Nagyon hosszú időn át volt az életem része az írás. Eleinte csak a blog (nem ez, hanem az írós, a lassukeringo.blogspot.com ), de a Publio Kiadó jóvoltából a nyomtatott és az e-book megjelenés is. Ahogy az életben előbb-után beköszöntenek a hullámvölgyek, én sem kerülhettem el, az írás sokadrangúvá vált a hétköznapi gondok mellett. Hiányzott. De a hiánya még önmagában nem volt elég az újrakezdéshez. És ahogy az lenni szokott, ha sokáig halogatsz valamit, ha sokszor elmondod magadnak, hogy ez nem megy, még mindig nem megy, akkor az rögzül, miközben a szíved vérzik, mert rettentően szeretnél valami értékelhető nyomot hagyni magad után. Sokak szerint egy jól sikerült frankfurti leves is lehet az, amire majd a családod harminc év múlva is felsóhajt, de jó volt annak idején anyu asztalánál bekanalazni, de azért ennél egy picit többre vágytam.
A megjelent könyveket persze szemrebbenés nélkül tudnám újraírni, javítani, de el kell fogadjam, akkoriban ez voltam én és ez volt, amit kiengedtem a kezeim közül. Soha nem tagadnám meg, mint ahogy van ismerős, aki így tekint a korai zsengéire. De tudom, érzem, csiszolódtam azóta én magam is, úgyhogy nem ördögtől való a pillanatokra felbukkanó magabiztosságom, menne ez még most is, talán még sokkal jobban is.
Talán a könnyedség hiányzik, ahogy az apró morzsák akkoriban hullottak elém, hogy foglaljam őket össze, formáljam értelmes egésszé, a pillanatképek, amikből összeállt a történet, túl azon, hogy A-ból B-be kellett eljuttatnom a főhősöket. De én magam is tudom, hogy ez a könnyedség bármikor visszatérne, ha csak egy kicsit is inspirálóbbak lennének a hétköznapjaim. Ezt meg nekem kell megoldanom, mert ha én nem, hát más miért is tenné.
Annak idején nehezen vágtam bele, mert az anyagi részétől konkrétan a víz kivert. Akkor került a képbe a Publio, akik olyan lehetőséget kínáltak, amit őrültség lett volna kihagyni, legalábbis egy próbát megért. Az egy próbából végül 10 kötet lett. Utána hagytam elaludni a dolgot, hiszen örültem, ha a napokat egymás után megéltem, végül már csak ezeknek a rossz napoknak az emlékei kísértettek, majd újra jöttek a nehézségek. Mindig találtam kifogást a folytatásra. De ma - azt hiszem - újra léptem egyet előre. Lehet, hogy feleslegesen, de ha nem lépek, akkor csak magamat csépelhetném megint, hogy gyáva nyuszi módjára várom a sült galambot. Ami csak a mesében létezik, ezt jó, ha mindenki tudomásul veszi. Én is.
Ha bármi lesz a mai lépésből, ha lesznek továbbiak, bizton beszámolok majd róla. Ha nem? Most úgy gondolom, akkor is. De szemrehányást már nem kell tennem magamnak. Mert mertem lépni. Előre. Ez azért fontos 😜
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése