Levi (és egy ideje Leia is) vasárnaponként művészeti foglalkozásra jár. Az ott készült remekművek díszítik a lépcsőházat, most is időszerű lenne, de ... Sharon munkájából kifolyólag ma egy gyerekrendezvényen vesz részt, ahova elvisszük a gyerekeket is, így hát a rajzóra most elmarad. Ha előre bejelented (vagy mint az úszásnál, az időjárás miatt hiúsul meg), akkor nem vész el a drága foglalkozás, hanem egy másik napon bepótolhatod.
Amikor épp nem a gyerekekkel vagyunk vagy nem a fiunkkal beszélgetünk, rögvest visszatérünk káros függésünkhoz az internet iránt. Lessük a híreket, bosszankodunk, sajnálkozunk, ritkábban örülünk, aggódunk akár. Aztán szembejön egy cikk, ami felkelti az érdeklődésemet, rákeresek, olvasok, még lelkesebb vagyok, már a bookline oldalán járok... csak érjek haza, már rendelem is...
Van abban valami mosolyra késztető már korán reggel, hogy amikor kinyitod a hátsó ajtót, egy mókus szalad a kőkerítésen. Rád néz, de nem ugrik le, hanem kicsit felmér, aztán látva, hogy nem jelentesz rá veszélyt, masírozik tovább; majd később megles minket reggelizés közben is. Aranyos napkezdet.
Hajnalban menetrendszerűen ébredek. Nem tudom, miért, nem zavarja semmi az álmom. És mivel nem fogadok szót önmagamnak, nyúlok a telefon után, hogy kutyás Laci küldött-e újabb képeket. És láss csodát, Jamiet játék közben is levideózta, ami nagy öröm. Legszívesebben felkelteném apust, nézze meg ő is, hogy a kicsikénk jó helyen van, nem búslakodik a sarokban. De inkább mosollyal az ajkamon szundítok vissza. Reggel azonban semmi sem tart már vissza, hogy megosszam az élményt. Meg is beszéljük, hogy a lehető legjobb helyen van, ha már valahol lennie kell, ami nem az otthona, velünk. Láthatóan napközben nincs is vele gondja, Laci szerint éjszaka sem. Nem mondom, hogy majd haza sem akar jönni velem, de nyilván nem traumatizálja a helyzet. Stramm kis kutyám, hiányzol.
Hát, a mai nap... jó lenne róla csupa szépet és jót írni, de ... hazudnék. Korán reggel menyem elment arra a bizonyos rendezvényre. 9 előtt odaértünk mi is, akkor derült ki számunkra, hogy bár családi program, de inkább nagyobb gyerekekkel és főleg futás meg séta. A sátrakban is nagyobbaknak való ügyességi játékok voltak. Az első körben a két gyerek még gumicsizmában, mert odabent helyenként nagy a sár. Irdatlan tömeg. Aki otthon részt vett már futóversenyen vagy csak látta a tv-ben, az el tudja képzelni. Kimenekülünk a közeli játszótérre, az se igazán nekik való. Tovább megyünk a Marina Bay Sand aljába, ahol épp csak ébredeznek az üzletek, veszünk nasit, ülünk és nézzük a bolondokat, akik 32 fokban futni vágytak, bármilyen nemes cél érdekében is. Anya újra telefonál, hogy odabent kiürült a terep, menjenek vissza a srácok. Mi csak üldögélünk az árnyékban és próbáljuk megfejteni ennek a mai napnak az értelmét a két kis nyűgössel. Visszaérnek, lufikkal, szárított gyümölccsel és máris AKARNAK valamit. Ez a két gyerek sose szeretne, mindig akar. Most éppen azt, hogy mégse maradjon el a rajzóra, még épp odaérünk, menjünk.
Előtte persze az ottani játszótéren hintázzunk kicsit. Végre túladunk rajtuk, kicsit körbejárunk az üzletekben a fiam keresztlányának és testvéreinek keresgélünk ajándékokat. Aztán már érkezik is a két nyűgös.
Na, ... ha kimondhatnám és főleg megtehetném, amit én jónak látnék, akkor most hazamennénk, ennének valami könnyűt és álomba mesélném őket. De itt a felnőttek el vannak tökélve, hogy kimaxolják a vasárnapot. Tehát, hazaugrunk anyáért, aki épp hazaért és irány a város másik vége, egy szintén jótékonysági ebéd, spanyol szervezésben, spanyol ételekkel, barátokkal. Az eső abban a pillanatban zúdul alá, hogy belépünk a helyszínre. És nemcsak úgy eseget, hanem ömlik egy órán keresztül, dörög, csapkod az istennyila. Az összes asztal foglalt, mert akik időben érkeztek, még megcsípték a fedett helyeket, a kinti ülőhelyek az esőben alig látszanak. Végül egy sehova sem vezető lépcsőn ül le a család, oda hordják a finom falatokat, oda hozzák a fiúk az italokat. Tulajdonképpen jól elvagyunk. Egy idő után szólnak, hogy az emeleti helyiségben megürült egy nagy asztal, menjünk. Szerintem mínusz négy fok közvetlenül a hatalmas légkondi alatt. Amúgy egy közösségi tér, nagyon egyszerű, kicsit sem hangulatos, az ablakokon túl alig látni a szép környezetet. De a kajákat csak hozzák, italunk is van, kicsit kifaroltam a légkondi alól, a gyerekek meg a fagyival birkóznak, elvagyunk.
Ahogy az eső eláll, indulunk. Eredetileg a Leedonba mentünk volna fürödni, hát, az most esélytelen, így a Mariott hotel melletti kartácsonyi jótékonysági vásárba megyünk. Ha van program, amit utálok, akkor ez. Irdatlan tömeg, nem sok érdekes dolog, a gyerekek próbálkoznak a célba lövészettel, de hát kicsik még hozzá, gyurmából készítenek teknőst és színes tornyot, hullanak a tíz dollárosok, de jó helyre mennek, itt éppen a gyerekmúzeum részére, aztán a végén megtalálják az ugráló várat, a nap fénypontja. Mama felügyeli őket, az "öregek" és apu meg beülünk a Harry~s bárjába. Ez a hely nekem Velencéből ismerős, na, nem mintha jártam volna odabent, de tudok róla ezt-azt.
Például azt, hogy bizonyos Harry Pickering, egy fiatal gazdag amerikai gyakori vendége volt a velencei Hotel Europának, ahol Cipriani, mint bártender dolgozott. Egy nap az ifjú Pickering bevallotta a kedvenc pincérének, hogy a családja megvont tőle minden támogatást és nincs pénze fogyasztani, akkor Cipriani 10 ezer lírát adott neki. Két évvel később Pickering megkereste és 50 ezer lírával hálálta meg az önzetlenségét, mondván, nyisson belőle egy bárt és azt Harry bárjának nevezze el.
Nem tudom, hogy a világban szerteszét működő Harry's bárok mikor lettek és lettek-e egyáltalán egy franchise részei, de tény, hogy Velence után Szingapúr mellett New Yorkban, Londonban, Párizsban, Rómában, sőt Newcastle-ban is találunk.
Na, a kis kitérő után had morgolódjak kicsit. Az unokáim el vannak kényeztetve... nem is tudom, hogy ez a jó szó-e a problémára. Levi kicsit érzékenyebb és a másfél évvel fiatalabb huga ezt olyan brutális módon használja ki, hogy alig bírom szó nélkül hagyni. Korábban már megtettem, megorrolt rám a fiam, úgyhogy befogom. Majd eszik, amit főztek. A csaj igazi drámakirálynő, egy fekete öves érzelmi terrorista Blaha Lujzába oltva. Olyan krokodilkönnyeket képes hullatni és a pillanat tört része alatt elállítani, valóságos csoda. A rikács, amit hozzáfűz, kristálypoharakat repesztő éles visítás. Mondjuk, ebben Levi is jeleskedik, már nem tudom, melyik tanulta melyiktől, de tökélyre fejlesztették. És ilyenkor egész egyszerűen képtelenek megérteni a rövid és velős szó: NEM jelentését és jelentőségét. Na, a nagymama ilyenkor bennem tótágast áll és kényszerzubbonyban próbálja befogni a száját. Ugyanis a következő pillanatban a szüleik máris mentségeket keresnek, fáradt a drágám, etc. Hát igen, fáradt, mert nem kellene egésznapos jövés-menést szervezni. De akkor sincs az a fáradtság, hogy egy gyerek ne értse meg, hogy eddig és ne tovább. Lehet duzzogni, hogy azt ne mondjam, kit érdekel. De olyan nincs, hogy ütöm a mamát, megharapom a papát, karmolászom a testvérem. És ha az egyik szülő végre a talpára áll, akkor a másik kvázi ne kérjen bocsánatot a pici bogarunkat ért szülői inzultusért. Eszem megáll! Három évesen úgy terrorizálja a családot, hogy mestermunka, mi lesz itt kamaszkorban? Nem részletezem a történteket, de a kisasszony alaposan megérdemelt volna valami emlékeztetőt, hogy nem ő tojta a spanyolviaszt. Amit a kocsiban hazafelé műsort leadott, attól olyan fejfájást kaptam, hogy az első utam a gyógyszeres neszeszerhez vezetett.
Itthon aztán végre nyugalom, vacsora, kis mesenézés, zuhany és irány az ágy. Sosem fogom megérteni, ha valaki fáradt, annak az ágy közelgő ígérete miért nem jelent megnyugvást? Nekem egész biztos azt jelentene. De ez a kis vakarcs most a fürdőszobából visít, mert valami nem úgy történt, ahogy hároméves kis akarnok fejével kitalálta. Ahelyett, hogy végre már elájulna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése