Az ember lányának vannak elképzelései a lányszoba mélyén, hogy milyen lesz, ha nagy leszek. Aztán ahogy a sors dobja a kockát, nem biztos, hogy köszönő viszonyban lesz az álmokkal. Gyerekként egy szerető családi közegben nőttem fel, körbevéve nagynénivel, nagybácsikkal és főleg az anyai nagyszülőkkel, akiknek én voltam az első unokájuk és ezzel egy olyan mintát adtak, amit akaratlanul is követni szerettem volna. Amikor a srácok megszülettek, ez úgy tűnt, sima út lesz a majdani nagymamaságom felé. Hát, végül nem egészen így alakult.
Előbb csak a kisebbik vágott neki a világnak, mostanra a nagyobbik is. Egyelőre csak a kicsinél vannak gyerekek, tündériek és ... anyanyelvük az angol és a mandarin, apanyelvük a magyar. Erről már régebben is írtam, a fiam óriái energiákat mozgosít, hogy az apanyelv is élő, használható legyen, de ettől még igaz a tény, hogy bár mindent értenek, de azért a kommunikáció angolul zajlik. És ez egyelőre világossá is teszi, hogy nincsenek nagy esti mesélések - úgy, ahogy ezt a fiúknál megszoktam-, könnyen gördülő rigmusok, mondókák. Napközben nem tudom megmutatni nekik a világ apró csodáit, úgy, ahogyan régen, mert mire bennem összeállnak a mondatok, már nem is olyan érdekes az egész. Ez pedig - kár tagadni - nagymamai szemmel fájó érzés. Lehetne intenzíven tanulnom az angolt, de ha elengednénk a magyart, valami nagyon fontos veszne el, ami a gyökereikhez ad kapaszkodót. Na, ilyen bevezető után, idén már ötödször jöttünk el hozzájuk látogatóba a "világ végére" egy majd tizenhat órás repülés után.
Szingapúr egy csodavilág, bár, természetesen itt sincs kolbászból a kerítés, de nagyon sok olyan értéket ad az unokáimnak, amiket a világban máshol nem biztos, hogy megkapnának. Ezért aztán összeszorított foggal, de örülök, hogy itt élnek, ahol az ölelésem, a nagymamai jelenlétem igencsak korlátozott ideig tudatosíthatja bennük, hogy az életüknek igenis fontos része vagyok magam is.
Már sok-sok évvel ezelőtt nyilvánvalóvá vált, hogy az utazás nekem egyfajta stressz. Nem csak ide, de bárhová. Valahányszor lakókocsival vágtunk neki a családi pihenésnek, én biztos, hogy már napokkal előtte befeszültem, volt, hogy még egy vérmérgezést is összeszedtem, hogy aztán a célba megérkezve néhány nap kelljen ahhoz, hogy kisimuljak és élvezzem a nyaralást. Nem tudom, miért alakul ez mindig így, de évről évre feltűnően "jól" időzítem a betegségeket is. Nem történt ez másként most sem. Amikor már csak napok választottak el a találkozástól, rajtam kitört a "búbópestis", éreztem a torkom és óriásiakat tüsszögve ijesztgettem a varjakat a kora reggeli kutyasétáltatásoknál. Nem túl jó előjelek egy ilyen hosszú utazáshoz, amikor egy csőbe zárnak majd háromszáz magaddal. Az induláshoz bekészítettem magamnak egy százas papírzsebkendő csomagot és vártam a csodát, hogy majd nem kell egyiket a másik után telefújnom. A csoda ezúttal is elmaradt. De amíg ide eljutottunk, akadt számtalan más izgulni való.
Például az, hogy sikerült az indulást a Budapesten tartandó EU-csúcs napjára időzítenünk. Fájlalom is, hogy pártunk és kormányunk nincs tekintettel az utazási terveinkre. Az utcasarkon álldogáló vokitokis BKK-stól próbáltam érdeklődni, hogy mire lehet számtani, de nem dobott fel, amit mondott. A gépünk este nyolckor indult és szerinte ne késlekedjünk, három előtt vágjunk neki a "Ferihegyre" kivezető útnak, különben gondjaink akadhatnak. Szót fogadtunk, így aztán három órakor már éppen leszálltunk a reptéri járatról a 2A terminál előtt. Egy kis kávé, egy kis beszélgetés, jó társaságban repül az idő, mondják. A társaság nem volt rossz, a férjem megnyugodott, hogy nem késsük le a gépet, de aztán kölcsönösen belehergeltük magunkat az elképzelésbe, hogy majd nem indulunk el időben a delegációk miatt és majd szépen lekéssük a szűkre szabott egy órás átszállást Zürichben. Ez is egy olyan gondolat, amivel remekül fel lehet spanolni az amúgy is rongyos idegeket. Amikor a Swissair kapitánya szinte percre pontosan felbőgette a motorokat, akár meg is nyugodhattunk volna.
Amúgy érdekes, hogy eltekintve attól a defektemtől, hogy ilyen nagy utazások előtt mindig megtalálnak a légi szerencsétlenségekről szóló dokumentum- és kalandfilmek, odafent tulajdonképpen eszembe sem jut, milyen sérülékeny egy szerkezet zár éppen magába. Ahogy mondani szokás, sokkal nagyobb az esélye egy közlekedési balesetnek idelent, mint odafönt. Az biztos, 2021-ben a másodperc tört része alatt amortizáltam le az autót, pusztán azért, mert a motor leállt és a szervokormány beállt. Ilyesmi odafönt azért ritkábban fordul elő.
Visszatérve a becsekkolásra...vannak persze utasbarát megoldások, de így a nagymamakorban az ember jobban bízik a hozzáértő szakemberekben, mint a saját ügyességében, így aztán nem vállalkoztunk a csomagok feladására az automata pultoknál, hanem szépen kivártuk a sorunkat és feladattuk őket a hagyományos mód szerint. Igazság szerint - ez tavalyi tapasztalat - ez sem életbiztosítás, de legalább nem a magad hülyeségét kell szídnod, hanem a másét. Már ez is sokat segíthet adott esetben. A biztonsági ellenőrzésen átmenni nekem valamiért sosem könnyű. Abban az átok "ajtókeretben" én állandóan besípolok, holott nincs bennem - tudomásom szerint - semmi fém alkatrész, a ruháimat is úgy választom meg, hogy ne okozzon problémát, még zsebem sem volt, hogy abban bújt volna meg valami, aztán mégis a kézi scanner pásztázása alatt találom magam minden alkalommal. Szinte már hiányozna, ha nem így történne.
Ferihegy, ami nekem az életben nem lesz már Liszt Ferenc, sosem volt egy olcsó hely. De ami most a Duty free shopban megy, az azért színtiszta rablás. Legutóbb például kifejezetten gyógyászati szempontból megleptem magam egy miniüveg mézes barackpálinkával, ez ma - látva a 6,50-es euró árat - elmaradt, mert azért az élvezkedésnek is van egy lélektani határa. Ugyanakkor az olasz kávézóban még odakint - a tranziton kívül - a kapucsínó egy fillérrel sem került többe, mint az újpesti Központ Bisztróban, ami azért meglepett.
A tranzitban a várakozás ettől függetlenül akár kényelmes is lehet. Annyira, mint annak az ázsiai lánynak, aki látva a gépe kiírását, már rohant is, maga után hagyva a telefonját. Egy kedves magyar család talált rá a ketyerére és indult is vele azonnal a közeli bud air pulthoz, ahol kis vállvonogás után elküldték őket, ők nem vesznek át talált tárgyakat. Pedig akár a hangosbemondóban hívva a tulajdonost, valakinek sok kellemetlen percet megspórolhattak volna. Mert én ugye kinyomtatom a beszálló kártyát, de a fiatalok csak a telefont dugdossák a megfelelő helyekre. Persze, én is védem a fákat meg minden, de azért nekem még az a biztos, ami papíron kinyomtatva lapul az iratszekrényben, nem holmi felhőben, amit a nap akármikor felszáríthat. De kezdek elkalandozni.
Na, szóval a Swissair időben felszállt, leszállt, kis futás, kis "vonatozás" a zürichi reptér mélyén és már szállhattunk is be a nagyobbik gépbe, amelyik Szingapúrba repít. Én nem tudom, egy Boing 777-es hány utast képes elnyelni, de a sorokat számolva saccra kb 300-350 utastárs szorongott a kicsit szűkre szabott üléseken. Ahogy elnéztem, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Odafönt a levegőben aztán azon elmélkedtem, vajon ha nem lennének ezek a repülő szörnyetegek, amik tagadhatatlanul sok szemetet is termelnek a működésük közben, vajon mennyi idő alatt tudnék eljutni tengereken és óceánokon át a szeretteimhez? A világ vitathatatlanul óriásit fejlődött és sirathatjuk az úton elvesztett értékeinket, ha a másik serpenyőben ott lapulnak az előnyök.
Repültünk már ezzel a légitársasággal, de akkor nem igazán nyűgözött le a svájci precizitás. Mint ahogy a British Airways vagy a Turkish airlines sem. Ja, ha nekem semmi se jó. De most azt kell mondjam, kifejezetten jó napjuk volt. Az ételek finomak és kiadósak voltak, a személyzet sürgött-forgott, ennyi embert kiszolgálni nyilván nem kevés logisztikát igényelt, de etettek-itattak és amikor mindenki - talán ők maguk is nyugovóra tértek - egy pultra kikészítettek vizet és nassolni valókat, az utasokra bízva, ki mennyit vesz magához. Nem szabad megfeledkezni róla, hogy itt azért "európai normákhoz" szokott utasokra gondoltak, nem a svédasztalt lesöprőkre, így aztán egész úton akadt mandarin, kis csoki és víz, az élelmesebbek még a kávét is megtalálták.
Hát, az átállás nem könnyű. Amikor a gépen reggelit szolgáltak fel, az úticélunknál már a korai vacsorához készülődtek, és ezt bizony mostanra már nehezebb követnem, mint az első alkalmaknál. A bejutás Szingapúrba egyre egyszerűbb, az Immigration Hallban már nem kell a tisztviselők előtt feszengeni, csak bescanneled az útleveled és belenézel a kamerába. A kapu nyílik és máris célba értél. Ehhez persze kell az is, hogy a gyereked már online kitöltötte a card-ot, amit régen még a repülőn kellett töltögetni. Marad a kissé ideges várakozás a csomagátvételnél. A tavalyi év után - és mivel ilyen rövid idő állt rendelkezésre az átszálláshoz - már el vagy készülve rá, hogy a következő két napban a kézipoggyászba rakott nyáriruhában pompázol majd, amíg meg nem érkeznek a bőröndjeid, de állítólag a villám sem csap le ugyanoda kétszer, így lassan előkúsznak a kis bálnák, bennük egy kis kolbász, kis bor, kis mesekönyv és a kánikulára tervezett ruhatár... hazafelé mivel töltsük meg? Viccesen megjegyzem, hogy a gyerek nem írt ránk, úgyhogy nyilván minden rendben, tavaly is tőle tudtuk meg, fölöslegesen várakozunk a szalag mellett. És mire gondolatban idáig jutok, meglátom hórihorgas alakját, ahogy a két aprósággal az üvegfal túloldaláról pásztázzák a sokaságot. Integetek, puszikat dobálok és kicsit könnyes a szemem. Nem, most tényleg nem a náthától, amikor mosolyogva visszaintegetnek, a papának mutatják, hol a nagyi. Mert ezt azért tudják, hogy ez a két fura felnőtt, akiket csak ritkán látnak, de olyankor minden földi jóval körbeveszik őket, valamilyen módon a családjukhoz tartoznak. Évről évre erősebben érezni a kötődést és ez azért reményre ad okot, hogy nemcsak én beszélek unokákról, de ők is tudják, hogy a "nagymama és nagypapa" nemcsak az a két idős ázsiai ember, hanem mi is. Visszatérve a nyelvi nehézségekre, ezt a két szót utánozhatatlanul kedvesen ejtik ki magyarul és ettől az ember máris hinni tud a tartalmukban.
A szingapúri reptér amúgy egy valóságos város. Annyi látnivalót kínál, hogy ha nem jönnél ki a városba, ott is eltölthetnéd a "nyaralásod". Ennek megfelelően, mi is kalandozunk a csomagokkal megrakott trolleyval, aminek a tetején ott trónol a két kicsi, mert apukájuk a parkoláskor elnézte a terminált. Félórányi autózás után pedig végre leülünk az asztal köré, ahol indiai vacsorával várnak. Hamar eszünkbe juttatja, hogy itt szeretik és bőven használják is a "spicy" hozzávalókat, számunkra kicsit idegen, de ugyanakkor érdekes és ínycsiklandó ételeket. Ezek a családi együttlétek egyúttal érdekes gasztronómiai kirándulások is a pörköltek és olasz ételek hétköznapi megszokott világából. Még akkor is, ha holnap lecsót főzök 7 emberre. Bocs, nem is holnap, már ma, hiszen itteni idő szerint már fél hat van. Otthon ilyenkor kortyolgatom el a kávémat, leengedem a kutyát a kertbe, hogy utána nyugodtan készülődhessünk a reggeli sétához. A kutyánkat, Jamiet, akit erre a hosszú időre napközi otthonba adtunk. Ott alvósba. Biztosan nem boldog a szentem, nem érti, miért nem mentem már érte és kicsit félek is, hogy mennyire viseli meg ez az egész "túlélőtáboros kaland". De mivel a másik fiam is odakint él már a családjával, nincs mód rá, hogy az otthoni környezetben várja ki, amíg hűtlen gazdái hazatérnek.
Aludni kéne még, de ezt ott eltoltam, amikor bekapcsoltam a gépet, hogy ezeket a sorokat leírjam. Közben a szomszéd szobából sírás szűrődött át. Átóvakodtam, Levit simogatva próbáltam visszaadni neki az alvás nyugalmát. Közben megérkezett a menyem, de már nem volt szükség a vigaszára, Levi újra nyugodtan szuszogott. Ezek az élet nagy pillanatai, amikből egyeseknek bőven, másoknak - így nekem is - szűken mért a Mindenható. De legalább megadatott, hogy megérezhessem, milyen felemelő. Ilyenkor tényleg nagymama lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése