Tacskós család vagyunk, az első közös kutyánk is tacskó volt, így aztán senki nem mondhatja, hogy ne lenne némi fogalmam ezekről a kurtalábú kis vakarcsokról. Ha már szóba került az első... anyósomnak már nem élt a tacskólánya, a kisebbik fiunk félt a kutyáktól, még egy apró, masnis yorkitól is, így amikor a közért felé félúton egy doboznyi tacskóba botlottam, nem haboztam hívni a férjemet, lepjük meg a mamát. Talán, ha a szukát választjuk, minden másként alakul, de a férjemnek a fiú kellett. Anyósom meglátta a csöppséget, könnybe lábadt és mivel épp ebben a pillanatban pisilt oda a kis vakarcs a szoba közepére, köszönte nem kérte. Éreztem, hogy baj lesz. Kislányként én is akartam kutyát, de az nagy volt és szőrös, és okos, szófogadó, nem egy kis virsli. A mi kis virslink a férjem szemébe nézett és ezzel kivívta magának az örökös helyet a családban. De még megvolt mindkettőnk józan esze, úgyhogy ez a tacskó az előszobában lakott, ha a helyére küldtem, tudta, hogy az nem a franciaágy, hanem az ő kis vacka odakint. És tudta, ha annyit mondok emelt hangon, hogy Buksi, akkor jó lesz kapkodni a kis csülkeit, mert baj lesz. Ennek ellenére nem lett belőle egy meghunyászkodó kutya, egyszerűen csak tudta - és elfogadta -, hogy hol az ő helye a családi rangsorban. A többi aztán már történelem. Amikor elment, azt mondtam, tacskót soha többé, és lám, már a harmadik is itt tépi az idegeimet.
Jack olyan váratlanul hagyott itt minket, hogy a veszteség valahogy feledtette a piszkos kis húzásait és csak arra vagyok hajlandó emlékezni, hogy imádott rajtam aludni, és a világon mindennél jobban szerette a goldenünket, Colint.
Jamie viszont... hát, ő egy érdekes egyéniség. Egyfelől egy tündérbogyó, gyönyörű, okos és szófogadó kutya. Másfelől meg a sátán kutyája sokak szemében. Kutyatársaságban békés, de tény, hogy a kétlábúak világában meglehetősen válogatós. Neki az sem ajánlólevél, ha az illető kedveli a kutyákat, bár tény, ha nem, akkor azt kifejezetten rossz néven veszi. A gyerekekkel végképp nem bratyizik, ami már csak azért is probléma, mert a legtöbb gyerek viszont szeretne vele barátkozni.
Tagadhatatlan, hogy rettentő erős benne a területvédés ösztöne, pedig a fajta talán nem erről híres igazán. Ha idegen jön, még meg is értem, de ő szeretné telken kívül tudni a többi lakót is a társasházban vagy az ikernyaralós telken. Nem egy aprótalp, a tizenhét kilója ékesen mesél arról az izomtömegről, ami a másik végén fehérlő fogsort hajtja előre. Jó, harapni még nem igazán harapott, de hiba lenne nem komolyan venni a figyelmeztetését és az esetenkénti csípését. Ez sajnos az utcán is előfordul, akkor végképp nem tudom, mi a problémája, mert olyanokra is képes ráindulni, akik nem akartak tőle semmit, nem is tűnnek fenyegetőnek a hangjuk vagy a ruházatuk miatt, és az utca végül is nem az ő territóriuma. Nem értem őt. Érezhetné, hogy ebben a kérdésben én baromira nem ismerek pardont, ha azt mondom: lábhoz, azt komolyan gondolom és nem fogom megdicsérni, ha nem fogad szót. A váratlan kitörései sajnos még engem is képesek meglepni, mert nincs rendszer az ellenszenve megnyilvánulásában.
Voltunk kutyaiskolában, nem hülye, pontosan tudja, ott mi az elvárt viselkedés, adja az eminenst, bár a trükköket nem igazán hajlandó gyakorolni. De amint a jól ismert környezetébe kerül, már nem ilyen megbízható. Nála már rég nem kérdés a póráz használata, ha kötelező, ha nem, egyszerűen muszáj, mert jobb a békesség. A hajnali parkban nincs gond, szabadon kalandozhat a többiekkel, vannak gazdák, akiktől még a jutifalatot is hajlandó kegyet gyakorolva elfogadni, netán egy simogatást. Az első füttyentésre jön, sok iskolázott társánál hamarabb reagál, mintagyerek. De ha ugyanitt déltájban vagy este sétálunk, póráz nélkül meg se próbáljuk. Nem a kutyák, az emberek, elsősorban a gyerekek miatt.
Szakember nyilván azt mondaná, túlságosan közel engedtük magunkhoz. Már régen nem előszoba-lakó nálunk a kutya, sőt. Köztünk alszik az ágyban, mindig és mindenhol velünk van. Ettől ne látná világosan a helyét a falkában? Nem hiszem, mert ugyanakkor szófogadó. Úgyhogy ez most nehéz szitu, mert nyilván nem fogom száműzni a kispárnámról, hiszen az év összes napján Velünk ő a tökéletes kutya. De nem élünk egyedül a bolygón, tehát arra a néhány ritka alkalomra, amikor kitör belőle a sátán kutyája, is megoldást kell találnunk.
Hogy a kertbe, lakásba idegen nem jöhet be, ez még rendben is lenne, végül is kutya, elsődleges feladata a zsigerei mélyén bevésődve, hogy a gazdát, a területet védje, még akkor is, ha nem kifejezetten ilyen jellegű munkakutya. Ezzel - ha jól kezelem, és hiszem, hogy igen - nincs gond, mert elfogadja, ha valaki a gazdához jött, legfeljebb nem haverkodik. Bár, sokak jelenlétét fogadta már el a távozásuk előtt.
De azért csak el vagyok keseredve, hogy az én okos kutyám képes az utcán gyanútlanul közeledő lába felé kapni, hogy lehetetlen vele lazítani, mert ahogy a szólás is tartja: még a hátamon is szemem van, ne érhessen meglepetés. A rengeteg együtt töltött idő ellenére nem értem őt, mi készteti erre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése