Amikor aztán újra elkezdődtek a dolgos hétköznapos, nem is csoda, hogy Colin nem értette, miért vonul el otthonról mindenki. Neki az a néhány nap, amikor minden percet együtt tölthetett velünk, volt az igazi ünnep. Mivel elő-előfordulnak még a nagyszobai bakik, alaposan eltorlaszoltam a bejáratot, fotel, dupla rács, hokedli, asztal. De Colin előtt nincs akadály! Hazatérve egyrészt az előszobaajtónak támaszkodva vakkantott érkezésem örömére (átugorva a jobb híján vizes kartonokból épített akadályon), másrészt a barrikád is el volt mozdítva a helyéről, ő pedig még be is mutatta, milyen egyszerűen jutott be a nagyszobába. Ahol aztán megtaláltam házipapucsom maradványait is. Viszont javára legyen írva, hogy most legalább a szőnyeget nem tisztelte meg.
Ha itthon vagyok, szoros emberfogásban követ (ami nem is baj, legalább látom, miben töri éppen a buksi fejét). Ahol egy kis időre letelepszem, ott azonnal „mély” álomba esik, amiből aztán az első mozdulatomra felriad és jön velem tovább.
Vendégek. Nem kutyások, macskások, bár, Morgannal már megtanultak együtt lenni egy helyiségben. Colin meg ugye gyerek még. De azért visítás az elkerülhetetlen közeledéstől, amitől az illető még csábítóbb prédává válik egy kutya szemében. Küzdelem, fenyítés. Aztán végre kihűl a csülökcsont. És onnantól béke, mert Colin a „szereléssel” van elfoglalva. Aztán kétszer is békés pössentés a szőnyegre. Csak hogy anyának se legyen igaza, amikor a „majdnem szobatisztaságról” mesél.
Az első igazi parkbeli kaland! (dec.28.) 5 felnőtt kutya és Colin. Semmi rettegés, pedig volt, aki úgy megnézte, hogy rögtön hanyatt is vágta magát az ifjonc. Utána azonban vidáman futkorászott együtt a nagyokkal. Igazából Lizát, a szépkorú szukát próbálta volna pótmamának felfogadni, de legalább játszani vele, de Liza sosem volt az a babázós fajta. Ennek ellenére nem zavarta el a kölyköt, hagyta maga körül sertepertélni, és már ez is nagy engedmény volt a részéről. És mindez póráz nélkül! A kezdeti bizonytalanságra építettem, hogy időnként azért nálam keres majd menedéket. Egyelőre működik, de jobb, ha nem kiabálom el. Viszont azt a bilétát minél hamarabb meg kéne csináltatni! Az viszont nyilvánvaló, hogy társaságban hazasétálni már nem olyan egyszerű. Sokkal erélyesebben kell utasítani a sarkon való leülésre, illetve a „ne húzz”, „lábhoz” is sokkal gyakrabban (és kevésbé eredményesen) hangzik el, mint amikor egyedül rójuk az utcákat. De hát gyakorolunk, aztán majd csak lesz valami eredmény. És most magára hagyom néhány órácskára. Szabadon a lakásban, korlátok nélkül. Kicsit izgulok, mire jövök haza, de hát az is bebizonyosodott, hogy a korlátokkal se értem valami sokat. Most akkor építsünk a bizalomra! Jézusom!
Az ebgyerek nem élt vissza a bizalommal. Ugyan a papucsokat összehordta a nagyszobába, de mindegyik épségben maradt. És nem történt baki sem. Viszont az öröm, amivel fogadott... Istenem, mennyire hiányzott már ez! Annyira más így hazajönni, mint az üres lakásba! És bár nagyfiú miatt tele a fejem baljós gondolatokkal, ez a kis lüke percekig képes feledtetni, ahogy hasasokat ugrik, szétterpesztett mancsokkal a puha hóba. Tisztára mint egy kisgyerek, aki élvezi, hogy az összekotort havat végre szétrugdoshatja. J
Új mániája bebújni az íróasztal alá (nemcsak olyankor, ha odaülök, de egyébként is), és ott szundikálni. Most még megteheti, de kíváncsi vagyok, hogy majd 40 kilósan hogyan oldja ezt meg? J Ellopta a portörlő kendőmet. Akkor ez most azt jelenti, hogy ne takarítsak? Mert eddig se nagyon buzgott bennem az akarat J
