"Sok kérdést már megoldottunk, Nem volt soha ilyen jó
dolgunk, Mégis az ember néha érzi, Bosszantó, hogy sehol egy kégli."
Ugye beugrik az Illéstől a dal, talán már dúdolod is, éppen
úgy, mint én. Annyira kéne egy kégli! Ezt mantrázom szerintem már vagy harminc
éve, de húsz egész biztosan. Persze úgy, hogy a seggem benne van a jóban,
háromjegyű számmal kifejezhető négyzetméteren, tágas terekkel... és huszonéves
korom óta "öreg" bútorok között, értsd koloniál rettenetek, amiket
mások éppenséggel irigyelnek, de talán csak azért, mert még nem kellett nekik
heti rendszerességgel sikamikálni a csavarjait, faragásait.
Ha őszintén nézek szét a lakásban, szép. Nyilván, hiszen nem
utálhatom annyira, hogy magamat kényszerítsem valami vállalhatatlan enteriőrbe.
De cirka 35 éve alig változott valami, csak a koloniálok száma nőtt, ahogy
különköltöző fiam azonnal kiutálta a lakásában terpeszkedő darabokat, amik
szintén itt landoltak nem kevés logisztikázás után. Hiába a tágas tér, a nagy
ablakok, a sötét nagy darabok uralják a teret, a hozzájuk illő klasszik mintás
szőnyegekkel egyetemben. A sötét polcokon a könyvek előtt (két kutya mellett pláne)
megül a por, a kis bizbaszokat már rég elpakoltam, mert kinek van idege
hatvanhat mütyürkét minden portörléskor odébb pakolni. Egy idő után persze
hiányoznak, lassan visszaszivárognak a régi helyükre, hogy néhány hónap után
megint elboruljon az agyam és eltüntessem a hatalmas szekrény bendőjében,
amiben még talán halott német katona is rejtőzik a polcok mélyén. Végtelen harc
ez az egyre szaporodó könyvekkel, képekkel, apró dísztárgyakkal. Ebből is
sejthető, hogy nem látogatnak unokák, akik a babakonyhába hurcolnák a miniatűr
kis vázákat, szelencéket vagy lökdösnék a parketten apa féltett bogár (értsd
VW) gyűjteményét.
Most egységes a berendezés, ettől mutatós az összkép, de a
fél karomat adnám, ha alacsonyabb lenne a mennyezet, kisebb a szoba, jobb beosztású
a lakás, világosabb az előszoba, nagyobb az erkély. Ismerős? Amikor van
valamid, ami tulajdonképpen szinte hibátlan. Nem kevés munka van ebben is. De a
szíved mélyén nem is erre vágysz. Világos bútorokra, kárpitokra, színekre,
nyitott kertajtóra. De nem vagy magadban a döntési helyzetben, a másik pedig
jól érzi magát abban, ami van. Ha hajlandó lenne is változtatni, csekély számú
feltétele lenne: az új "kégli" legyen itt a közelben, mert itt olyan
jó a közlekedés, közel a park, üzletek, még az autópálya is. Teljesíthetetlen.
Nem mellesleg ennek a közel száz éves épületnek (lakásnak) az árából ki tudd
fizetni azt az új építésűt, még ha kicsit kisebbet is. Teljesíthetetlen.
Hatvanplusszosan vágyni a "kégli" után ráadásul
már felvet kérdéseket. Akarok-e, tudok-e gondozni kertet, házat, kerítést
javítani, új szomszédokkal háborúzni vagy éppenséggel barátságot kötni? Amikor
most is a végtelenségig halogatjuk a tetőcserét, a pince szigetelését, a kert
rendezését, és nem mellesleg perben állunk az egyik szomszéddal társasházilag.
Szóval, "Sok kérdést már megoldottunk, Nem volt soha
ilyen jó dolgunk, Mégis az ember néha érzi, Bosszantó, hogy sehol egy
kégli."
Mert ugye érted... "A vadvirág felnő a ház falán, Örül
hogy él, igen. Egy tábla lóg a házunk ajtaján: Itt nem zavar senki sem."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése