Itt létünk Nagy Napja. Kicsi fiam 39. születésnapja, a ritka alkalmak egyike, amikor együtt ünnepelhetjük. Ma szabadságon van és együtt leszünk, tényleg csak vele, mert a srácok az oviban. Nem is tudom, hogy ő vagy mi adjuk a nagyobb ajándékot. Nyilván ő.
A szobánk amúgy a második emeleten van, 37 lépcsőfok vezet fel, ami az első egy-két napban maga volt a Himalája, de mára már különösebb szuszogás nélkül fel tudok menni. A gyerekszoba is itt van, úgyhogy ők is edzésben vannak. Leia úgy szalad fel, mintha csak a nappalin futna keresztül. Kettejük közül ő az erősebb, akaratban és fizikailag is. Hiába na, nő. De milyen nő! Mostanra már fontos neki a nyaklánc és karkötő, meg a hajában a mindenféle csattok. A haja egyébként még nagyon vékonyszálú és kócos kis loboncként repdes az arca körül, ha nincs összefogva. Ez biztosan változni fog, mert az enyém is ilyen volt.
Miután az aprónépet leadtuk az oviban, első utunk a Botanic Gardenbe vezetett. A gyerek találkozott valakivel, addig mi szabadon kószálhattunk. Igazából már többször voltunk itt, de megunhatatlan, egészen elképesztően gyönyörű és most valahogy még több mindent mutatott meg magából, mint tavaly. Megváltottuk a jegyünket az Orchidea kertbe is, 60 év felett már Seniornak számítasz, úgyhogy én is kedvezményesen mehettem be. Egyébként a helyieknek még kedveznek, de ez rendben is van így, gyerekek pedig 12 év alatt ingyenesen látogathatják, úgyhogy nyilván nem véletlenül sétáltak sokan babakocsival. Amúgy valami nyugdíjas találkozó is lehetett, mert egész csoportok jöttek-mentek, miközben az indiai munkások lankadatlanul rendezték a sétányok melletti növényzetet. Magába a botanikus kertbe ingyenes a belépés, sokan kutyát sétáltatnak (innen üzenném Sopronnak!), mások babakocsit tologatnak, egyesek futnak, mások pedig egyszerűen csak csodálják a növényeket. Van mit. Az idén a vadvilág is megmutatta magát. A tóban úszkáló hatalmas gyíkot már máskor is láttam, pont ilyenek voltak a dínók is, de a vidracsalád játékos hancúrozása a vízben üdítő látványosság volt. Kisebb gyíkok pedig itt-ott keresztezték az utunkat. Kicsit el is késtünk a gyerekkel való találkozásról, de nem tette szóvá, olyan lelkesen meséltünk az élményeinkről.
Innen kocsival kimentünk Sentosára. Ez tulajdonképpen Szingapúr strandja a déli részen, itt van a városállam legdélebbi pontja is. Most arra a partszakaszra mentünk, ahol annak idején - jesszus, már hét éve! - a barátokkal szervezett esküvői fogadásukat tartották. A FOC nevű bár igazából spanyol ételekre szaosodott, hát, hagytuk meglepni magunkat. És nem kellett csalódnunk. Nem tudom, miért lepett meg, hogy milyen finomak a spanyol sajtok, de a sajttálnál én majdnem le is ragadtam. Utána következett még pár apróság, többek között apró zöld sült fűszeres paprikák. Hát, az valami mennyei volt! A többinek a nevét nem tudom, de ha már készítettél reszelt sajtból sült sajtgolyót, kb. olyasminek képzeld el, de a belsejében az egyiknek gombakrém volt, a másiknak marhahús, a harmadiknak sonkakrém. Egyik jobb volt, mint a másik. Végül megérkezett a tintahalas fekete paella. Na, hát látványnak nem valami felemelő, ha otthon erre érnék a konyhába, serpenyőstől kidobnám a tálat, kb. úgy fest, mintha szénné égett volna benne valami, pedig nem, csak a tintahal tintája festette feketére a rizst. És az íze tagadhatatlanul finom volt. Egy üveg rozét szürcsöltünk el hárman, miközben többször csobbantunk az asztalunk előtti medencében. Még olyankor is, amikor esett egy kicsit az eső. Azt hiszem, most fordult velem elő először, hogy a vízből kijőve fáztam és amikor visszacsusszantam, melegnek éreztem az előbb még frissítő vizet. De minden kényeztetésnek vége egyszer, hazaautóztunk.
Gyereknek megérkezett a szülinapi ajándéka, a csilivili kávégéphez egy daráló, ami hűen az alapgéphez csak felsőfokú műszaki ismeretekkel (és youtubeos videóval) használható. Eddig is volt darálója, de ez nyilván kellett, mint egy falat kenyér. Ő legalábbis boldog volt vele, és ennyi nekem kb. elég is, hogy átérezzem a kütyü létjogosultságát. Nagypapa és apa elmentek a gyerkőcökért, én itt írogatok és lelkileg felkészülök az estére, amikor Sharonnal egy japán étterembe megyünk. Huh, egy napra ennyi kulináris élmény! Utána itthon lesz még egy kis tortázás, pezsgőzés, aztán holnaptól a nap Királya újra "csak" családfő lesz. Akit ma reggel még a gyerekei is megleptek (nyilván anya hathatós segítségével) egy kb. három kilós könyvvel, ami régi kedvencéről, a teniszfenomén Roger Federer életéről szól rengeteg képpel, amik nagy része talán soha nem is volt publikus a különböző magazinokban.
Na, a japán vacsorából végül hong kongi lett, mert erre a helyre be lehetett vinni a gyerekeket is. És finom volt. Pekingi kacsa és valami elképesztően puha, omlós sertéshús, rizshegyek és a kedvenc zöldségem, aminek a nevét csak Sharon tudja. A zöld amúgy ízetlen lehet, de mindig nagyon finom szószban van, amitől rögtön kapósabb. És csodák csodája, olyan ügyesen szedegettem a pálcikákkal az ételt, hogy nem maradtam éhes. Igaz, a rizshez ezt a kínai kanálkát használtam, amivel elvileg csak a levest eszik. Az étterem a Takasimaya üzletházban található, meg nem mondom, hogy az A vagy a B toronyban, amúgy is el lehet tévedni benne, akkora. Az Armani cég hagyományosan egy négy emelet magas karácsonyfával várja odabent az ünnepeket, de az idén még a főbejárat előtt is kialakítottak egy karácsonyi játszóteret, ott természetesen legalább egy órát eltöltöttünk, míg a drága zsetonok el nem fogytak a különböző karusszelekre meg ugráló várra a gyerekek nagy örömére. Hazaérve még ettünk a szülinapi csokitortából, aztán csodálkoztunk, hogy a csokitól felpörgött kölyköket alig bírták a szüleik lenyomni. A pezsgőzés viszont elmaradt, de jó szokás szerint most napokig úgyis ünnepelni fogunk, előbb-utóbb durran a palack is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése