Csütörtök

 Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de ha nálam van egy remek nap, törvényszerűen követi egy - hogy is mondjam - gyengébb kezdetű. Reggel arra ébredtem, hogy a két unoka már nyűglődik. Az ok? Apu palacsinta-reggelivel próbálta asztalhoz ültetni őket, de kiderült, hogy a háztartásban max. 10 deka liszt lelhető fel, a szomszéd is elutazott, a bolt is csak jó félóra múlva nyit ki, akkor már késő hozzákezdeni. Normál esetben ilyenkor előveszik a kis csokis golyókat és más - amúgy - kedvenceket egy kis tejjel, aztán indulhat a nap. De ma nem! Ma palacsinta KELL! Lányunokám különösen élenjár a követelőzésben, a bátyja meg jó kis majom módjára utánozza. Apa idegei már nyolc előtt rongyokban. A jó nagymama ilyenkor tudja hol a helye. Leginkább a sarokban, megjegyzések, okoskodások nélkül várja, hogy elüljön a vihar. 

Lehet, hogy nem fog sokaknak tetszeni, amit most leírok, de ... én elsősorban anya vagyok és nem nagymama. Nyilván ez abból is adódik, hogy az igazi véremmel sokkal több időt töltöttem, sokkal többet tettem érte és sokkal nagyobb befolyással voltam rá, mint ezzel a két kis ... ördögfiókával. Igazából sajnálom a fiam, amiért elég gyenge volt hozzá, hogy ne merje az erélyt megkockázatni és vele a gyerekek haragját. Nem feltétlenül ebben az ügyben, hanem úgy általában. Mert erre igenis szükségük van a kicsiknek. Meg kell értsék a határokat és elfogadni azt a pontot, amikor nem feszíthetik tovább a húrt. Mert annak következményei lesznek. Persze, ilyenkor következetes szülőnek kellene lenni és nem hamarabb bocsánatot kérni a gyerektől valamilyen módon, mint hogy ő fogadja el az alárendelt helyzetét. Mert a gyerek nem barát, nem az atyaúristen, ő a gyerek, akinek max apa jelentheti az atyaúristent és nem fordítva. A szeretettel nevelés nem azt jelenti, hogy minden helyzetben az akaratuk érvényesüljön. És itt persze egy szülőpáros következetességére is szükség van, ha az egyik tilt, a másik ne vigasztaljon, hanem a párját támogassa. A gyerek csak így érti meg, hogy elért a határhoz, amin nem léphet át, ahol el kell gondolkozzon, hogy miben hibázott és hogyan teheti jóvá. Levi ötéves, Leia három múlt. A lányunokám roppant kemény és erős személyiség, nyilvánvalóan már most a bátyja fölé nőtt. Levi ezzel szemben - bármilyen okos - eléggé meghunyászkodó, túlságosan érzelmes legényke, aki hamarosan iskolába megy, fiú iskolába, ahol ezzel a mentalitással nem lesz könnyű dolga. És ezen még most kellene erősíteni, mielőtt sebek érik egy új közösségben. De ne szóljak bele! Nem is teszem, csak magamban fortyogok. Leia az iskolában egy nagyon nyílt, segítőkész gyerek, mindenki dicséri, otthonra tartogatja a kitöréseit. (Akárcsak annak idején az édesapja) Ő meg fog állni a talpán. Így aztán leginkább a fiam miatt aggódom, hogy a fia helyzete majd neki, apaként, milyen sebeket okoz. Nem kéne ezen agyalni, hiszen 14 ezer kilométer távolságból se segíteni, se megóvni nem tudom őt, de a szívem vérzik érte, mert látom már most, hogy valahol érzi ő is a veszélyt a pillanatnyi helyzetben, de már elkésett azzal, hogy változtasson, úszik az árral és bízik abban, hogy a dolgok egyszer jobbra fordulnak. 

Tavaly úgy érkeztem, hogy beteg voltam, ráadásul alig bírtam menni, a lábammal kínlódtam, nem volt jó sehogysem, sokszor a szobában elbújva sírtam és vágytam haza a kuckóm után, ahol nyalogathatom a sebeim. Nem nagyon dobott fel a gyerekem és az ő gyerekei közelsége. Most sokkal jobb helyzetből startoltam. A nyári találkozó után úgy éreztem, az unokákkal lassan "szót tudunk érteni" és itt most nem a nyelvi részére gondolok. A lábam rendben, a nátha ugyan megkínzott, de elviselhető mértékben, mintha még a klímát is jobban tűrném, mint tavaly (vagy annyira rástresszeltem már otthon, hogy csak nem érzem annyira vészesnek, pedig de, az). Hazai környezetben azonban az unokáim kicserélődtek, legtöbbször mintha nem is ugyanazok a gyerekek lennének, akik otthon voltak. Ennek megfelelően van véleményem, de megtartom magamnak az esetek túlnyomó többségében (ugyanis nem akarom hallani a fiamtól, hogy nem kíváncsi rá). Jó érzés? Nem! Viszont kevésbé fájdalmas, mint konfrontálódni. 

Na, ahogy az első mondatban utaltam rá, ha egy nap klassz volt, törvényszerűen jön a hidegzuhany. Nagypapa már úgy érkezett, hogy a laptopját itt fogja "olcsóbban" megjavíttatni. Hogy miért is kell javíttatni egy alig féléves gépet? Mert a boros poharát a gép mellett állította le, szíve kicsiny kiskutyája felugrott hozzá és valahogy a pohár megbillent, bele az aranyárban vett laptopba. Megúszta, mert nem ment tönkre, de tény, hogy a monitornál volt valami kis folt, amolyan szépészeti probléma a szakszerelő szerint, aki azt is hozzátette, hogy ő emiatt inkább nem nyúlna hozzá. De a nagypapa másként gondolta, tehát elhozta ide a világ végére, ahol nem cicóznak, jó pénz ez is, megcsinálják. Nem filléres buli amúgy. Csak az egyébként ezt jó ideje szervezgető nagypapa azt nem tudta, hogy kártyával ebben a szervízben nem fizethet, csak valami helyi appal vagy készpénzzel. Nála meg egyik se. Akkor átutalás. Azt meg sikerült izgalmában eltolnia, úgyhogy telefon a gyereknek, hogy utaljon ő, majd megkapja a pénzt. Nem akarjátok tudni, mekkora cirkusz lett ebből, egyrészt nagypapa nevelésileg, másrészt én mint közvetítő feszültem kettejük között és pestiesen szólva tele lett a hócipőm a család férfitagjaival. Egyedül mentem az oviba a srácokért, hazafelé majd megszakadtam, közben nyugtattam az egyik felet és izgultam a másikért, hogy nehogy elvesszen a városban. Egy nappal a szépséges szülinap után állt a kés a levegőben. A  gyerekek meg valahogy sosem érzik, mikor kéne egy kicsit meghúzniuk magukat, csak rátesznek egy lapáttal. 

Hát, a mai nap ezzel el is telt, úgyhogy ez még egy plusz rosszpont a nagypapának.

Viszont hírek érkeztek a kutyahotelből, hogy a kicsikénk jól van, étvágya remek, már időnként játszik is, jól alszik és láthatóan megszokta ezt az új helyzetet. Hogy a kis buksijában mi lehet, abba inkább bele sem gondolok. 

Kisebb dolgokon is felhúztam ma magam, mint például azon, hogy az otthonból, ahol anyu van, küldtek egy számlát 2.425,-Ft-ról még az utazás előtt, mint az októberi 4 nap tv-nézési díja. Hogy a betegszobában egy nézhetetlen apró kis készülék van fent a magasban, amit nemcsak nem néz, de ha be lenne kapcsolva, akkor sem hallaná... hogy az egyik nővér ugyan bekapcsolta neki, de a takarítónővel lekapcsoltatta, mert azt sem tudta, hogy működik, az nem zavar senkit. Nem az összeg az érdekes, bár hát na... de az eljárás. A levélben ott volt, hogy vagy utaljam át vagy menjek be és a pénztárban fizessem be. Átutaltam. Erre tíz nappal később most írnak, hogy nem szóltam, mit csinálok, ezért elkérték a nénitől. De aztán rájöttek, hogy ott a pénz a számlán (talán előbb néztétek volna meg), úgyhogy visszaadták neki, de majd ha megyek a mentálcsoportnál van bezárva a páncélba. Akkor nem adták vissza. Ha venni akar egy bugyit a keddi vásárban vagy jön a fodrász, akkor ez a pénz nincs nála, ő már nyilván le is mondott róla. Egy: a levélben nem volt benne, közöljem, melyik variációt választom. Kettő: egy süket 88 éves öregasszony nyilván azt se tudta, mit akarnak tőle. Direkt nem hagytam nála sok pénzt, most még abból is elvettek (még ha őrizgetik is). Enyhén  szólva is csalódott vagyok. Ahogy ezzel a levéllel most megtaláltak, írhattak volna előbb nekem, mielőtt elkérik a pénzt tőle. Ah, pont jókor húztak fel ők is, legszívesebben kiosztanám őket, de nehogy szegény kis öreglány igya meg a levét, tehát nem teszem. Na, mielőtt még valami jóhír megtalál ma, inkább kikapcsolok, itt már úgyis lassan negyed tíz, a fiam dolgozik megint éjszakába nyúlóan, mert Európában most van munkaidő, apusra haragszom, mindenkinek jobb, ha magamra húzom a takarót.

                                                                 Jamie a Dog Officeban