Takarítok ...

Maga a tény nem olyan horderejű, hogy emiatt posztot kelljen írni, de ez most másfajta takarítás. A gép dzsungeléből törlök ki dolgokat, vagy éppenséggel találok rá olyasmire, amit már rég elveszettnek hittem. Mint például ezt... Egy írás a múltból... legalábbis az eleje :)

Őszint-Én

2013. október 29. szerda van.

Az utcán kutyát sétáltatva a nyakamba hullottak egy fa levelei, és fogalmam sincs miért jutott erről az eszembe, hogy kéne nyitni egy új blogot vagy csak egy naplót, amit nem mondok senki ismerősnek. Magamnak írom, őszintén, magamról, az érzéseimről. Ha valaki megtalálja, hát, így járt. Tudom, hogy ez majdnem kivitelezhetetlen, mert amekkora szám van, első dolgom lesz elpofázni legalább három helyen, hogy már megint nem tudtam megálljt parancsolni a kezemnek és mail-fiókot gyártottam, hogy blogot csinálhassak. Istenem, egyszer tuti befuccsol ez az egész, mert szenilis leszek és elfelejtem, hogy hol hogyan kell bejelentkeznem. És már arra sem fogok emlékezni, hogy miket firkáltam össze és miért. Az lesz majd az aktuális hangulatom, hogy nem is érdekel. Szar erre gondolni már most, amikor még buzog bennem a lelkesedés, de ilyen voltam világ életemben. Minden kezdeményezésben a buktatókat kerestem először. Van, aki óvatosnak hívott, más simán csak beszarinak. Ma sem tudom, melyiküknek volt igaza.

Szóval, a fa. Tudom, hogy ginko-bilobának hívják, azt is tudom, hogy gyógynövény, és azt meg főleg tudom, hogy valaha sokkal többet tudtam róla. De kihullott a fejemből ez is, mint annyi más … mostanában.

53 éves vagyok és semmi nem indokolja, hogy ilyen szita-agyam legyen. Az apukám ugyan feledékeny lett, de ő 80 éves korára … szóval, korainak tartom, hogy elfelejtek neveket, ... évszámokat sose tudtam megjegyezni, ... és sokszor tartalmakat is, mint például a ginko-bilobánál. Fel is jegyeztem magamnak, hogy ennek utána kell nézni. De mivel csak gondolatban jegyeztem fel, fenn állt a veszélye, hogy elfelejtem majd ezt is. De úgy látszik annyira felizgatott a terv, hogy nyissak egy új blogot, hogy így a részletek is megmaradtak.

Persze nevetséges elképzelés, hiszen van már blogom, kettő is. Egy régről, amikor még naponta volt mondanivalóm a barátoknak, néha egy-egy fotó, néha egy kis hőbörgés a világ dolgai miatt. Mellette leveleztem a lányokkal, és a kettő tökéletesen kiegészítette egymást. És nemcsak írtam, de olvastam is, másokét, sokat, és beszélgettünk. De aztán történt valami … csináltam egy másik blogot.

Mert elkezdtem írni. Nem ilyen önmagamról szólót, nem. Csak a sok olvasásban belefutottam történet-mesélős blogokba és nagyképűen megrántottam a vállam, ilyet én is tudnék. Aztán nekiláttam, és úgy tűnt, tényleg tudok. Akik oda járnak olvasni, azt mondják, van érzékem hozzá, jól indul a napjuk, ha a reggeli kávéhoz engem olvasnak el. Ez pedig túl szépen hangzik ahhoz, hogy abbahagyjam, pedig … pedig mostanában érzem, hogy hiába a sokadik történet, számomra valahogy túlságosan egy kaptafára íródnak. Mint amikor vég nélkül olvastam a romantikus kis füzetkéket. Végül is olyan egyformák, nem? X és Y megismerkednek, civódnak, esetleg kifejezetten utálják egymást, de a végére a világtörténelem szerelmespárja lesznek. De tisztában vagyok azzal is, hogy tőlem ennyi telik. Sosem fogok drámákat írni vagy szociológiai fejtegetéseket. Nem is szeretem őket még olvasni sem.

Cinikus vagyok? Lehet. A romantikával nincs semmi bajom. Hacsak az nem, hogy mostanában olyan kevés jut ki belőle. De hát mit is várok 53 évesen? A férjem 57, az agya azzal van tele, hogyan teremtse elő a mindennapok túléléséhez a pénzt. Nem dőzsölünk, sőt, siratjuk a múlt sikereit, de ezen a pályán nehéz megújulni, vagy túl tőkeigényes, az meg nincs. Én meg itt vagyok ráadásnak, háztartásbeliként. Amióta a gyerekeink megszülettek, itthon voltam, most meg már ki kapna utánam két kézzel? Se egyetem, se nyelvek,  és tudom, hogy ebben hibás vagyok én is. Nem is tudom, miért képzeltem azt, hogy majd mindig megélek abból, hogy anya vagyok és feleség. Látom a hibámat, nem kell az orrom alá dörgölni, mégis képtelen vagyok nagy levegőt véve legalább most megpróbálni fejlődni. Mindenki azt mondja, még időben vagyok, egyedül az a szita agyam tiltakozik. Meg a lustaságom.

Pedig alapvetően nem hiszem, hogy lusta lennék. Hiszen akkor nem sikerülne lassan harmadik éve nap mint nap új fejezettel meglepni az olvasóimat. Mert bármennyire laza ujjgyakorlatnak tűnik, azért kemény munka van abban, hogy egy történet A-ból eljusson B-be, közben ne keveredjenek a szereplők, a helyek, az események, és a végére mindenki érezze úgy, hogy nem feleslegesen erőltette a szemét a monitor előtt.

A dolog szépséghibája ott van, hogy lassan már nem is olvasok mást, csak magamat. Mert először megírom, aztán átolvasom, kijavítom, betoldok, kihúzok, átírok; mert nem mindegy, mit adok ki a kezeim közül.

Amikor azt írták többen is, hogy miért nem próbálom kiadni, elnézően mosolyogtam. Én? Ezt? ... De az istenit! Miért is ne? Hiszen olvasgattam én már hasonló, pénzért vett könyveket, amik talán gyengébbek is voltak ezeknél az írásoknál. Miért ne? De persze megint millió kérdőjel, mert hogy merre induljak el, arról fogalmam sem volt.

Aztán vettem egy nagy levegőt és egy korai zsengével bekopogtattam egy kiadóhoz. Mármint virtuálisan, azaz elküldtem nekik e-mailben. Megkapták, megköszönték és első olvasatra azt mondták, érdemes lehet kiadásra, legyek türelemmel, majd egy hónap múlva jelentkeznek. Az a hónap letelt és most már kezd összeszűkülni a gyomrom, hogy miért nem jelentkeznek. Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni, ha megteszik és mit, ha nem. Mi a következő  lépés, ha kiadják, és mihez kezdek, ha nem.

Próbáltam tartani a számat, de persze az első büszke érzés, amikor azt írták, hogy foglalkozni érdemes vele, felülírt bennem sok mindent. Elsőként is megmutattam a férjemnek a levelet, és ő életében először megdicsért. Mármint az írogatásomért. Eddig csak ártatlan hóbortnak tartotta, hogy naponta órákon át a gép fölé görnyedve kalapálok, néha még a házimunkáról is megfeledkezve. Most biztatni kezdett.

Aztán a családban végül nem tudtam tartani a számat. A fiaim, felnőtt, önálló férfiak, kissé lesajnálóan fogalmaztak, ha rólam volt szó és a büszkeségem nem tűrt tovább, eldicsekedtem a dologgal. Most ők is drukkolnak.

A barátaim meg…, voltak a lányok, akikkel a középiskola óta több-kevesebb megszakítással tartottuk a kapcsolatot. Aztán valami valahol félrecsúszott, igazából ma sem tudom, micsoda, de megalázónak éreztem, ahogy néhányan elfordultak tőlem. Nem is igazán csak tőlem, hanem egy másik barátnőnktől is. Mi voltunk a henye háziasszonyok, ők a dolgozó nők. Legalábbis nekem úgy tűnt, ez lehet a baj. Az íráskényszeremet kinevették, elmeorvosi buksisimivel mondták, ha ez nekem jó, csak csináljam.

Így aztán idővel más barátokra tettem szert. Persze, ez már más. Az ember 51 évesen már nem olyan barátságokat köt, mint 15 évesen, de jó ez nagyon, mert valami vékony kis szál mégiscsak köt a világhoz. Az embernek szüksége van kapcsolatokra a családján kívül is, de ez a rohanó világ – hogy én is azt hibáztassam, aki (ami) nem tud visszaütni – nem kedvez a barátságoknak. Mennyivel egyszerűbb néhány e-mailt váltani, fotókat megosztani egymással egy közösségi portálon, mint készülődni a vendégvárásra, elviselni esetleg a kisgyerekes ismerősök tatárdúláshoz hasonló látogatását... – hiába, na, elszoktunk már ettől – és feszülten figyelni, nehogy a kutya sokalljon be a népes – számára – idegen hordától.

Elkalandoztam. Rossz szokásom. Szóval, jó dolog ez az írás, mert még belegondolni is ijesztő, hol tartanék a felejtésben, ha legalább ezzel nem tornáztatnám az agyamat. De most komolyan. ...