Apu halála óta mindennél jobban bánt, hogy nem jegyeztem le a történetei nagy részét, a családfa olyan ágának hajtásait, akiket nem ismerhettem. Például lett volna egy fantasztikus nagybátyám, aki előtt alighanem óriási lehetőségek állhattak volna. A sok feltételes mód amiatt van, hogy Karcsi "bácsi" nem érhette meg a felnőtt korát. De egyetemistaként - már eleve az is nagy szó, hogy abban a korban, a negyvenes években, egyetemista volt tehetős családi háttér nélkül - a Kállai titkárságon dolgozott a negyvenes évek elején, mint olasz, német, angol nyelvű levelező. Még gyerekként a kezembe kerültek az iskolai füzetei, ezek közül a természettudományi, vagy mondjuk, biológiai füzete akár a Jávorka-Csapody féle Erdő mező virágai című örökbecsű képes melléklete is lehetett volna, olyan élethű növények rajzaitól tarkállott. És akkor a gyöngybetűiről már szót sem ejtek. Igazi tehetség volt, sokoldalú, s mindezek mellett egy aranyszívű testvér. Féltestvér, de ezt senki nem sejtette volna. Nagyanyám első - elég szerencsétlen - házasságából származott és amikor 1929-ben megszületett apám, olyan természetességgel fogadta a kistesvért, ahogyan csak kevés gyerek képes. Szorgalmas jó diák és gyermek volt, aki mindig talált időt és alkalmat arra, hogy az öccsét moziba vagy sporteseményekre vigye.
Mint mondtam, egyetemista volt, amikor tífusz ellen oltottak mindenkit. Egymás mögött álltak a sorban, apám majd kilencvenéves koráig élt, Karcsit elvitte a tífusz, ami már benne ólálkodhatott és amire ráoltottak. Apámtól sokkal többet - és mindig nagy szeretettel - hallottam a nagytestvérről, mint bárki másról a családban, ez is sokat elárul kettejük kapcsolatáról. Csak néhány fotó árulkodik róla, hogy itt járt a földön, egy családi sírhely Érden megkopott betűkkel. Tudom, hogy eredetileg Albertfalván temették el, de amikor felszámolták az ottani temetőt, apuéknak fontos volt, hogy a maradványai átkerüljenek az édesanyja és nevelőapja mellé Érdre. A nagyapám annak idején egy percig sem habozott, hogy a fiút a nevére vegye, igaz, vérszerinti apja ugyanilyen lendülettel mondott is le róla. Tanítgatta a festészetre, de elfogadta, hogy nem követi őt az akkorra már nehézkessé vált freskó festői pályán, hogy sokkal inkább a nyelvekben találja meg az élet kihívásait, a külügyi levelezésben, s egyszer talán majd a külügyi pályán. Ez azonban azon a borongós napon az oltással örökre meghiúsult.
Karcsi, a sosem ismert nagybátyám... a hétvégén érte is égtek a mécsesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése