Péntek.2

 Ugye mondtam, hogy sohase mondd, hogy soha? Menyem reggel mondja, hogy milyen szép idő van, mehetünk hajózni, mert péntek van és azt írja a honlapjuk, hogy 10-től mennek a hajók egy meghatározott állomásról. Menjenek, már én nem akarok menni! - válaszolom, ő meg elneveti magát, hogy most pontosan olyan voltam, mint Leia. Ez azt hiszem, nem számít dícséretnek. Na, elindultunk, csodák csodája simán megvettük a jegyeket és hamarosan már indult is a kis hajó. Volt egy "utaskísérő", aki végig szórakoztatta a jónépet, mindenkinek elvette a telefonját és csinált a közönségnek mindenféle trükkös fotókat, én például így hajókáztam két Tibivel. Persze, csinált nagyon klassz fotókat is az utasokról, úgyhogy igazából vicces figura volt, aki már az esti programot is reklámozta mindenkinek.

Hazafelé vettünk egy balkanyart a régi Bélyegmúzeum felé, hogy megkérdezzük, mi lett az anyaggal. Akivel beszéltünk, mosolygott, amikor mondtuk neki, hogy régi jártunk már itt és hova lettek a bélyegek. Azt ő nem tudja, de ez már csak gyerekmúzeum és itt biztos nincsenek egyik teremben sem, mert ez amolyan interaktív modern ház lett, amit nagyon szeretnek a kölkök, a bélyegeket pedig már biztosan nem is ismerik. Azt hiszem, igaza lehet.

Ha már ott voltunk, lefotóztuk azt a hivatalt is, ahol annak idején a fiatalok bejelentkeztek házasságkötésre. Otthon ugyanis csak templomi volt, itt tartották a hivatalost, amit aztán honosíttattak. A hivatal mellett vezetett fel egy lépcsősor a Fort Canning Parkba. Ott már sétáltunk régebben, hát, már el is felejtettem, hogy olyan, akár egy botanikus kert. Vannak benne elmélyülésre alkalmas, nyugodt kis helyek, az egész nagyszerűen meg van tervezve és a városhoz képest érezhetően hűvösebb a levegő, főleg a vizes részek mellett, pedig itt vagyunk egy karnyújtásnyira. Egy élmény volt megint. A régi/új tűzoltóság épülete melletti megállóból szépen hazabuszoztunk.

De ha már szóba került a Fort Canning Park ... Ez amúgy egy kb. 48 métert magas dombocska, a városnak egy kifejezetten központi, üzleti részén. Nevét Charles John Canning vikomtról, India első alkirályáról kapta. A malájok ősidők óta Bukit Larangannak, azaz Tiltott hegynek nevezték, mert úgy tartották, hogy az ókori Szingapúr királyainak kísértetei járják a "hegyet". A v, amit aztán más kormányzók is használtak, s ezért kormányzatidombként árost életre keltő Sir Stamford Raffles itt is építtetett magának rezidenciát, amit aztán más kormányzók is használtak, s ezért Kormányzati dombként vált ismertté egészen addig, amíg 1861-ben át nem nevezték Fort Canningra, amikor egy katonai erődöt építettek a helyén. Raffles itt hozta létre Szingapúr első botanikus kertjét is, talán ennek a maradványai alkotják a ma látható zöld oázist. 48 hektár földet különítettek el kísérleti növénytermesztésre, de a kísérlet kudarcot v allott és a kertet elhagyták. Később a kikötővédelem hiánya miatt a dombot katonai szerepkörre használták. A kormányzói rezidencia helyén erődöt építettek fegyverraktárral, laktanyával és kórházzal. Később attól féltek, hogy egy nagy erőd árthat a kereskedelemnek. Ráadásul a vízellátás hiánya használhatatlanná tette az erődöt, mint menedékhelyet. Végül 1981-ben kapta meg a Canning Park elnevezést végleg, s egyúttal történelmi parkká alakították át. 

Otthon az a rossz hír várt, hogy Leia, aki már a reggeli ébredéskor is hányt egyet, de ezzel nem nagyon foglalkoztak, az óvodában is rókázott, úgyhogy riasztották apukát, aki valahol fél tíz tájban el is ment érte. Utána itthon szunyókált elgyengülve. A gyerek, nem apuka. Apuka home office-os lett volna, de betegápoló lett. Egy idő után a hányás elmaradt, jött helyette a hasmenés és hőemelkedés, később láz. Leiának kevesebb is elég a nyűlődéshez, úgyhogy nem volt könnyű a délután, végül a szakadó esőben el is mentünk anyáért az irodába, hátha addigra megnyugszik. Az út előtt még kapott lázcsillapítót, ettől rohamléptekben javulni látszott. Hazaérve úgy tolt be egy nutellás kenyeret, hogy öröm volt nézni. 

Viszont a mama is fájlalja a torkát, nem jó a gyomra, és általában véve sincs túl jól (már két napja), úgyhogy ma a két beteg lány együtt alszik, a fiúk meg majd külön. Tavaly is valahogy hasonlóan búcsúzkodtunk, akkor Leiát nagyon elkapta valami kórság, komolyan meg voltunk ijedve mindannyian. most azért egyszerűbbnek látszik a dolog. Ami nagyon meglepett, hogy ennek ellenére is elhozta Tibi Leiát az oviba, amikor mentünk a Leviért. Ezzel sem értettem egyet, attól meg kifejezetten kivert a víz, amikor a garázsból kiállva az előttünk menő kocsi után bújt ki az automata kapun. Ugyanis már befelé is gond volt a kártyájával, kifelé se akarta felismerni, hát megoldotta. Nekem a szívem állt meg, hogy fejbe nyom a kapu és még én lettem letolva, mert szóvá mertem tenni a dolgot. Tudom persze, hogy azért, mert feltűnés nélkül kijött volna, így meg a gyerekek is felfigyeltek az akcióra, a két pletykás meg biztos elmondja otthon az anyjuknak, amit a fiam szeretett volna elkerülni. De tényleg nem tudtam, hogy a kapu lesz annyira intelligens, hogy nem nyomja kupán a kocsit, hanem visszazárás közben, újra nyit. 

A fiunk egyébként úgy tervezte, hogy egy közös ebéd után átmegyünk a régi lakóparkba medencézni, de mi már hazafelé is láttuk, hogy ebből bizony nem lesz semmi. És pontban 2 órakor le is szakadt az ég, de nem gyengén. Az utcai vízelvezető árkok színültig megteltek. Igaz, ahogy enyhült az égi áldás, hamar le is apadtak, minden ment a gyűjtő csatornába, ami így aztán jól megduzzadt.

Nemsokára indulunk a nagyszülőkhöz. Azt is félve tettem szóvá, hogy tán nem kéne egy beteg gyerekkel az eléggé megroppant nagyikhoz menni, hátha ők is elkapják, de ne szóljak bele. Hogy mi itt az út előtt mit szedünk össze, azzal meg már én sem foglalkozom.

Alice nagyon jól főz, igazából még talán nem is volt kétszer ugyanaz. Ma végül csak mi mentünk át a gyerekekkel és a házvezetőnő, akinek ott is dolga etetni a gyerekeket és segíteni az ottani alkalmazottnak elmosogatni. A fiatalok a céges rendezvényen az átküldött fotók szerint remekül mulatnak, még a menyem se készül halódni, pedig itthon elég sápadtka volt. Alice Leiával játszott, én leginkább Levivel. A párharcunk még mindig a javára áll, bár sikerült javítanom 13:7-re a csúfos 11:4-ről. A kajára visszatérve... nem tudnám elmondani, hogy mi mindent ettünk. Leginkább csirkét és rengeteg zöldséget, amiket itthon nem is ismerünk, meg egyfajta levest, amiben mindenféle töltött zöldségek és kis tésztagombócok is voltak. Nem a mi ízvilágunk, de abszolút az ehetőségen belül. Mondjuk, vagy húsz évvel ezelőtt komoly probléma lett volna a mai menünek a feltálalása  az elfogyasztása, mert rettentően válogatós voltam és a sértésig képes voltam elzárkózni az új ízek kipróbálásától. Más alkalmakkor Sharon is velünk van, olyankor ő lép közbe, amikor a mamája csak pakolja és pakolja az újabb ismeretlen dolgokat a tányérunkra, de ma védtelenek voltunk, így jó sok mindent megkóstoltunk. A végén mindig gyümölcstál van, most is mangó, papaya,  pomelo és sárkánygyümölcs voltak. Erre elmeséltem Alicenak, hogy a minap kaptam egy pólót Tibitől, amin egy nagy arany sárkány van és így hivatalosan én vagyok a család házisárkánya, de láthatóan nem vette a viccet, örült, hogy szép a póló. Pedig a vicc folytatódott volna, hogy a sárkány dragon fruit-ot eszik, de ezt már el sem sütöttem. Főleg a menyem papáján látszott, hogy elfáradt, de nyilván Alice is sokat tett-vett ezért a vacsoráért és mivel neki az idén volt egy nyitott szívműtétje, meg a fájós lábát is műtötték, már nem olyan erős, mint 7 éve, az esküvő idején. Úgyhogy elbúcsúztunk tőlük, nagyon megköszönve a szép estét és a remek lakomát, kifejeztük a reményünket, hogy jövőre még jó egészégben leszünk mindannyian, aztán indultunk is haza a gyerekekkel, akik kivételesen nem is csináltak rikácsot. Főleg, amikor megjött a taxi és méretes és nagyon csicsás kisbusz, belül mindenféle színes kis világításokkal. Leia hazáig azokat nézegette. Itthon még egy kis játék, aztán irány az ágy. Apa és anya végülis együtt mentek el arra a karácsonyi rendezvényre és remélem, korán jönnek is haza, hiszen Sharon sem volt toppon. Azt ígérték a gyerekeknek, hogyha szépen lefekszenek, akkor majd a menyem leviszi Leiát, Tibi meg ott alszik a gyerekszobában. Van egy összecsukható matraca, és azt mondja, végülis kényelmesen alszik rajta, jobban, mintha a gyerekekkel kellene osztozni a családi ágyon. Azt már úgy látszik elfelejtette, hogy ők a bátyjával hányszor tiszteltek meg minket éjszakánként vagy legalább hajnalban. Meg persze az akkoriban aktuális kutya is. 

Mire ezeket a sorokat leírtam, persze volt némi változás. Levi úgy kiverte a hisztit a semmin, szegény Pinky nem is tudom, hogy tudta végül lenyomni. Egy birkatürelmű angyal ez a nő, egy szent Teréz, igazából nem mond semmit, nem csinál semmit, csak olyan végtelen nyugalom sugárzik belőle, hogy talán az nyomja el a hisztit. Irigylem ezt az adottságát, mert én bizony "megsértődtem" Levire, hogy az utolsó esténket így elrontotta. Ráadásul ok nélkül. Aztán valami égi csoda folytán Leia akkor sem társult hozzá az üvöltésben, amikor a legjobban zengett. Pedig neki még oka is lehetett volna, mert persze a lefektetésig megint felment a láza. Kapott gyógyszert, már az gyanús volt, hogy cirkusz nélkül bevette, mert délután apukáját még alaposan megizzasztotta.

Én nagyjából összepakoltam a bőröndöket, még a cipők lent vannak a "ház előtt", itt ugyanis mindenki kint tartja a cipőjét papucsát a bejárat előtt, és odabent a kövezeten, parkettán dívik a mezítlábas élet. A holnapi nap nem lesz könnyű, bárhogyan is ébredjünk. Kicsi fiam még erre a napra is tartogat valami meglepit, az unokák nemkülönben. Ez utóbbi szokott a keményebb menet lenni, de általában az elsőből adódik. Nehéz lesz vagy még nehezebb. A hazautazás ugyanis mindenkit kiborít kicsit. A kicsik se tudják kezelni, mi sem. Őszintén  szólva az utolsó nap reggelén, ébredés után legszívesebben elindulnék, ehhez képest éjfél tájban indul majd a gép, el kell tölteni egy napot, az utolsó pillanatban még betömködni az itteni ruháinkat, papucsokat a bőröndökbe, aztán felvenni a téli holmit és kimenni a reptérre, hogy az ottani klímában legalább ne forrjunk fel. Már alig várom! 😜