eljöttem, a szemközti ágy megürült, Matyi bácsi feladta. Szinte irigylem. Szinte.) És csak három hónapig tart az is, egy nappal sem tovább. Hálásnak lenni ezért az elfekvőért egy élet munkája után. Mert méltósággal meghalni is kiváltságnak számít.
Sosem voltam különösebben politizálós alkat. Szavaztam, ha változást akartam, próbáltam tájékozódni, de igazából a véleményemet megtartottam annak a darab papírnak ott a szavazó fülkében. Mostanában azonban ordítani tudnék az országos pazarlás láttán. Amikor minden külsőség fontosabb, mint a legalapvetőbb dolgaink. Lesújtó véleménnyel vagyok a fiatalabb korosztályról. Igen, eljutottam odáig, hogy már általánosítok. De mit is szedhetnének össze a széthullott családokban, a kiherélt oktatásban. Látom a városban araszoló luxus autók sorát, tudom, hogy vannak, akiknek még most is gurul a "szekér". Nem is keveseknek. De ők is épp úgy megfeledkeznek róla, mint a döntéshozók, hogy az életben mik az igazán fontos dolgok. A tudás és az egészség. És sírok, ha arra gondolok, hogy ma már nem érdem megöregedni. Nem mi vagyunk hálásak az öregeknek, hogy egy háború után felépítettek egy országot, amely érdemessé vált a fennmaradásra. Nem. Megalázzuk őket legelesettebb pillanataikban. Felesleges koloncként kezeljük őket. Mert ez nem gondoskodás! Tudom, ha ma este bekapcsolom a híradót - tök mindegy, melyik csatornát - csupa okoskodó hülyét fogok látni, akik nem látnak tovább a kicsinyes, önös érdekeiknél. Akik elfelejtik, jó dolgukban nem is gondolnak rá, hogy egyszer őket is ugyanígy "ápolási osztályra" kárhoztatja majd a kor és egy kegyetlen betegség. Ha van igazság a földön, így lesz. Őket nem sajnálom. De az édesapámért megszakad a szívem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése