Kedd.2

 Huh, a tegnap este több szempontból is érdekesen alakult. Egyrészt volt a vacsora. Skyler szülei nagyon kedves és szimpatikus emberek voltak, Tiborom teljesen lázba jött tőlük és a végén történelem és filatélia történeti kiselőadással is gazdagodtak. De ők kérdeztek. Így jártak. 😜A gyerekek rettentően élvezték az éttermi vacsorát. Ami mellesleg mindenféle dresscode-os frászolást feleslegessé tett, pont jók voltunk, ahogy voltunk. Hogy az étterem többi vendége mennyire élvezte az estét, arról azért lennének fogalmaim. Szerencsére nem a nagyteremben voltunk, hanem egy kissé elkerített részben, mert ez a három törpördög nagyon nem bírt magával. Hogy az óvodában mivel telt az idő, nem tudom, de hogy nem fáradtak bele az egésznapos együttlétbe, az biztos, mert itt sikerült új erőre kapniuk. Szerintem otthon már rég kitessékeltek volna, itt még csak nem is szóltak. Lassan hajlok rá, hogy én vagyok rosszul bekötve, mert nekem egyfolytában az járt az eszemben, hogyan viselném ezt a rumlit, ha nem itt, hanem a vékony paraván túloldalán ülnék.

Leiának szerintem valami olasz őse is lehetett, mert kisgyereket a kezével ennyit gesztikulálni én még nem láttam. És néha maga Piedone köszön vissza, ahogy az ujjait összerakva kérdez valamit Caputotól. Tudjátok, az a számonkérdő kérdezés. "Bolond vagy, Caputo? Hogy képzeled?" - kb. ebben a stílusban. Eszméletlen a csaj, na. És kiborító, de ez legyen a szülei sara. Például... jó étvággyal evett, aztán hazafelé a kocsiban elkezdett nyűglődni, hogy ő éhes és valamit azonnal enni akar. Anyja, apja már ismerték a dolgot, mondták, mostanában állandóan ezt csinálja és próbálták elterelni a figyelmét, de a végére rendesen belelovallta magát, amikor végre abbahagyta volna, kezdte Levi a maga dilijét, hogy ő a kocsiban akar aludni, mert olyan fáradt, hogy ki se tud szállni. A lakásban meg a kanapén fetrengett fogmosás helyett, erre a huga is rákezdte, már láttam, ahogy anyában megy fel a pumpa, de ilyenkor jobb nem beleszólni se pro, se kontra, úgyhogy inkább ittam egy Cidert. Kivételesen most nem a 0 %-osból. Néha ezzel teszi a legjobbat az ember, legalábbis magának. 

Útközben az a közmegegyezés született, hogy holnap - azaz már ma - főzzek egy sertéspörköltet nokedlivel, amihez már anyagot is vettek, úgyhogy a Marché magyaros paprikás csirkéje így okafogyottá vált. Huh, nem is tudom, erről írtam-e egyáltalán. Szóval, ahol az isteni vietnámi phot ettük, szemben van ez a Marché üzlet mindenféle svájci sajtokkal és bajor pereccel meg más finomságokkal. Erre a hétre azt találták ki, hogy nemzetközi hét lesz, hétfőn cseh, kedden magyar, szerdán lengyel, csütörtökön holland és pénteken svéd ételekkel. Azon kicsit vihogtunk, hogy a péntekért kár, hiszen a múltkor láthattuk az Ikeában, milyen népszerű a konyha, aki svéd húsgolyóra vágyik, a hét bármely napján megveheti. De a is magyar meglepett, meg úgy igazából a többi is, mert nem túl ismert konyhák ezek a világnak ezen a részén, miért épp ezeket választották? Azt hihetnéd, az olasz, a francia, de akár a görög vagy spanyol is ismertebb és népszerűbb lenne. Bár, mit értek én ehhez? Amikor tavaly Prágában voltunk, fent a Hradzsinban pont egy szingapúri csoportot sikerült lefotóznom. Szóval, ott jártunkkor még azt tervezgettük,hogy innen viszünk haza 4 adag paprikás csirkét, aztán az én ár-értékarányokra roppant figyelő uram kitalálta, vásároljunk inkább alapanyagot és főzzem meg én. Majd segít. Majd hiszem, ha látom. De a dolog most elnapolódott, mert a sertéshús már átkerült a fagyóból a hűtőrekeszbe, tehát el kell készíteni. 

Na, kajáról még eszembe jutott, hogy a vacsora része volt egy halleves. Kicsit savanykás, de tulajdonképpen ezt nem is érzed, mert csípős, tele zöldekkel és hallal, no meg persze tésztával, mert itt ha nem eszel rizst, akkor tésztát eszel, bármiről is legyen szó. És minden kezdeti ódzkodás ellenére, mert ugye az ember a magyaros paprikás színhez szokott, ez meg olyan kis hóka volt, csak a pluszban beledobált chili adott némi színt, szóval nagyon finom volt. Nem mondom, hogy mostantól én is ilyet főzök otthon, de érdemes volt kipróbálni, mert egy kulináris élménnyel gazdagabb lett az ember lánya. A mi paprikás halászlevünk például Sharonnak, aki tényleg kedveli a magyaros ételeket, nem jön be. Mint ahogy nem jött be neki a kocsonya és a disznósajt vagy a disznótoros sem, úgyhogy ez is bizonyítja, hogy azért nem esznek meg ők sem mindent, ami valaha élt és mozgott. (Pedig én a kocsonyába csak színhúst rakok, a körmöt, bőrt nem; a disznótorosból pedig leginkább a rizs nélküli, sváb változatot vesszük)

Hajnalban felébredtem és esett. Még sötét volt és szinte megnyugtató volt a hulló vízcseppek neszezése, de amikor már kivilágosodott és még mindig hallottam, akkor azért már inkább nyugtalanított. Mert ugyan van esőkabátunk, de ember nem akarja a 28 fokban még azt is magán tudni, meg hát attól még pontosan ronggyá lehet ázni. Mire a gyerekekkel indulni kellett, tulajdonképpen elállt, de mindenkinek kényelmesebb volt autóval menni, még ha ehhez többet kellett kerülni, mint a tényleges útvonal. Részemről képtelen lennék ebben a fordított világban autóval közlekedni, nekem már az is nagy eredmény, hogy a járdáról lelépve először jobbra nézek. Nem is értem, a gyerek agya hogyan volt képes átállni. Az is igaz, hogy a jogosítványával errefelé nem sokat zavaroghat az utakon, le kellett vizsgáznia, mielőtt igazából a forgalom részese lehetett volna. Persze, már Londonban is béreltek autót, amikor költözködtek egyik lakásból a másikba, de az csak egy-egy alkalom volt, meg odafönt északon, ha kirándultak. Ha Skóciában most is annyian kevernek az utakon, mint 1992-ben, akkor azért ott még elboldogul az ember, mi is képesek voltunk rá. 

Mai tervünk a Maxwell és környéke, azaz a kínai negyed. Már többször jártunk arrafelé, igazából nem is tudom, miért éppen arra akarunk menni, de hát végül is mindegy. Sétálunk egy nagyot, elfáradunk, látunk ezt-azt, mi mást várhat az ember lánya egy kedd délelőttől. Az időjárás egyelőre nem kecsegtet sok jóval, ha a Szingapúr folyó vízszintje eléggé megemelkedett a sok esőtől, megint nem lehet hajókirándulást tervezgetni, mert nem férnek át a kis hidak alatt. Ez is olyan program, amit tulajdonképpen már csak dacból tervezgetünk, mert évek óta nem jön össze, most már csakazértisss!

Ma reggel belefutottam egy riportba Aranyossy Petivel (humorista, aki nem ismerné), és kivételesen nem viccekről volt szó, hanem komoly témáról, nyelvtudásról, külföldre költözésről. Maga a riport egy volt a tucatból, ami elemezni próbálja, hogy miért mennek a fiatalok külföldre, de a téma okán ugye azonnal találva éreztem magam. Még élénken emlékszem a napra, amikor a kisebbik fiam azzal állított haza (és ez nyilván nem a 8-as buszon hazafelé jutott eszébe hirtelen), hogy megpályázott Londonban egy állást cégen belül. Beszélgettünk a távlati céljairól - akkor még tulajdonképpen a tényleges felvétele a kanyarban sem volt - és azt mondta, nem végleg, persze, csak tapasztalatszerzésért. Ez 2012-ben volt. Igazság szerint már kapott ízelítőt a kinti világból, amikor még főiskolásként egy évet odakint töltött. Tetszett neki minden nehézsége ellenére. Ott volt előtte a német és holland fiatalok példája, ahogy már nála fiatalabban is leváltak a családról, próbálgatták az önállóság szárnyait. Már akkor felmérte, hogy ez itthon elég szárnyaszegetten működhet csak, neki kell vágnia a világnak. A gyerek, akiről azt hittem, sosem engedi el a szoknyám szélét, lelkesen vágott neki a kalandnak. És mivel az Élet nagy rendező, a cégnél találkozott Sharonnal, a többi meg már történelem. A bátyja - akiről azt hittem, hogy a főiskola után első dolga lesz nekivágni, nem mozdult. Olyan "szakmát" talált magának, amivel ugyan jól elvolt idehaza, de azért a hiányérzet mindig ott motoszkált benne. Hosszú utat járt be addig, míg végre egy társsal az oldalán összepakolt és elindult. Csak reménykedhetem benne, hogy még időben, hogy odakint is megtalálja az álmaihoz vezető utat. Mi pedig itt maradtunk magunkban. Anyu szerencséjére, mert neki még van, aki idős korára gondoskodjon róla. De éppen ő az, aki naponta eszembe juttatja, velünk mi lesz? Mégis, soha egyetlen pillanatig sem dobtam volna fel ezt a kérdést a fiaim előtt. Mert nekünk, ahogy mostanában nem felejtenek el sokan emlékeztetni - már a B oldal forog, de nekik még tartogat ezt-azt az élet. Remélem, csupa jó dolgot. Az unokák soknyelvűek, legkevésbé a magyart használják, hiába beszél hozzájuk az apjuk születésük óta ezen a nyelven. Az apanyelvet értik, de nem használják, és ezt kicsit nehéz megemészteni egy nagymamának, aki mesélni szeretne, sokkal többet beszélgetni velük, de ez minden erőlködés ellenére hiábavaló próbálkozás. Ha a gyenge angolommal próbálkozom, hamarabb érkezik rá reakció, mintha a számukra leegyszerűsített magyarommal. Hogyan értethetném meg velük ennek a nyelvnek a szépségét? Kicsik még hozzá? De ha most nem, akkor hogyan? Ezer kérdés és nincs rá igazi válasz. Hogy a házvezetőnőhöz erősebb érzelmi szálak fűzik őket, mint hozzám? Fáj? Rohadtul. De ezt mutatni nem szabad, mosollyal az arcomon nézem, ahogy megölelik Pinkyt. Helyettem. Belül meg sírok. Ilyen ez. A fiam szerint egyszerű a megoldás, költözzünk oda. Hát, nem hiszem, hogy ez jó vért szülne hosszú távon, amikor sokszor a két-három hét intenzív együttléttől is egyenesedik mindannyiunk haja. Másrészt a mi korunkban már olyanokra gondol az ember, hogy orvos, öregség, gondozás. A mi nyugdíjunk ott félóra alatt fogyna el, rájuk meg nem terhelhetjük az öregségünk megannyi kiadását. Szóval, tagadhatatlan, hogy a világ kinyílt és sokan ilyen-olyan okból odakint találják meg a boldogulásukat. A lányszobai álmok az általunk még megélt hagyományos nagyszülői szerepkörről már rég hamvukba holtak. Furcsa világ ez, egyre kevésbé találjuk benne a magunk helyét, már csak abban bízhatunk, hogy az utánunk következő generáció magabiztosabb. Ez tegnap este már felötlött bennem, amikor a gyerek ráébredt, hogy nem vasárnap indulunk, hanem már szombat este. Hogy ez egy nappal kevesebb belőlünk és nekünk belőlük. Hogy még nem voltunk bent az irodájában sem. A régi helyen voltunk, azóta váltott, itt még nem és nyilván büszkén szeretné megmutatni, én meg örülök, hogy eszébe jutott. Hogy még nem főztünk sertéspörköltet és a paprikás csirke is még listás, és még nem volt időnk (nyomorult időjárás) együtt heverészni a tengerparton vagy legalább a Leedon medencéinél és beszélgetni vidám dolgokról, nem azokról, amik otthon nyomasztanak. Megint úgy fogunk hazautazni, hogy mindannyiunkban hiányérzet marad, hiába voltak az elmúlt napok tartalmasak és intenzívek. Nem lehet egy év hiányát néhány napban összesűrítve pótolni. És ez nemcsak az unokákra, de talán elsősorban a gyerekünkre vonatkozik. A videóbeszélgetések pedig végképp nem alkalmasak erre. A távolléte, távollétük eddig is fájdalmas hiány, veszteség volt, októbertől ez megduplázódott. Nehéz ezt megélni!

Na, evezzünk vidámabb vizekre! Mondjuk, sokkal vidámabb ez sem lesz. Legalábbis nekem. Történt ugyanis, hogy a honlap alapján megkerestük a hajós társaság egyetlen irodáját, de amit mi annak véltünk, az köszönte, ugyanolyan zárva volt, mint az összes többi, és amikor a lábunkban cca 5 kilométerrel a folyóparton oda- és vissza, meg keresztbe, akkor kiderült, hogy van még egy kiosk, csak az éppen megint a folyó túlpartján és már dafke nem mentünk még el oda is. Jól kiszúrtunk velük, tudom, de van az a pont, amikor már annak se tudnál örülni, ha ingyen nyomnak a kezedbe két jegyet. Ráadásul az eső is szitált, olyankor meg a fedett részből pislogni kifelé nem akkora élmény. 

Viszont elmentünk a Maxwellre, megnéztük megint a hatalmas kínai templomot, aminek dúsan aranyozott bensejében a szerzetesek most is végeérhetetlenül mormolták az imáikat, ami tagadhatatlanul ad a helynek egy különleges hangulatot. Gyújtottunk mi is egy-egy füstölőt és kértünk némi segítséget, nem is a mi, hanem a gyerekek boldogulásáért, aztán körbesétáltuk az ottani piacot. 

Meglepetésként ért, hogy duriánt már be tudnak úgy vákumcsomagolni, hogy akár még repülőre is felviheted, de azért inkább nem próbálnám ki, mert lehet, hogy a kapunál ezt is kidobatnák velem, mint egy körömollót. Vettünk nagyon formás és egyben rettentő ízetlen zöldhagymás kenyérkét. Gondolom, de tényleg csak saját ötlet, hogy az ilyen pékáruszerűségek azért mind olyan ízetlenek, sótlanok, mert amivel eszed őket, azok viszont tobzódnak az ízekben. 

A sok gyaloglás után felültünk egy hazafelé tartó buszra. Az emeleten remek kilátás nyílik az útvonalra, legalább olyan jó városnézés ez, mint Londonban a 15-ös járat. Aztán leszálláskor hoztunk egy rossz döntést. A Botanikus kert bejáratánál levő közértbe akartunk elmenni, busszal több, metróval csak egy megálló, de ... a metróban, ahol fel sem tudom mérni, hány szint van, mert itt két vonal is találkozik és mi például a B3-ról mentünk a kert felé, szóval, annyit gyalogoltunk és mozgólépcsőztünk, hogy a felszínen már gyalog odaértünk volna. Ráadásul amiért mentünk, azt pont nem is kaptunk, úgyhogy végül itt az utcasarkon mégis be kellett menni a kisboltba, ahol aztán volt is, amit kerestem. Hazaérve kb úgy ültem le, mint egy félhulla, szerintem 10 centivel alacsonyabb is vagyok mostanra, de pár falat és korty után lassan erőre kapok annyira, hogy lezuhanyozzak. Utána meg odaálljak a tűzhely mellé, elkövetni a sertéspörköltet nokedlivel. 

Fél kettőkor bekapcsolt a szingapúri locsolórendszer - órát lehetne igazítani Természetanyához -, mint ahogy mindennap szinte ugyanabban az időben és alaposan meglocsolta a környéket. Utána egy kis mókus a mi száraz korlátunkon keresett menedéket, de ahogy a telefont előkaptuk, már szaladt is tova. 

Ezt a két képet meg a tegnapi öltözködéssel kapcsolatos megfigyelésem alátámasztásaként, illetve a mikulásvirág elterjedtségét bizonyítandó küldöm. Ez a csatorna általában ilyen üres, bár ritkán teljesen száraz. Egy-egy nagyobb eső után magasan folyik benne az ár, ahogy a környező utcákból összegyűjti az esővizet. És a két szélén mikulásvirág-bokrok szegélyezik.