Ez persze nem azt jelenti, hogy én lennék a világ közepe, félre ne érts! Csak az utóbbi időben valahogy úgy éreztem, hogy egy örvényben forgok, a kapaszkodásban már lassan elfogy minden erőm, most meg azzal szembesülök, hogy egyesekhez képest széles, kikövezett sétányon ballagok.
Nem akarom elbagatellizálni a velünk történteket, de tény, hogy szegény Colin távoztával egyszerűbb lett az élet. Picit. És ettől még rettentően hiányzik, de igazság szerint nem a beteg, elesett jószág, hanem aki valaha volt. Az a gyönyörű, bújós, életvidám fickó, aki megbocsátott nekünk mindent, Jacket és Jamiet is. Aki szeretett minket, nemcsak élt mellettünk.
És hát itt az anyu, aki kicsit összekapta magát, de éppen csak annyira, hogy könnyebb legyen őt itthon ellátni. Otthon azonban nem. Viszont ő oda vágyik, ebben nincs változás és a szívem mélyén értem én. Csak önző vagyok. Önző vagyok, mert nála az önállóság annyit jelentene, hogy nem nálunk alszik, hanem otthon, és én nem tudom, hogy evett-e, ivott-e, felöltözött-e, a gyógyszereit szedte-e. Futkoshatnék hozzá naponta vagy akár többször is, mert telefonon nem tudjuk tartani a kapcsolatot, még az sem játszik, hogy előre 2-3 napra ellátom, neki csak helyzetjelentést kellene tennie. Úgyhogy marad és vele maradnak az öregségnek néha akaratlanul is bosszantó dolgai is. Amiket nyilván elfogad az ember, hiszen ki tudja, talán már nekem, nekünk is megvannak a magunk rigolyái, a kor hozza ezt magával.
És itt van Jamie, kicsi szálkás kutyánk, aki egy bundában egyesíti angyali tulajdonságait és ördögi megnyilvánulásait. Neki momentán szerencséje van, hogy itt a nagyi, mert ugyan nem partnerek, de legalább ketten vannak "egyedül". Colin távozta után néhány nappal kiderült, hogy Jamie sem közömbös a változással kapcsolatban. Úgy fest, szeparációs szorongásban fejezi ki a veszteséggel kapcsolatos érzéseit. Ha nem a megszokott időben megyünk el itthonról, vonyít, sír utánunk. Még fogalmam sincs, mi lesz ennek a megoldása. Ha anyu nem lesz, végképp nem. Új kutyánk nem lesz, nem lehet, ezt tudjuk és rettentően igyekszünk meg is tartani, bármilyen nehéz. Itt megoldás lehetne, másutt totális öngól.
Hogy a politikai életben micsoda változások zajlottak, inkább nem térek ki rá. A blog nem foglalkozik ezzel, másrészt a véleményem terjedelme túl méretes lenne. Mindenesetre meghatározó napok (lehetnek) ezek is.
Egy volt osztálytársnőm és barátnőm nagyfiának kiállítása nyílt, s bár egy időben minden rezdülésünkről tudtunk, erről most nem. Furcsa érzés.
A barátnőm kisnagyfia pedig kilépett egy kapcsolatból, amit még a partvonalról is néma drukkal figyeltem. Érdekes helyzet volt ez is, hiszen mindenük megvolt egy erős közös kezdéshez, de mégis hiányzott a lényeg. Nem irigylem sem őt, sem az édesanyját. Tapasztalatból tudom, hogy anyaként talán még nehezebb ezeket a gyerekeink által meghozott döntéseket megélni, és látom magam körül a fiatalokat, ahogy mintha nem tudnák, mihez kezdjenek az életükkel. Olyan fiatalok, akik rendezett körülmények között nőttek fel, látták maguk előtt az értékeket, a követendő példát, mégis mintha kényszerűen keresnék önmegvalósításuk útját, elutasítva azt, amit már ismernek. Nehéz ebben a véleményt megtartani magamnak. Márcsak azért is, mert nem volt ez másként a mi családunkban sem. A mérleget, amit majd vonnak a döntéseik nyomán, csak remélhetem, hogy még megérem, de addig is szűnni nem akaró szorongással szorítok értük.
A szomszédasszonyom idősebb, de nagyon vitális asszony. Az unokájával rendkívül jó a kapcsolata. A kislány nyolc éves és még elsős, mert évvesztes. Ugyanakkor egy fantasztikus kislány. Pici gyerek kora óta félelmetesen fejlett szókinccsel és meglátásokkal. Az iskolában szuperlatívuszokban beszélnek róla, a családja imádja. És a kislány a téli szünet óta nem hajlandó iskolába járni. Kapaszkodik az iskola kapujába és sikítva tiltakozik. Iskola pszichológus hetente egyszer "rendel", úgy látja, talán egy iskolaváltás a megoldás. A nevelési tanácsadóba majd májusra tudnak időpontot adni. A család elkeseredett, mert egy zseniális gyerek megy így a lecsóba, pestiesen szólva, mert nincs ember, aki kikutassa a váratlan változás okát és segítsen a megoldásban.
Anyám belgyógyász diabetikus orvosát hónapok óta képtelenség elérni. Betegállományban van. Anyu már lassan harminc éve jár hozzá, nem hajlandó változtatni, de májusban a szakorvosi javaslatot ki kell kérni a gyógyszerei további felírásához. Mi lesz a megoldás? A háziorvost csak háromszor kellett felhívnom, hogy a gyógyszereit viszonylag normálisan felírja, így is van vitás tétel, de majd megoldjuk. A férjem hetek óta hiába várja a kórházi behívóját, lassan már nem is aktuális. A március 6-i műtétje előttre nem kaptunk laboridőpontot, csak március 11-re. Persze, megoldjuk. A bankkártyámat valaki feltörte, a bank szerint én vagyok a hibás, mert kiadtam a kezemből. Nem adtam, de ki hiszi ezt el. Nem baj, majd megoldjuk. Mindent megoldunk. Mások helyett is. Erről szól az életünk. Ehhez képest Jamie vonyítása és anyám süketsége nem tétel. Néha azért belegondolok, ha elcsap a hatos villamos, ki és hogyan oldja majd meg a dolgokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése