Velencei személyes...

ott jártam...

Még 24 óra sem telt el és máris hiányzik, mint egy igazi szerelmes. A búcsú estéjén langyos szellő rezdült a lagúna felett, a lemenő nap fénye rózsaszín foltokat varázsolt a lassan beboruló ég szürkeségébe. Jaj, hajat sem mosok egy ideig, hogy megőrizhessem benne a tenger illatát!  A hajó lágyan ringva távolodott, és én szívem szerint már fordultam is volna vissza. Hiszen megint annyi mindenre nem maradt idő! Pedig milyen bőven tárta elém kincseit. Megmutatta napfényes arcát, az eső áztatta homlokzatokat, a templomok csöndes békéjét, márványba és ecset alkotta csodákba álmodott érzéseit. Megleshettem lakói mindennapjait, a turisták ámuló izgalmát, a szakadó esővel dacoló gondolázókat. Értetlenül bosszankodhattam a fotózást tiltó táblácskák előtt és együttéreztem a kíváncsi tekintetek elől az ablaktábla takarásába húzódó lakókkal. Mint mindig, most is megannyi ellentétes érzést keltett bennem. Irigy voltam a velem egyformán idegenekre és többnek, ide tartozónak éreztem magam. Ugyanakkor szégyen öntött el, hiszen se kultúráját, se nyelvét nem sajátítottam el oly sok év alatt. Maradtam az a szájtátó, akinek hasonmásai millió számra özönlik el évről évre. Mire fel hát ez az önzés, ez a magamnak akarás? De valami érthetetlen és alig megfogalmazható módon mégis enyém ez a város. Nekem a felázott falak, a málló vakolatok, a moha lepte kövek jelentik az igazi Velencét. A csodás, felújított, szemkápráztató, fotózásra csábító paloták szinte idegenül hatnak. Az már nem az a 600 éves palota, ahonnan Casanova menekülhetett a váratlanul hazatérő férj elől. A mesék, a legendák, a mítoszok városa nem ragyog, hanem kopottságával válik hitelessé. A vaporettón ülni kényelmes ugyan, de a traghettón átlibbenni a csatornán, az az igazi élmény. Amikor az a sokat emlegetett „motorizáció teljes hiánya” kézzelfoghatóvá válik. A gondola pedig … kár, hogy ma már luxus. Micsoda világ lenne, ha csak ezek a kis hajók járhatnák újra a város vizeit! De ez persze utópia. Különösen annak érzed, ha a Giudeccán lassan végigúszik előtted egy óriás tengerjáró luxushajó. Ámulva és rémülten nézed, ahogy a hatalmas Redentore eltörpül mellette. És nem érted, hogyan engedheti bárki is ezeket a gépszörnyetegeket ezek közé a törékeny remekművek közé.
Amúgy meg? … A legjobbat és a legrosszabbat hozza ki belőled. Mondom, mint egy igazi szerelmes.