Hétfő.2

 Huh, nem tudtam mi van a levegőben, mert egy csomó gyerek sírdogált az óvodában. Aztán kiderült, hogy csak hétfő reggel. Nálunk Leia érezte kötelességének a sirató kórushoz való csatlakozást, de végül engedte magát a bátyja által bevezetni az ovi belső termeibe. Ahhoz képest, hogy tegnap azért ordított, mert a tesó is kapott a családi közös süteményes dobozból, pedig az "csak az övé". Most bezzeg jó volt, hogy a nagytesó ott van neki. 

Évekkel ezelőtt kötelességünknek éreztük - pusztán szakmai szempontból, hehe - felkeresni a szingapúri Bélyegmúzeumot. Érdekes kirándulás volt, az igazi ritkaságoktól az érdekességekig, mint például a számomra meglepő mennyiségű Harry Potter kiadványok, a magyar bélyegeken át mindenfélét láttunk, amit csak a filatélia felölelhet magában. Erre már tavaly is szembesülnünk kellett vele, hogy a múzeum megszűnt, további sorsáról nem tudunk, hiába böngésztem a netet, onnan se kaptam választ. Az épület azonban hasznosításra került, mára a Gyermekmúzeum kapott benne helyet. A filatelisták a Fullerton hotel alagsorába kell elzarándokoljanak, ha az újonnan megjelent kiadványokból akarnak vásárolni. Nem tudom mekkora forgalmuk lehet, de épp csak vörös szőnyeget nem terítettek elénk ma, amikor végigböngészve a kínálatukat, egy jelentősebb összeget hagytunk náluk. Oké, ebben talán van némi túlzás, de kedvesek voltak, segítőkészek, érdeklődőek és amikor már a családi fotónál tartottunk, egészen felélénkültek, hogy egy helybéli lány a menyem. 

Sajnos azonban évek óta hiába próbálkozunk a hajókázással a Szingapúr folyón és az öbölben. Hét évvel ezelőtt odamentünk (konkrétan csak arra vetődtünk véletlenül), a kis bódéban vettünk két jegyet, felültünk az első közelgő hajóra és élveztük a napot. Azóta már többször próbálkoztunk, eredménytelenül. Hol nem adtak ki aznapra több jegyet, hol a sok eső miatt a vízállás volt magas és a hajók nem fértek el a kis hidak alatt, hol a hold állt másképp, mint az kívánatos lett volna, a lényeg, hogy jegyünk nem lett. A kis bódék is eltűntek meg persze az emberek, mára csak az online regisztráció és jegyvásárlás maradt, nem is hajókáztunk ma sem. Csoda, hogy utálom ezt a "modern" világot? 

Hazafelé még elvetődtünk az Orchard roadra. Tavalyról ismerős helyeket kerestünk, végül mégis egy vietnámi pho levesezőben ültünk le. Nem tudom, hogy csinálják, de imádom (ok, annyit láttam,hogy a marhahúst 12 órát át főzik, aztán hajszálvékony szeleteket pakolnak egy tányérba zöldségekkel és tésztával, rá a forró leves... mennyei, pedig én húslevesben elég kritikus vagyok és ez még csak nem is hasonlít a mienkre, de ami jó, az jó). 

Közben nézegettem az utat szegélyező bokrokat és ráébredtem, hogy a sövénysorokat nem más alkotja, mint megannyi hatalmasra nőtt mikulásvirág. Bezzeg az enyém még sokszor a karácsonyt sem éri meg, ezek meg itt pompáznak az Egyenlítőhöz közel pirosban, rózsaszínben. Joulupukki odafönt Finnországban nyilván művirággal dekorlája az otthonát, mert azt olvastam, hogy Közép-Amerikában őshonos ez a virág. Poinsettia néven is ismert, mely elnevezést Joel Roberts Poinsett amerikai nagykövetről kapta, aki Mexikóból vitte magával ezt a dísznövényt az Egyesült Államokba. Halála évfordulóján, december 12-én a "mikulásvirág napját" ünneplik az Államokban és ilyen virággal ajándékozzák meg szeretteiket. Ráadásul ugyebár virágja nincs is, csak a színes felleveleknek örülünk olyan nagyon. Egyszer sikerült életben tartanom egy növényt a következő karácsonyig, tehát egy egész éven át, de aztán érvényesült a papírforma, felkopaszodott és végül végelgyengülésben kimúlt. Az biztos, hogy a párás levegőt kedveli, ugyanakkor a direkt napfényt nem, pedig itt abból is jut bőven, a túlöntözéstől óvni kell, itt meg mindennap agyatlanul sok vizet is kap. Ugyanis, amióta mi itt vagyunk, nem múlt el nap a délutáni heves eső nélkül. Most is éppen szakad már egy jó félórája. De hogy itt megfázni nem tud, az is biztos. 

Ha már szóba került a Fullerton hotel és van itt olyan, aki még nem olvasta a régebbi beszámolókat... Ez egy ötcsillagos hotel abszolút központi elhelyezkedéssel, de számunkra nem ezért érdekes. Eredetileg a Fullerton épület a városállam központi postaépülete volt, amelyet a terület első kormányzójáról, Robert Fullertonról nevezték el. 1924-ben készültek el a tervek és 1928-ban helyezték üzembe, a brit gyarmat centenáriumi ünnepségeinek keretében. Az impozáns épület 2015-ben nemzeti műemléki védettséget kapott, úgyhogy ezt biztosan nem fogják elbontani.

A hotel közelében, az öböl partján áll Szingapúr talán legjellegzetesebb látnivalója (a Marina Bay Sands háromtornyú, hajótestű épülete mellett) a vízköpő oroszlán, Merlion. Igazából egy mitikus alak, oroszlánfejjel és haltesttel, amely a város kabalája és nemzeti megtestesítője is egyben. A nagy alak kb. 8,5 méter magas, de a közelében áll egy "kölyök" is, ami csak két méter magas. 

Kicsit távolabb a folyóparton áll Fernando Botero madara, amit mi kissé profánul csak dagadt madárnak aposztrofálunk. Botero ma is élő kolumbiai festő és szobrász. Még a Magyar Nemzeti Galéria is tart tőle valamit, sajnos nem tudom, mit, festményt vagy szobrot. Saját elmondása szerint a barokk stílus fogta meg, talán ide vezethető vissza, hogy szobraiban is visszaköszönnek a már-már túlzásba vitt kerekded formák. Ilyen a szingapúri madara, de ilyen a Dohányzó nő Jerevánban, vagy a Meztelen hölgy Mölndalban, Svédországban is. 

Mivel a hajózásról lemaradtunk, a folyóparton sétáltunk és megint utunkba került a Black Penny nevű söröző, ami másként Victorian London Pub. Itt a gyarmati időket idéz minden, az utcanevek, az épületek, még az is, hogy az államnyelv angol maradt és a lakosok nagy részének is kifejezetten angol neve van (lásd esetünkben Sharon). Ahhoz képest, hogy milyen lázasan igyekeztek önállósodni, hiszen csak 1965. augusztus 9-én váltak független, önálló állammá, nem törölték el a múltjuknak egy igen fontos és meghatározó részét, hanem a történelmük részeként kezelik, ápolják. Na, de térjünk vissza a Black pennyhez. A Black Penny volt a világ első öntapadó postai bélyege, amit postarendszerben használtak. 1840. május 1-én adták az Egyesült Királyságban. A bélyegképen Viktória királynő profilja látható. 1837-ben a brit postai díjak magasak voltak és elég átláthatatlan volt a bérmentesítés. A dolgok leegyszerűsítésére Sir Rowland Hill öntapadós bélyeget javasolt a postaköltség előzetes fizetésének jelzésére. Akkoriban még normális volt, hogy a címzett a kézbesítéskor fizetett annak alapján, hogy a levél mekkora távolságot tett meg. Ezzel szemben a Black Penny lehetővé tette a max. 14 grammos levelek kézbesítését egy penny általánydíjjal, a távolságtól függetlenül. A bélyeg csak egy évig volt forgalomban, mert a fekete bélyegen a kissé feketéspiros bélyegző rosszul látszott, sokszor a már használt bélyeget újra felhasználták és ezért inkább piros pennyt gyártották, amit feketével pecsételtek. Idővel a bélyegkép brit kulturális ikonná vált, megjelent a 2015-ös kiadású brit útlevelekben is. 

Újabb érdekes épület itt a folyóparton az egykori városi rendőrörs épülete, amely most a Kulturális, Közösségi és Ifjúsági- valamint a Digitális fejlesztési és informatikai minisztériumnak ad otthon. az épület 927 ablakát a szivárvány színeire festették. 

ezen a futtában lőtt képen, borús időben talán nem annyira látszik, de nagyfényben csak úgy ragyog a sokszínű épület, amely talán éppen sokszínű felhasználását hivatott ezzel a festéssel hangsúlyozni

Ma este vacsorázni megyünk. Meglepő a dolog, mert Levi legjobb barátja/barátnője az oviban Skyler, aki egyébként Sarah, de mivel ketten is hallgatnak erre a névre a csoportban, és a mi Sarahunknak Skyler a második neve, hát, ott azt használják, mindenhol máshol Sarah ő is. Nos, az ő apukája hívta meg a családot vacsorára a városba. Ez mindig okoz némi fejfájást egy régebbi eset óta. Akkor Sharon szülei hívtak meg és mivel már elköltöttünk egy közös vacsorát valahol az öböl partján, mi nem vettük különösebben elegánsra az öltözetet. Itt ugyanis egy étteremben egyáltalán nem meglepő még az sem, ha rövidnadrágban mész, főleg, ha az nem egy sportnadrág, hanem egy vászonnadrág és nem sima pólót veszel hozzá, hanem egy ingpólót. Na, az az étterem meglehetősen elegáns volt, mi meg nem, mert előtte éppen a délelőtti tengerpartot pihentük ki. A kölyök a munkahelyéről érkezett talpig csiniben, mi meg a pihengetésből. Meg tudtam volna nyúzni, amiért nem szólt. Utáltam az estét, azóta megtanultuk az ilyen kis finomságokat a dresscode-ban. Tehát hiába van az Orchard roadon az étterem, de egy hatalmas bevásárlóközpontban, akkor elég a fent leírt öltözet. Minden másra - ahogy mondani szokás - ott a Mastercard, de igazság szerint ilyen elegáns helyekre a fiamék se nagyon járnak, azzal meg pláne tisztában vannak, hogy unokázni nem hozunk szmokingot. Amúgy meg a várost járva már többször megállapítottuk, hogy bár a világ egyik legdrágább városában csatangolunk, itt az emberek túlnyomó többsége abszolút nem számít jól öltözöttnek. A mi ítéletünkben nyilván közrejátszik a német nyugdíjasok eleganciája, de itt inkább az amerikai nyugdíjasok "idétlensége" és az otthoni kínai boltok kínálata dívik. Ahhoz képest, hogy a város dugig a világmárkák üzleteivel, a népek mintha a kínai piacról öltöznének, itt még az angol secondhandes holmik is kirívóan sikkesek. Cipőfronton meg pláne. Mindenki vagy ormótlan papucsban, vagy edzőcipőben. Kevesen igazi utcai cipőkben. Úgyhogy nagy általánosságban igazán nincs okunk szégyenkezésre.