Csütörtök reggel

Nehéz az Élet! Főleg, ha az ember (akarom mondani, a kutya) nem kap rendes ételt. Mert ugyan ezt a sok kis szárított kecskebogyót ki nevezné reggelinek. Ezért aludtam csendben, nyugodtan, álmodozva a finom falatokról? Így éhen fogok halni! Pótanyám meg csak nézi majd a lassú éhhalálomat? Jó, próbál kedveskedni, a tenyeréből etetni, de … ezzel? Azt duruzsolja a fülembe, hogy ha megint helyes kis hurkákat rakok le a kertben, akkor főz megint finomakat, de hát mit csináljak, ha még nem megy. És félek, ha nem kapok valami rendes ételt, nem is fog menni…

Az egész reggelben az a nagy kergetőzés volt a legjobb, amit Gizmóval rendeztünk az „óvodának” nevezett kifutóban. Fenemód tudja szedni a lábait ez a kis vakarcs. Csak mindig bevadul. Már nem győzöm a fejem búbját odatartani a kapkodó kis fogainak. Meg a fenekemet. Na, azt haraphatod, ha tudod… he-he. Aztán még ő volt kiakadva, amikor ráléptem a lábára. Örüljön, hogy vissza még nem csíptem, mert azért az én szám már most nagyobb. Tulajdonképpen az egész fejét bekaphatnám (persze, ha egy pillanatra megállna). Na, megyek „ágyazni”, mert normális kaja itt ma már nem lesz. Hallottam, ahogy az állatorvos azt mondta, ha nagyon éhes leszek, majd úgyis megeszem. Kőből van annak is a szíve, tuti. (pedig nem is hívják Edwardnak  )