Ha már szóba került az iskola... Levi jövőre tölti be a hatodik évét. Szeptemberben. Itthon évvesztes lenne, ott éppen időben van, hiszen a tanév januártól decemberig tart. Persze, vannak mindenféle szünetek, de az a fajta két hónapos lébecolás, ami nálunk van, az itt ismeretlen fogalom. Oké, annak idején mi speciel remekül el tudtuk tölteni azt a két hónapot, itt azért ez is problémát jelentene, mert Sharon szülei már nem tudnák bevállalni a két gyerek szórakoztatását. Így is rengeteg feladatot átvesz a házvezetőnő, de azért szünidő-tervezéssel nem kell foglalkozzon. Szóval, 2026-ban iskolás lesz a szentem. Fiú-iskolába megy, mert itt általában véve is ritka a koedukált iskola. Ez egy kicsit távolabb lesz a mostani sulitól, de még elérhető távolságban. A lányiskola Leia számára majdnem ugyanott van, ahol az ovi, a szemközti sarkon található. Én a magunk tapasztalatából tudom, hogy milyen fontos szempont volt az iskola közelsége.
Amúgy vasáérnap reggelre óriási viharra ébredtünk. Már hajnalban félálomban hallottam, hogy mintha ömlene az eső, aztán a gondolattól gyorsan el is aludtam, de amikor fél nyolckor újra kinyílt a szemem és igazítottam a külvilágot kizáró rolón, hát, nem igazán akartam kiugrani az égyból. A szél fújt, az eső ömlött. Eszembe jutott a palacsinta és elgondolkodtam, ilyen ítéletidőben vajon lehet-e kint sütni egyáltalán, aztán hallottam, hogy a fiam már megelőzött. A gyerekek a játszó szobában, ő pedig odakint két serpenyőben sütötte a palacsintákat. Dobálni nem szokta, de szerintem az is menne neki, és akkor még csak nem is az elfogult anya beszél belőlem. Bár, kedvesen mindig a palacsintámat kérik, de szerintem még jobbat is süt, mint én. A szakadó esőben elment tejért a közeli kis boltba, közben megmutatta, hogy az utcában futó árok most éppen színültig tele. Ahogy az eső elállt, az árkok is kiürültek, a közeli folyószerű csatorna már el is nyelte a tartalmukat. Egy órával később pedig kisütött a nap, a maga teljes erejével párologtatta el a maradék nedvességet. Na, ez azért pusztító.
Sharon már korán elment tornázni, a fiam elvitte Leiát úszni, mi Levivel végre nyugodtan játszhattunk, Leia nem kapkodott ki semmit a kezeink közül. Cseppet akarnok a lelkem, igazi drámakirálynő. Nagypapánk tegnap kicsit fölényesre vette a mangó chatneyvel való ismerkedést, ennek megfelelően éjjel futkosóra járt, úgyhogy mostanra elég nyúzott. Ezért mi nem is kísértük el Levit a művészeti órájára, itthon vártuk Leia érkezését az uszodából. A leányzót szerencsére nem érdekelte a játékszobában látható tagadhatatlan kupi, csak az elemlámpája miatt siránkozott, ami a töltés ellenére sem működött. Egyébiránt pontosan olyan, mint az apukája volt. Ha valami beakad neki - mint most éppen ez a francos elemlámpa - akkor nem tudsz jobb alternatívát kínálni. A szokásos terelési technikák nála nem működnek. Rettentő erős egyéniség, a bátyja szerencsére sokkal készebb a kompromisszumra, mint ő. Nem tudom, hogy ez a két év előnyből származik vagy a személyiségből, de ha kamaszlánynak és tininek is ilyen lesz, hát, komolyan felköthetik a gatyájukat a szülei. Meg persze mi is.
Ilyen mozaikcsaládot ismerünk néhányat. Oké, nem is annyira mozaik, csak a távolba szakadt. Egy nagyon jó barátjuk a magyar feleségével és a két kislánnyal Ausztráliában él. A nagymamák felváltva mennek hozzájuk hónapokra, amit nem is értek, hogyan oldanak meg. Hogyan... a fiú apukája olyan elfoglalt, hogy talán nem is érzi a felesége hiányát otthon, a kiskutyájuk is jobb létre szenderült, nincs a nagyinak kötöttsége, ami távol tartaná az unokáktól. Hát, ez nálunk nem működne. Számos okból kifolyólag. És igen, nálunk a kutya is erősen visszatartó erő, még ha a fiam néha egészen hajmeresztő módon azt a következtetést is vonja le ebből, hogy a szőrös családtag fontosabb, mint a kétlábú unokák. Nem, de érte mi tartozunk felelősséggel, a gyerekeiért pedig ő. Ennyi a különbség. Jack hirtelen halálát én valamiféle égi jelnek tekintettem, hogy itt kell felhagynunk a kutyás léttel, a férjem nem, ő azonnal gondoskodott utánpótlásról. Aki most tagadhatatlanul gondot okoz, ha utazunk. A napközi, ahol hagytuk, jó hely. Szeretik és ő is szeret odajárni. De ott aludni nem. Úgyhogy két nap után már nem bírtam tovább és ráírtam Lacira, mennyire rossz a helyzet. Megnyugtatott, hogy miden oké, éjjel simán bement a helyére és aludt. Édesem, hát, igaz, hogy a kutyák minden helyzetet el tudnak fogadni.
Nézem a dúsan tobzódó vegetációt és arra gondolok - látván az út szélén szorgoskodó kertészeket -, hogy itt nagyobb gond a vegetáció kordában tartása, mint életben. A folyamatosan váltakozó eső és napsütés, a párás levegő igazi őserdei hangulatot képes kialakítani a legkisebb helyen is, de az utak mentén mintha még rá is erősítenének a természet igyekezetére. Hiába autózol egy világvárosban, csak a zöldet látod magad körül, a fejed fölött, házak oldalán és tetején, hidakon és gyalogos átkelőkön.
Fiús anyaként már akkor a legnagyobb kihívásnak éreztem egy lányunoka érkezésének hírére, hogy majd mindent rózsaszínben kell látnom. El sem tudtam képzelni. De mostanra kezdek megbarátkozni vele, még akkor is, ha néha szemkápráztató a rózsaszín valahány árnyalata, szivárványos pónihajak, bizsuk tömkelege. Leia mindent hoz, amitől egy lány érkezése kapcsán tartottam. A meglepő, hogy ezzel együtt lehet élni, sőt, elvetemült nagymamaként meg sem próbálok más színt erőltetni, ha egyszer ez a mániája.
Odahaza ennek az évnek egyik nagy találmánya a temus mezítlábas cipő. Aki még nem találkozott vele, hát, tényleg olyan, mintha semmi nem lenne a lábadon. Ha pocsolyába lépnél, pár perc múlva újra száraz rajtad a lábbeli. Kicsit trampli, de a térképről le tudnék benne menni. Imádom. Főként az elmúlt két év gyaloglási nehézségei után. Most valahogy megszűntek a lábfájások és ezt egyszerűen nem tudom másnak tulajdonítani, mint ennek a könnyű cipőcskének. Ide is elhoztam, élvezem is a szabadságot, amit ad. Más kérdés, fogalmam sincs, otthon hogyan fogok megmaradni a zárt cipőkben, csizmában.
Apa gyengélkedése miatt ma majdnem kihagytuk a yacht-kikötő beli ebédet, de aztán összeszedte magát és elmentünk. Csoda egy hely, nem annyira a mérete és a hajók miatt, mert például Sydneyben és a környékén nagyságrendekkel komolyabb helyeket láttunk, de tagadhatatlan a hangulata. Hazafelé még bementünk pár apróságért az Ikeába. Mi a gyerekekkel leginkább a váróba, ahol az elektronikus játékok azonnal rabul is ejtették a kicsiket. Én fel se fogtam, mi a feladat, de ők tudták, csinálták és láthatóan nagyon élvezték. Itthon még nem nagyon hagyják őket telefonozni és mivel tv-t, tabletet is ritkán nézhetnek, az ilyen nyilvános helyek nyilván nagy élményt jelentenek nekik.
Na, most lehet, hogy nem leszek igazán piszi, ahogy mondani szokás, de felnyomta az agyam Meghan Markle egy régi siráma, amikor rasszizmussal vádolta meg a királyi család egy meg nem nevezett tagját, mert azt találgatta, milyen bőrszíne lesz a kicsinek (a kis Archienak). Azt hiszem, ezzel a vegyes kis családdal nekem jogom van ebben véleményt nyilvánítani, még ha kedvenc humoristáim azt állítják is, hogy a vélemény olyan, mint a fing, mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Nos, amikor ázsiai származású menyem terhes lett, nálunk is mindenki találgatta, hogy vajon milyen jegyeket örököl majd a trónörökös, melyik rassz lesz a meghatározóbb. Ő maga is, úgyhogy ezen senki nem sértődött meg, mert ez egy természetes kíváncsiság. Sokáig mi is azt lestük a buszon, villamoson, ha vegyes házasságból született gyerekeket láttunk, hogy európai apura vagy ázsiai anyura hasonlítanak-e jobban. Elég vegyes volt a kép, de úgy tűnt, az ázsiai fekete haj erőteljesen megnyilvánul mindenkinél. Hát, meglett Levi és elsőre egy kiköpött kis ázsiai srác lett, bár, már a szülőszobán mondták, hogy az europaira jellemző szemhéja van. Aztán ahogy nőtt, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy fiam erőszakos génjei a meghatározóbbak. Leiánál is látszik, hogy van benne valami kis különleges, de amúgy ő is inkább európai. Örülünk, persze. De akkor is madarat lehetne velünk fogatni, ha nem így lenne. Mert semmi jelentősége nincs. A mi kutyánk kölyke, hogy egészen profánul fogalmazzak. És imádják őket az ázsiai nagyszülők és mindenféle barátok, rokonok, mert nem az számít, milyen a haja, a szeme villanása, hanem milyen a lénye.
Na, ezen a lényegtelen szemponton átlendülve még pletykálok egy kicsit a karácsonyi készülődésről. Itt is elkezdték a legnagyobb bevásárló utca, az Orchard road dekorlását, nagyon sok helyen már felkerültek a girlandok, előkerültek a gyönyörűen - és gazdagon - feldíszített karácsonyfák, építik a karusszelt és más játékokat a belvárosban, hogy a gyerekek a szüleik minden fillérjét kisajtolják a játékoknál; néhol már a Jingle Bell is szól, ami elég vicces, amikor az utolsó hangokkal a füledben kilépsz a forróságba. Itt az a szokás, hogy december 6-án a családok is felállítják a fát, többnyire a gyerekekkel közösen. A családban is ez lesz, de annál már nem leszünk itt az idén. Otthon pedig én is megpróbálom húzni az időt, mert mostanában engem is elvitt ez az új irányzat, hogy végül Szenteste már "unalmas" legyen a látvány.
Elkészült az ipari mennyiségű lecsó, mert az összes paprikát felhasználtatták velem a gyerekek, kb. 2 kilót (pár szem maradt a következő paprikáscsirke szaftjához). Belekarikáztunk egy pár kolbászt, gazdag lett és kicsit sós. Hát na, másféle sót használnak és nem voltam elég óvatos. De szerencsére az étel nem sós, csak a lé, amit a paprika eresztett, úgyhogy a maradékról azt már le is szűrtem. Ugyanis holnapra már a munkahelyi ebédcsomagba is került a lecsóból. Vacsora után nagy nevetgélésekkel igazán klassz játékba bonyolódtam a gyerekekkel, két kis dobozzal "varázsoltunk". Én mindig eltüntettem ezt-azt, ők nevetve keresgélték, volt "itt a piros, hol a piros", de aztán a vidámság már kezdett vadulásba átcsapni, úgyhogy a szülők gyorsan elvitték lefektetni a gyerekeket. Holnap reggel ugyanis már ovi lesz. Mi meg a nagypapával szintén aludni tértünk (vagy csak csendespihenőzni) a szomszéd szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése