A második nap tulajdonképpen az első, hiszen az indulás óta először tölthetünk tartalmas időt a gyerekekkel. Szerencsére hétvégére érkeztünk, két napunk van felvenni a ritmust. Még az utazás előtt a menyem küldött egy időjárás jelentést, hogy november első két hetében az átlagosnál több esőre számítanak 32-34 fok mellett, ami időnként több is lehet, a hőérzetről meg már szó se essen. Páratartalom pedig az egekben, 85 % vagy fölött. A gép tegnap napsütésben ért földet, a mai nap azonban igazolta az előrejelzéseket.
A nap már úgy kezdődött, hogy hajnali ötkor felültem, mint a jancsiszög, megírtam az előző bejegyzést, aztán hirtelen elaludtam, mint aki a világát sem tudja. Amikor magamhoz tértem, félve nyúltam az órám után, hátha már nyolc óra is lehet. Hát nem, kilenc elmúlt. Odalentről a gyerekek zajongása hallatszott, úgyhogy összevakartam törődött korpuszomat és leóvakodtam a lépcsőn. Már a reggelin túl, játékban elmerülve találtam a családot, akik megértően fogadták a mentegetőzésemet, amiért így elaludtam. Nyilván értik az időátállást, látták, hogy a náthától alig látok, mindenkinek az volt a legjobb, hogy a nagymama kialudta magát. Hajnalban még küldtem a nagyobbik fiamnak egy üzenetet a napi időjárásjelentéssel, miszerint már korán reggel, 5 órakor 27 fok van odakint, de hőérzetre 31, 83 %-os páratartalommal. Cserébe visszaÍrt, ha gondolom, cserélhetünk, Amstelveenben 5 fok van. Brrr...
Én nem vagyok egy nagy kávés, de a kicsi fiam az. Elvégzett barista tanfolyamot is, mert még az önnön örömének is megadja a módját. Aztán vett egy kávégépet, de nem volt vele elégedett, eladta, vett egy űrkorszaki masinát, aminek én még a közelébe se merek menni. Állítólag nem is nagyon ajánlatos, mert a ház ura féltékenyen felügyeli, avatatlan kezek meg se próbálkozzanak a használatával. Mellékelek róla egy fotót. Szerintem már az sem normális, hogy milyen precíz rendben tartja a kávé részleget a konyhában, de hát miért ne legyen valami defektje az én drágámnak is.
Hamarosan útra keltünk, mert a gyerekek egy meseelőadásra mentek. A mese egy bátor királylányról szólt, aki nagyon szerette volna, ha az ő hősi tetteiről is írnak mesekönyvet, de senki nem tudta, hogy amikor nem a trónon üldögél, olyankor milyen bátor tetteket hajt végre. De a királyfi egyszer megleste és hamarosan róla is készült egy történet. Ennyi a darab dióhéjban. Én nem láttam, de a gyerekek nagyon feldobva jöttek ki az előadásról, úgyhogy biztos tetszett nekik. Mi addig életem párjával körbesétáltuk a környéket (ha valaki ismerős, hát a Robertson Walk és a Fraser house környékét a folyóparthoz közel. Ahogy kiléptünk az árkádok alól, az eső leszakadt, így aztán a folyóparti séta helyett maradt az árkádok alatti séta, ami legalább olyan érdekes. Itt elég gyakran leszakad az ég, de ha éppen nem, akkor meg a nap süt könyörtelenül, úgyhogy a házak alján végigfutó árkádok nyújtanak védelmet a természet erőivel szemben. Láttunk felújítás alatt lévő régi épületet, a kertjében két csodaszép bronz gésával, amott egy kínai templomot, emitt egy irodaházat díszítő vízesést, de tulajdonképpen bármerre néztünk, az egész látványban volt valami hihetetlenül megnyugtató. Annyi a zöld, hogy el sem akarod hinni, egy világváros utcaköveit koptatod. Ha a tekinteted felemeled, még az emeleteken is pálmákat látsz. Tényleg egész véletlenül betévedtünk egy Cold Storage-be, ami profánul akár közértnek is nevezhetnénk. Mi elég jól el vagyunk látva odahaza bevásárló helyekkel, de ez a bolt olyan esszenciája volt mindegyiknek, ahol az embernek óhatatlanul kedve támad nemcsak a vásárláshoz, de a főzéshez is. A friss alapanyagok, az ínycsiklandó húsféleségek, a fűszerek kavalkádja... háziasszony legyen a talpán, aki ellent tud állni. Mi csak egy fagyit akartunk venni, na, hát azt pont nem kaptunk, legalábbis olyat, amit sétálva elnyalhattunk volna, csak családi kiszereléseket.
Mire a gyerekek előkeveredtek a színházból, lényegében alaposan felderítettük a környéket. Az eső kitartóan ömlött, így aztán beültünk egy közeli mexikói étterembe ebédelni. Hát, itt se viccelnek, ha valamire - most éppen egy mangó chatneyra - azt mondják, spicy. A barramundis halas tacóról ódákat lehetne zengeni, de minek. Aki itt nem adja a minőséget, azt hamarabb elfelejtik, mintsem leszedje az asztalt. Ebéd után hazafelé vettük az irányt, mert Leiának úszótanfolyama volt. Ő fedettben úszik, ott minden körülmény között megtartják az órát. Levinek sajnos elmaradt, mert a nyitott medencés órákat a villámlással és dörgéssel tarkított égzengésben természetesen nem tartották meg. Pedig ott mi is úszkálhattunk volna, de hát erre lesz még lehetőség, nem félek én, hogy víz nélkül maradjunk.
Helyette viszont elmentünk egy kertészetbe, mert a bejárati ajtó melletti, két éve vett növény, amit "házavatóként" vettünk nekik, időközben elhalálozott. Azóta vettek még egyet, annak két hónap adatott meg, úgyhogy hajlok rá, hogy túlöntözhették. A kertészek is erre gyanakodtak, hiszen itt ami nem él meg, az igazi csodaszámba megy. Sharon szülinapjára megkapta az új "zöldséget" és egy rakás jótanácsot, hogyan nevelgessék. Hazatérve pedig a szomszédban lakó gyerekek hívták át a kicsiket játszani. Ez is új élmény, mert roppant nagy barátságba keveredtek az új szomszédokkal. Van egy hatalmas felfújható medencéjük, sokszor abban pancsol mind az öt gyerek, olyankor szerintem tőlük zeng a Robin close. Kicsi fiamnak agyzsibbasztó gyereknyüzsgés híján beindult az agya és máris terveket szövöget, hogy visszamegy a kertészetbe és a beültetett növényt a kis taligáján maga fogja hazahúzni, jelentős összeget megspórolva vele. A házhoz szállításért ugyanis majdnem annyit számítanak fel, mint a növény maga, és a kertészet tényleg csak egy huszárköpésre van tőlük. Érdekes volt egyébként, hogy az árcédula ugyan elég borsos volt, de mint ajándékra, rábólintottunk. A kasszánál aztán annak csak egy töredékét számolták fel. Talán azért, mert a régi növény kaspójába kell beültetni, nem tudom. Igazság szerint már nem emlékszem, azt mennyiért vettük. Gyönyörűek, változatosak, de drágák, ez összességében elmondható rájuk. A fiaméké pont olyan színű, mint az ülőgarnitúrájuk, bár, ez annak idején nem volt szempont, egyszerűen csak mindenkinek tetszett. Aztán itthon a nyitott bejáratból meglátva az ülőalkalmatosságot, szinte egy emberként kiáltottunk fel, jé, ezt a kanapéhoz választottuk.
Nos, a férfiak elvonultak és elhozták a növényt, tekintélyes összeget megspórolva a szállításon. Nem gondoltam volna, hogy simán hazahozzák, de hát kishitűség, Juci a Te neved. Van, amikor muszáj elismerni a pasik találékonyságát.
Számomra új hír, hogy a Raffles Country Club épületet, amelyben a gyerekek "iskolája" van, ahogy itt az ovit is nevezik, egy év múlva lebontják. Nem akarom elhinni, hogy ezt a csodás, impozáns épületet eltüntetik, mert erre is érvényes, hogy 99 éves korában minden épület lebontásra kerül. Nem tudom persze pontosan, mi az oka a bontásnak, de már értesítették a szülőket, akiknek a gyereke még több évig odajár, hogy például Leia az utolsó évet már máshol kell eltöltse. Persze vannak a régi Szingapúrból itt maradt tradicionális kis házacskák, amiket felújítanak, de ezek a csodák mennek a levesbe. Személy szerint, ez nekem fáj, hiszen már nekünk is oly sok szép emlékünk kötődik hozzá a gyerekek révén. Az egy dolog, hogy én így kötődöm hozzá, meg hogy nekem tetszik, de azért ennek az amúgy elegáns klubháznak a világ 15 különböző országában a legelegánsabb 40 klubbal vannak élő kapcsolatai, a klubtagok is nyilván hiányolni fogják ezt a gyöngyszemet, amely minden luxust megadott nekik szabadidejük eltöltésében és kulinárisan egyaránt. Megalakulásakor az a cél vezette az alapítókat, hogy felelevenítsék az elegáns és kifinomult városi élet régi angol hagyományait, ezzel pedig a város egyik, ha nem a legelegánsabb helyévé vált. Így írnak róla mindenütt és mégis az enyészet vár rá, nem igazán értem.
A két gyerek a szomszédban játszik az ottani hárommal. Meglepően csendben, ha azt nézem, itthon ketten képesek üvegrepesztő hangon visítani. De odaát csönd van. Az előbb láttam Leia fejecskéjét, a szomszéd kislány fantasztikus frizurát varázsolt vékonyszálú hajacskájából. Közben odakint a kinti konyhában (ez mekkora találmány, imádom) dolgozik a forrólevegős sütő, készül az ipari mennyiségű sültkrumpli, a grillen pirulnak a kolbászkák és a bárányoldalas is a forró lapokra készülődik a spárgák mellé. Én meg már a látványtól úgy érzem, ma nem is ettem semmit, pedig DE. Most ők lakatnak jól, de holnap én készítem el az év lecsóját, ha addig élek is. Ha már megutaztattuk a magyar lecsópaprikákat, itt ugyanis csak a kaliforniai rokonaik kaphatóak. A benti konyha patika, ami az otthonira gondolva némi lelkiismeret furdalással vegyes irigységet kelt bennem, de hát könnyű így tartani, ha olajos dolgok egyáltalán nem készülnek benne. Sőt, nagyjából csak a sütőt használják odabent, minden másra ott vannak a különféle gépek. Van itt egy, ami a csapvizet szűri, hűti, de ha kell melegíti. Ez napi többször alkalommal teszi a dolgát, mert mindenki (mi is) termoszos kis kulaccsal járkálunk és isszuk a vizet. Ez komolyan élet-halál kérdése. A többi gép bent a szekrényben várja, hogy dolga legyen. Minden jól zárható üvegekben, vagy egész egyszerűen a hűtőben. Sok dolog azonban így sem éli túl a klímát, mint például a magyar pirospaprika, ami még originál csomagolásban is barnára változik néhány hónap alatt.
Közben telefonálnak Sharon szülei és anyóstársam azt találta mondani, hogy jól nézek ki, sőt, fiatalnak. Egyrészt tudom, hogy a látása nem a régi, de azért kapaszkodom a kedves szavakba, mert szerencsére tükör csak a fürdőszobában van, most meg nem nézek bele. Majd lefekvés előtt ráérek szembesülni a szomorú valósággal. Legfejlebb álomba sírom magam. Jó, ez csak vicc, de az ő dagadt szemei mellett az enyémeket a Marianna-árok övezi, úgyhogy nagyjából egálban is vagyunk, mi nagymamák.
Nos, a bárányborda... hát, az valami isteni volt. Tudom, sokan nem eszik, mert jaj, az édes kis barika, hogy tudsz tükörbe nézni, amiért miattad elvették az életét, de az az igazság, hogy nagyon gyorsan elkészült és eszméletlen finom volt. Utána még átjöttek a szomszéd gyerekek, néztek egy kis mesét közösen, aztán némi hiszti árán a mieink is elvonultak aludni. Levi ebben sajnos még mindig élen jár, pedig messziről lerí róla, hogy majd elájul, olyan fáradt. Érdekes, hogy a szülők közelségében ezt a kártyát mindig kijátssza, de velünk a nyáron nagyon együttműködő volt.
Az az igazság, hogy sok mindent nem csináltunk ma, de abban azért abszolút elfáradtunk. Úgyhogy követjük a visító szakaszt és eltesszük magunkat holnapra, pedig még éppen csak kilenc óra lesz. Reggel úgyis palacsintával kell kezdenem a napot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése